Idén új csapattal, új hajóval – Péter barátom Mosquito nevű Banner 28 Racer típusú hajójával a Yardstick II csoportban 100-as előnyszámmal – vágtunk neki a megmérettetésnek. A csapat válogatott emberekből áll, csak nem tudom hogy sikerült ezt mind összeválogatni. A viccet félretéve senki nem most kezdte, sőt mindenkivel többször vitorláztunk már együtt, még akár versenyen is, de így összesen, ezzel a hajóval még nem. Tudom, nem ártana néha edzeni, vagy legalább kipróbálni így együtt a dolgokat. Remélem erre előbb-utóbb sor kerül majd valamelyik verseny előtt, a csapat összeállításánál. Sajnos most sem jött ez össze. De legalább úgy ahogy összeállt a hajó és a csapat, csupa olyan emberből aki látott már nagy szelet és szélcsendet is, melyet persze nem szeretnek. Na de ki szereti? Azonban mégis tudni kell a nagy semmiben is vitorlázni, kitartással, mozdulatlanul. Ebben elég erősnek érzem magam, ha a nagyszeles menetekben nem is annyira, mert talán hamarabb kezdem el csökkenteni a vitorlafelületet, mint azt kéne. Ennek nyilván számos oka van; egyrészt nem az én hajóm, másrészt az anyagi lehetőségeim sem olyanok, hogy bármit megengedjek, és nem utolsó sorban a felelősségérzet a többiekért nem engedi meg számomra a határon vitorlázást.
Az előkészületek viszonylag rendben mentek, a hajó idén a füredi BAHART-ba került, ami ilyenkor jól jön. A verseny előtti nap, szerdán pedig hármasban (a három leigazolt versenylétszám) Bogival és Petivel még egy-két dolgot megigazítottunk hajón, és beneveztünk.
Valamint Peti szerzett egy kitűnő reachert a hajóhoz, amit ki is próbáltunk, de az első lekötési pontjával már akkor gondok adódtak és a behúzópontjai sem voltak tökéletesek. Jobban kéne hallgatnom a megérzéseimre, mert már akkor gondoltam, hogy nem túl erős az első lekötési pont, de úgy hagytunk. Nem kellett volna!
A csapat többi része – Zsófi, Panni, és Gábor – rajtengedélyesként a verseny napján, csütörtök kora reggel csatlakozott hozzánk. Magamban azért jót derültem azon, hogy hajónkon magammal együtt 5 vitorlásoktató – a Szántódi vitorlástáborban – lesz és Gábor, az örök vitorlástanuló, gyerekkori egyik legjobb barátom. Kicsit tartottam az összeállítástól, hogy majd mindenki dirigálni szeretne, de a szórakozás előre garantált volt Gábor által. Reggel a rajt előtt volt egy kis feszültség – főleg bennem –, de ez mégiscsak egy kicsit felfokozott idegállapot volt, ami a rajt után gyorsan el is múlt.
A rajt előtt ment a nagy helyezkedés és tanakodás, hogy hol érdemes rajtolni, északon vagy délen. Senki nem tudta, hogy mi lesz a jó. Legalábbis hajónkon és az ismerős csapatoknál egyaránt. A különböző előrejelzések is ellentmondásosak voltak, és láttuk, hogy mások is tanácstalanok. Végül a déli rajt mellett döntöttünk. Szerintem jól! Talán az jobbnak tűnt.
De könnyen lehet, hogy az északin is pont ilyen jó lett volna. Szerencsére a rajtnál nem volt semmi ütközés, a környékünkön mindenesetre nem. Sőt, kimondottan tiszta szélben, jó sebességgel rajtoltunk, melynek nagyon örültünk. Dél-keleti Bft. 2-es fújt, ami egyértelmű kreuzot jelentett Kenesére. Bár jobb csapáson az északi part felé rajtoltunk, amint lehetett fordultunk és a déli part felé húztunk. Felszereltük a reachert is, mely segítségével remekül haladtunk. Kész élvezet volt az egész. Egyszer csak féltávnál, Alsóörs környékén a Trentasette-re lettünk figyelmesek.
Velünk együtt kreuzolt. Lassú volt és tompa! Valami nem stimmelt velük. Ezt Ők is tudták. Betekerték a reachert és már is egy emberük a vízben termett. Majd lemerült és kisvártatva egy hatalmas salátával (hínárgubanccal) tért fel, melyet leszedett a kielről. Újraindultak és menten meg is lódultak, ahogy annak a hajónak mennie kellett. Szélsebesen.
