Szeptember közepén a Márvány-tengeren hajózni méltó zárása lehetne az idei szezonnak, ha nem lenne még néhány verseny, igaz már nem a Balatonon. Márciusban a szlovéniai edzőtáborral kezdtük, egész nyáron szopogathattam a sót a shotból, mire kimosódott, itt az alkalom, lehet újra tengerben áztatni.

Törökországba autóval utazni sem egy diadalmenet, de utánfutóval csak erős idegzettel, maximális konfliktustűréssel vállalkozzunk. Volt igazi útlevelünk,  igaz ha már kevesebb volt az érvénye mint 5 hónap, akkor az 80 Euróval vált csak érvényes okmánnyá. Aztán a két forgalmi engedély, a két zöldkártya arra kellett, hogy a tulajdon viszonyokat is górcső alá vehessék. Ha mondjuk az autó, vagy az utánfutó netán egy cég nevére szólt, akkor kellett egy okirat, amiben a tulaj felhatalmazza az utazót, hogy vihesse. Mivel az általam vezetett cég nevén van az utánfutó, ezért én egy olyan meghatalmazást alkottam, amiben felhatalmazom magamat, hogy ezzel őrületbe kergethessem a minden hájjal megkent török őrt. Persze nem adta fel, elkérte a hajólevelet, amit előrelátó elnökünk külön erre a célra alkotott, mert ilyen ugye Kalózra amúgy nem létezik, de erről úgyse tudtuk volna a hatóságot meggyőzni. Azt hittük, hogy ennyi elég a szabaduláshoz, de nem volt az. Emberünk, miután minden papírunkat átnézte, csak ennyit mondott: „ATA Carnet” Aki még nem hallott erről annak annyit érdemes tudnia, hogy ez egy vámeljárást megkönnyítő igazolvány azoknak a vállalkozásoknak, akik rendszeresen mozgatnak árut az EU-n kívüli országokba. Mi - akik a saját cuccunkkal és az összes igazoló okmánnyal rendelkeztünk - erre az atrocitásra nem voltunk felkészülve. Félre is állítottak bennünket, majd 4 óra várakozás után, amikor lecserélődött az éjszakai szolgálat simán átléphettük a határt. Maga az út Szerbiában kitűnő, tiszta pihenőhelyekkel szinte végig autópályán halad. Bulgáriába belépve a határtól majdnem Szófiáig brutális körülmények, iszonyatos szűk és tengelytörős utak, de a fővárostól már kiépült autópályán haladhattunk. Mind Bulgáriában mind Törökországban jellemző a csonttá soványodott kutyafalkák feltűnése. Nem tudtuk meg mi van a háttérben, de nem volt kellemes érzés az autópálya pihenőkben, vagy a  tengerparton szembetalálkozni 8-10 kéregető kutyával.

Az Isztambultól délre az ázsiai földrészen fekvő Bayramoglu fogadta idén a kétévente megrendezendő Kalóz Európa-bajnokság résztvevőit. Európa legnagyobb, 15 milliós és 100 km átmérőjű városától nem messze, a helyi klub, a Török Vitorlás Szövetség, a török és a nemzetközi Kalóz Szövetséggel együttműködve rendezte meg az EUROSAF által is jegyzett eseményt. A hat résztvevő ország 46 hajóját, köztük 4 magyar egységet nem csupán a szélsőséges időjárás, a tengeröböl jelentős áramlása, de a helyi rendezés sajátosságai is küzdelemre késztették. 

Az első nap két gyenge szeles futamot rendeztek, az egyikben annyira leállt a szél, hogy a befutóra ráfolyó áramláson csak a mezőny fele tudott limitidőn belül átfutni. Nálunk az ilyen versenyt általában lelövik, ki sem várva az időkorlát leteltét. Itt lerövidítik a pályát és ha időben beér az első, akkor a futam érvényes. Azzal érvelnek, hogy a gyenge szelekben és az áramlásokban is kell tudni vitorlázni, az itt elért eredményeket nincs okuk érvényteleníteni. Ezt követően megjött a szeles idő borulásokkal, szakadásokkal, végül 8 futam alapján hirdethettek eredményt. 

Kíváncsi voltam arra, hogy ebben az ideális öbölben milyen előírások nehezítik a kishajósok dolgát? Megtudtam, hogy a jollés, szabadidős nem versenyzéshez kötődő vitorlázás nem jellemző ebben az országban. A barátságtalan határellenőrzés ismeretében ezen nem csodálkoztunk, de ha már sikerült bejutni, a helyi klub zárt kikötőjében lévő sólya engedéllyel használható. Nincs szélerő korlát, hajózni bármely időben szabad, azt mindenki maga dönti el, hogy érdemes–e. 

A hazaút már nem volt olyan viszontagságos, ezért ha már a hajó fenn van a tréleren, a hét végén elugrottunk a bécsi Öreg-Dunán rendezett Osztrák Bajnokságra. A 20 hajós mezőnyben ott volt néhány Törökországból hazatartó német hajó, csehek, mi magyarok, egy chilei mancsaft és az osztrákok. A rendező Wiener Yacht Club valójában egy csónakház az utca szintje alatt, egy olyan telken ahová nem lehet autóval lejutni.

A hajókat a bárki által díjmentesen használható közterületi sólyán lehet letenni, és a klubot a vízen keresztül megközelíteni. A sólyakocsit aztán egy szűk lépcsőn át be lehet juttatni a telepre, ha nem akarjuk a hajónkat vízen tartani. A versenypályát egy nappal a Bajnokság kezdete előtt 8db hínárszedő monstrum tisztogatta, majd a kiszedett hínarakat hatalmas teherautókon szállították el nagy megkönnyebbülésünkre.

Persze korai volt az öröm, mert még így is folyamatosan tisztogathattuk a schwertet és a kormánylapot. A Kalóz osztályelőírása megengedi a felhúzható kormánylap használatát amennyiben az fémből készült. Ha a Balaton is ilyen erősen elhínarasodik jövőre, akkor beszerzek egy ilyen kormányt, amin nem akad meg a zöld szörny. Amúgy ritka nagy élmény gyönyörű időben egy 80-100 méter széles csőben versenyezni, ahol a parton értő közönség bekiabálással jelzi a tutit, a vízen elektromos hajók, bulipontonok, SUP-ok és uszikáló mamikák kötik le a figyelmet, miközben a szél keresztbe fúj vagy semennyire. Azért a jók itt is jól érvényesülnek, a gyengébbek meg lemaradnak, ahogy az a világon mindenütt jellemzi a vitorlás sportot.

A hétvégén Agárdon van még egy Kalóz verseny.

Megyünk?

Persze.