Nos, ennek nyelvi részét a közös angollal igyekszünk leküzdeni, de ennek ellenére a külső különbségek mellett kulturálisan, szokásainkban, reakcióinkban igencsak különbözünk. Határtalan az emberi találékonyság, sok mindenben meg tudjuk már mutatni más nemzeteknek, hogy mit tudunk.

Van, aki ebben, van, aki abban jobb. A zene, a tánc, a sport, minden, amiben nem a beszélt nyelv számít, képes összekötni nemzeteket, kultúrákat, földrészeket. No és itt vannak ezek a kis hajók. Mindegyik nagyon szigorúan egyforma. Sőt, még egyenként át is nézik őket, milyen a swert, milyen a kormány, a vitorla, a test, nehogy bármi is eltérjen.

Más bőrszínű, nyelvű és kultúrájú gyerekek, akik a parton bábeli kavalkádszerűen töltenek meg 3 klubot is, a vízen teljesen egyforma kishajókban ülnek. Ez a one design szépsége, varázsa. Azért a csadorban versenyző lányokra rácsodálkozunk, de akkor is csak azt kérdezzük sajnálkozva, nem sülnek-e meg így, hogy a szemük is épphogy látszik ki csak.
 

De épp ez teszi különlegessé ezt az egészet. Hogy itt vagyunk együtt, hogy szemléljük egymást, barátságok köttetnek, talán még szerelmek is. Egy apuka mondta, hogy nem akarta túl nagy elvárásokkal stresszelni a fiát, de még ha nagyon gyér teljesítményt nyújtana is, egyet azért tegyen meg: szerezzen magának két levelezőpartnert, két nyelvterületről. Belegondoltam, mennyire jó, hogy ma a fiataloknak mennyire kinyílt a világ, sőt, nekik már természetes is a nemzetköziség. A vízen monoton diktáljuk a különböző felségjelzéseket és csak ritkán jut eszünkbe elcsodálkozni: jé, ez Japánból jött, ez Mongóliából, vagy Ausztráliából, vagy Amerikából.

A megnyitón semmi nem volt abból az olimpiai fegyelmezettségből. Itt nem kellett kettes sorokban felvonulniuk a nemzeteknek, így aztán megoldották maguk: hatalmas gombócba formálódva, rengeteg zászlóval és nemzeti táblával próbált mindenki a másik fölé kerekedni. Volt, aki a színpad rácsára mászva került ki a tömegből. Ugyanakkor nagyon fegyelmezett és békés minden nemzet. Tűrik a szabályokat, hang nélkül húzzák-vonják a hajóikat, nyugodtan várják a sorukat a kikötő szájában a bejutáshoz.

Aki nem szervezett még világversenyt, de szívesen eljátszik a gondolattal, milyen apparátus és infrastruktúra kellhet az ilyesmihez, annak egy kis összefoglaló. A vízen mintegy negyvenfős rendezői gárda, a parton további hetvenfős önkéntes csapat dolgozik, az irodában 4-5 fős szakmai csapat és még ugyanennyi segítő, 10 fős nemzetközi zsűri. Területileg egy klub a versenyrendezésben résztvevő hajóknak és motorosoknak, egy a közel száz edzői motorosnak, kettő a versenyzőknek, egy a trélereknek. Hatvan charterhajó van szolgálatban. Két parkoló, benne egy információs pont, mindenkinek megvan a helye, a reszortja. A város turisztikai számai is jócskán megemelkedtek ebben az időszakban: a világversenyekhez mintegy 40.000 helyi vendégéjszaka köthető.

A versenyiroda angol szótól hangos, a versennyel kapcsolatos dolgokon kívül naponta jönnek az ügyes-bajos dolgok. Leesett a rajtszám, szülők ki akarnak menni, megnézni a gyereket, ellopták az ezt, vagy azt, hogy jut el a reptérre, felszakította a térdét, nincs edzője, és még sorolhatnám. De az óvások sora is végeláthatatlan. A versenyirodában élünk szinte, hol reggeliző asztallá alakul a hosszú információs pult, hol laptopok sora lepi el, este pedig a lazább társalgásé a terep. Sokszor embert próbáló ekkora stressz alatt dolgozni, 3-400 gyerek, az edzők és a hozzátartozók kéréseit kielégíteni, és közben megpróbálni mindent jól kiszámolni, jól teljesíteni, de összességében azt mondhatom, ez a verseny nemzetközi szintű teamet formál azokból az emberekből, akik ebben részt vesznek.

Fotók: Szántó Áron, Farkas Ágnes 

Kövendi Eszter