Almádi környékén legyengült, sőt rövid időre leállt. Ekkor már Északra tartottunk. Fél 1-kor minden zökkenőmentesen, tülekedés és ütközés nélkül vettük is kenesei bóját.
Igaz, mindezt nagyon lassan, mert alig fújt. De szépen kezdett feltámadni a szél. A bójavétel után határozottan délies szél fújt már, és Világos irányába haladtunk. A reacherrel kicsit tompán, de gyorsan robogtunk a Bft. 2-es 3-as szélben. Aztán akadt egy kis problémánk, az alsó bekötési pontja megadta magát, és kiszakadt. Gyorsan le kellett vennünk. Ahogy a bevezetőben már említettem, ha hallgatok megérzéseimre, akkor ez nem következik be, mert indulás előtt még megerősítettük volna. Kényszerűen genoa-ra kellett váltanunk, amivel sajnos sokkal lassabbak is voltunk. Rövid tanakodás után, – míg kitaláltuk hogyan orvosoljuk a hibát – technika óra következett, és az alsó bekötési pontot kötélrögzítésre cseréltük. Szomorúan könyveltük el azt több mint 50 hajó hátrányt, melyet ezzel a technikai gonddal kaptunk, mivel egy szorosabb nagyobb bolyban voltunk.
A hibát ideiglenesen kijavítottuk és visszahúztuk a reachert. De fent hagytuk a genoa-t is, hogy kipróbáljuk milyen a két vászon együtt, mekkora segítség volna a két dűznihatás. Elméletben – és számos helyen a gyakorlatban is – működik ez, de nálunk orrsudár nélkül túl közel volt egymáshoz a két vászon, ezáltal semmi pluszt nem jelentett, csak bonyolította volna a fordulókat.
Így felhagytunk a további próbálkozással és leszedtük a genoa-t, maradt a reacher. Időközben az északira forduló Bft. 1-es, 2-es szélben már tudtuk Siófokot tartani. Közben hátulról alakulóban volt valami zivatarfelhő, de úgy látszott az el is megy a Velencei tó felé. Így is lett. De azért igyekeztünk minél hamarabb elhagyni a keleti medencét.
Ezért háromnegyed 4-kor át is haladtunk a siófoki kapun, mely után be is ejthettünk a szoros felé, de a déli parttól nem eltávolodva. A reacher-t spinnaker-re cseréltük. A féltávnál járhattunk Siófoktól a cső felé, mikor az égiek kikapcsolták a ventilátort. Teljesen leállt! Kisimult, „olajos” lett a víz. Olyan egyórás várakozás után, hátulról megérkezett az új üzemanyag ellátmány. Bft. 1-es, 2-es hátszélben suhantunk Tihany – Szántód-rév felé.
Háromnegyed 7-kor át is repültünk a csövön. Na azért nem volt annyira zökkenőmentes, mert csak akadt olyan kedves versenytárs, aki fittyen hányva az útjogszabályokra nem adta meg az előnyünket, csak azért, mert nagyobb hajó volt és manővereznie kellett volna. Az eredménylistán leellenőriztem, – mert egy életre megjegyeztem előzékeny sporttársunk hajójának a nevét – nem sikerült befejezniük a versenyt.
Ezúton is köszönjük, hogy mindezért minket sokkal rosszabb pozícióba kényszerítettek. Igen sportszerű viselkedés volt a részükről. Kényszerűségből fel kellett mennünk Tihany takarásába és a cső után leálló szélben pedig nehezen tudtunk elszakadni Tihanytól, hogy a déli part felé, Földvár irányába vegyük utunkat. A látvány azonban kárpótolt. Csodás volt látni a mögöttünk spinnakerező hajók sokaságát. Azonban a szél a középső medencében teljesen leállt. A spinnakerek beestek, lógtak mint egy hervadt nylonszatyor. Nem volt értelme fenttartanunk. Inkább reacher-re cseréltük, ami legalább nem esett be.
