Én is azt teszem. Sok mindent szerettem volna, amit nem sikerült befejezni idén. Mint egy soha el nem készülő hajó. Azt hiszem, ha az ember belekezd egy hajó megépítésébe, az olyan, mintha egy festményt kezdene el, vagy egy regényt megírni. Elkezdeni még csak-csak, de hol a vége? Mintha soha nem lenne, mindig úgy érzed, hogy még mindig hiányzik valami. Azt hiszem, ez azért van, mert ilyen az életünk. Ezért a rohanás. Minden nap azt hiszed, nem fejeztél be valamit. Úgy érzed, egyre nagyobb tömeget görgetsz magad előtt. Pedig nem biztos, hogy ez így van. Most például nagyon jó lenne, ha magát írná a magazin. Leírná gyorsan azt, ami lényeges, ami mellett jó megállni, mint például az, hogy vannak még becsületes, kétkezi munkás hajóépítő emberek, akiknek a kezében soha nem áll meg a munka. Akiknek nagyon jó meghallgatni a történetét, csak le kellene írni.

Jó lenne megírni azt is, hogy előkerülnek gyermekkori emlékek azzal, hogy sokáig eltűntnek hitt hajókat újítanak fel. Szeretnék többet tudni a Hungáriáról, ami talán hamarosan újraéledhet, na meg gyermekkorom állandó látványáról, a Macókáról, amely fura színösszeállításával, púpos vas külsejével, a rajta élő 120 kilós nénivel és bácsival, papagájjal, kutyával sokáig üde színfoltja volt a füredi mólónak, s eltűnésével nagy űrt hagyott maga után. Most megjelent, Kenesén van és felújítják!


Szóval azt kívánom magunknak jövőre, hogy minderről, meg még sok minden másról tudjunk írni. Kívánok befejezett, megszólalt dolgokat, még több gyémántot, amit le lehet porolni, megcsiszolgatni, s kiderül, hogy mennyire csillog. Kívánok még mindnyájunknak befelé helyett kifelé fordulást. Odafordulást másokhoz, hogy meglássuk, mi az, ami működik, amiben hinni lehet. Jó hallani, amikor valaki azt mondja, hogy a két kezében hisz. Azt hiszem, a munkában való hitünket is kicsit fel kellene éleszteni. Senki sem véletlenül van ott, ahol van és amiben van.

 

Nem akarom szaporítani a szót, sok mindenről szeretnék, szeretnénk még majd írni nektek, de amit most mégis ki szeretnék emelni, az a köszönet. Köszönet, hogy olvastatok, köszönet, hogy néha elviseltetek minket, amikor az nehezebb volt és köszönjük, hogy támogattatok. 

De a mi magazinunk mégsem arról szól, hogy mi itt írogatunk nektek hol szórakoztatva, hol megbotránkoztatva, hol untatva benneteket. Sokkal inkább szól arról, hogy folyton buzdítunk mindenkit az írásra, mert minden fontos, minden hír, és hiszünk abban, hogy aki minket olvas, az hozzánk hasonlóan a gyöngyszemeket keresi és találja. Ezért most a legnagyobb köszönetünk azoknak szól, akik idén is mertek és akartak tollat ragadni, ha láttak valamit, ami tetszett, vagy ami éppenséggel zavarta őket, vagy egyszerűen csak szerettek volna elbüszkélkedni hajóikkal, eredményeikkel. Szeretnénk itt elmondani, hogy végtelen örömöt jelent nekünk minden egyes beküldött írás! Nagyon köszönjük mindenkinek, aki ezt megtette és reméljük, jövőre még többen hajlandóak lesztek erre!

 

 

Szeretnénk végül nagyon boldog karácsonyt kívánni nektek, új évet csak azért nem, mert arra talán személyesen is lesz mód, ha találkozunk a szilveszteri regattán. De persze akivel nem találkozunk, annak kívánunk azt is.

 

 

Szeretettel,


a Porthole csapata nevében én



 

Kövendi Eszter