A naplemente, olyan fél 9-kor Földvár és Szemes között ért minket. Feltámadt a dél-nyugati Bft. 2-es szél. Ez végeláthatatlan cirkálásnak nézett ki Keszthelyig. De legalább megint fújt. Hosszan, amennyire csak lehetett a déli part felé, a másik irányba pedig rövidet takkoltunk csak kicsit eltávolodva a parttól. Az éjszaka folyamán többször elállt, majd visszatért a szél, sőt számtalanszor fordult vagy 90°-ot. Úgy látszott, mintha viaskodna a dél-nyugati frontszél a parti széllel, mikor melyik volt erősebb. Így hol cirkálnunk kellett, hol egytakkos negyedszéllel haladtunk a déli part mentén.
Hajnali 2 körül léptünk át a Fonyód – Badacsony vonalon, azaz a teljes táv felét ezzel megtettük. Nem volt eddig valami gyors, de nem is csüggedtünk. Gábor barátom szórakoztatott mindenkit. Nem mintha nélküle szomorkodtunk volna, de mégis felvállalta ezt a szerepet kéretlenül. Nem bántuk. Persze amikor nem aludt, mert valami elképesztő fáradtan érkezett a versenyre, ahogyan ezt nem volna szabad. Azonban sajnos a versenyt megelőző vitorlástáborunk mindenkiből sokat kivett. Nagy tanulság, hogy jobban kipihenve kellene kezdeni a Kékszalagot. A nap folyamán persze volt lehetősége a többieknek is kis pihenőre, de határozottan Gábor vitte a pálmát e tekintetben. Meg is állapítottam, hogy a verseny végeztével lesz öt holt fáradt ember és egy rém kipihent. Na meg az egyen Mosquito Sailing Team pólót is gondoltuk átírjuk Gábor kedvéért Mosquito Sleeping Team-ra. Persze nem bántom, fáradt volt, és az éjszaka folyamán – meg amikor éppen fent volt – nagyon nagy segítség volt, mikorra már majdnem mindenki kidőlt, jómagam is egy kicsit. Az éjszaka meglepően hideg volt. Fáztunk is piszkosul. Nyilván tisztán sem lett volna ez másképp! Nem volt mit tenni, fel kellett minden ruhánkat venni és így cirkálgattunk a végtelenbe, és tovább…, illetve csak Keszthelyig, a Bft. 1-es, 2-es között változó és forgolódó szélben. Azonban a bármely szögből a bójától fújó szél miatt ez a keszthelyi öbölben a végtelennek tűnt. Csak nem akart közeledi a bója. De azért egyszer csak odaértünk, mikorra alig maradt valami szél. Már megint elfogyott az üzemanyag! Pedig hogy örültünk, hogy spinnakerrel rohanhatunk majd visszafelé.
Reggel fél 8 és végre megfordultunk Keszthelyen. Már csak vissza kellett mennünk! Újra felkerült a spinnaker, csak kár, hogy közben elállt a szél. A ballon megint csak szomorúan lógott. Leszedtük, nehogy meglógjon! Felraktuk a reachert megint. Az legalább kiállt valahogy, és nem fékezte azt a hatalmas vágtatást, amit ilyenkor a beesett spinnaker tesz.
Az éj leple alatt eltűntek a hajók. Csak előttünk maradt egy kisebb boly, aminek a hátsó részében haladtunk. A követők szinte teljesen elvesztek. Mivel az éjszaka folyamán nem tapasztaltuk, hogy tömegével mentek volna el mellettünk, így csak arra tudtunk gondolni, hogy ennyire leszakadtak, vagy kiálltak. Végül kiderült, hogy helyénvaló volt elképzelésünk. Délelőtt 10 körül Györöknél elvétve jöttek csak szembe, mikor megjött a szél. Bft. 2-es raum repített minket. Csodásan mentünk a spi-vel, olyan 3,5 csomó sebességgel.
De nem tartott nagyon sokáig. Elállt megint. A spinnakert újra reacherre cseréltük, mert a szél is fordult. Fonyód felé egytakkos bő negyed lett. Határozottan húztam a déli part felé. Az északin beragadni látszottak a hajók. Andalító idő volt. Többen engedtek is a csábításnak. Nem tiltakoztam. Ketten is elbántunk ezzel a dübörgővel. Figyeltük közben nagyon az időjárás alakulását, mert a keleti medencében már másodfokú viharjelzés volt. Ott mintha alakulóban lett volna valami, amiből aztán nem lett semmi. Azért mi szépen ballagtunk, így délután háromnegyed 2-re Fonyódra értünk. Onnan tompulni látszódott kicsit a szél, és reménykedtünk, hogy újra spinnakerre válthatunk.
Az igen gyenge Bft. 1 alatti lehelettel, spi-vel viszont délután 4-re a maradék széllel azért Szemesig jutottunk. Közben a középső medencében is zivatar közelségére lehetett számítani, amiből megint nem lett végül semmi, cserében viszont elvitte a szelet. A viharjelzés miatt, azonban mentőmellényt kellett vegyünk a rekkenő hőségben. Egyre elérhetőbb közelségbe került a cél, de alig haladtunk. Vánszorogtunk csak. Akkor még nem sejtettük, hogy lehet még ennél is kevesebb szél. Nos, lett! Ugyanis háromnegyed 7-kor Földvár előtt teljesen kivasalták a tavat. Totál szélcsend volt, az ilyenkor szokásos „olajos” vízzel. Már csak alig volt valami hátra és megint teljesen megálltunk. A bevált módszerhez folyamodtunk megint csak, a spinnakert reacherre cseréltük, hogy ne lógjon ott elől az a csoffadt ballon. Kisvártatva hátulról megsegített egy kis érkező üzemanyag nem sokkal este 8 előtt, ezért vissza is húztuk a spi-t. Meglódult a hajó. Szurkoltunk. Tartson ki! Kényelmesen el is jutottunk Tihanyig, de nem akartam bebújni a takarásába, ezért inkább élesedtünk Szántód-rév felé, így reacherre váltottunk, mert a Bft. 2-es félszélben az jobbnak tűnt. Szépen átcsusszantunk a csövön, jóval az északi kardinális bójasoron kívül a part felé, szinte karcolva a déli partot, fél szemünkkel a mélységmérőn. Zamárdinál kényelmesen beejtettünk Öreg Tihany irányába, melynek takarásában ott várt már minket a befutó. Spinnakerre váltottunk. Majd felváltva cserélgettünk spi-ről reacherre és vissza, csak hogy a leggyorsabban haladhassunk. Az Apátság magasságában újra elállt. Már sokadszorra a két nap folyamán. Végleg elbúcsúztunk a spinnakertől és a reacher mellett döntöttünk, ami kifejezetten jó ötlet volt, mert a visszatérő szélben egy utolsó kis kreuz szakasz várt ránk Füredig.
Éjjel 11 óra 15 perc körül végül befutott a Mosquito! Kimondottan hosszú volt az idei 51. Kékszalag. Nem is emlékszem, hogy az anno „szúnyogos Szalagként” elhíresült 2010-es, vagy ez volt lassabb, de mindegy is. Sokáig tartott. Nagyon sokáig! 38 óra 15 percig. Az erő most velünk volt. Nagyot teljesítettünk! Kitartottunk a végéig és időben beértünk. Először mentem ezzel a hajóval a Kékszalagon, sőt ilyen komoly versenyen, ezzel a csapattal is csak először. Abszolút 221. helyen értünk célba az 561 indulóból. A Yardstick II. csoportunkban – 10. abszolút helyen, de ebben a csoportban ilyen eredményt nem hirdetnek – 16. hely lett az előnyszámmal korrigált eredményünk a 103 indulóból. A hajónak is kifejezetten jó eredmények számít ez, a korábbiakhoz képest. Ezúton is köszönöm a csapatnak – Boginak, Panninak, Zsófinak, Gábornak és kiváltképp Petinek, aki a hajóját is adta – a kiváló helytállást. Nagyon kemény volt most! Összességében elégedett vagyok, de van még hová fejlődnünk. Van még mit tanulnunk és fejlesztenünk a hajón.
Gratulálok a győzteseknek, az összes dobogósnak – mindegyik osztályban, és kategóriában – és minden célba érkezőnek, valamint azoknak is, akik a végletekig derekasan kitartottak, vagy küzdöttek! Akkor tehát miért is jó a „Kékszalagozónak”? Mert egy csodás környezetben, a kedvelt sportunkat űzve küzdhetünk az elemekkel és saját magunkkal, továbbá bizonyíthatjuk rátermettségünket, felkészültségünket, valamit kitartásunkat. Mert ez egy jó verseny még, ha néha nehéz is!
Szentandrási-Szabó Attila
a Mosquito kormányosa