Tegnap este az újonnan alakult WOW (Women On Water) tagjaival megnéztem a Maiden (Szűzkéz) című filmet a Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.

Teljesen felkavart, levegőt alig tudtam venni elejétől a végéig, végigsírtam, mert a látottak végigélették velem mindazt, amin keresztül mentem az én - ugyan amatőr - földkerülő vitorlásversenyemen.

Az rázott meg, hogy mennyire egyforma az élmény, ha egy ilyen őrült vállalkozásba belevágsz - a körülmények persze mások, de az élmény és az eredmény drámaian azonos.

Az óceán mindenkinek egyforma, döbbentem rá tegnap este. És ez a gondolat kitörölte belőlem azt a kisebbség-érzést, amit eddig éreztem amiatt, hogy ezt a kalandot (Clipper), úgymond ‘megvettem’ magamnak, ettől aztán nincs is mire büszkének lenni, ha lenne pénze, bárki megtehetné.

Nos… nem ennyire egyszerű. Bárki megtehetné, ha nem törődve az úgynevezett realitással, mindent, mondom mindent egy lapra tesz fel, elhiszi, és tényleg elhiszi, hogy ugyan az egész világ ellene van és hülyének tartja (beleértve a családját is), mégis sikerülhet.

És ha ezen túl vagy, és végre tényleg visszadobod a kötelet a pontonra, akkor szorongás formájában arcon csap a valóság, ami indulás után akkor kezd csökkenni, amikor végre semmi nincs a láthatár és közted, csak a végtelen víz. Akkor már lehet dolgozni. Jó esetben a deck-en, rossz esetben épp a konyhában, úgyhogy az összes jótanács, ami a rádtörő tengeri-betegségre vonatkozik, használhatatlan. De dolgozol, mert a többiek fent is dolgoznak, és kell nekik az energia meg a hangulatemelő gondoskodás. Éjjel-nappal…

A végtelen víz a horizontig, a napfelkelték, meg a naplementék, a hullámok, a víz, a szél - egyszer csak már akkor is tudod, mi zajlik fent, ha éppen az ágyadban vagy: a füled érzékennyé válik minden sajátos dübögésre, surrogásra, szisszenésre és csendre.

Megtanulsz olvasni a társaid arcáról, testtartásáról - úgyse hallanád őket az esetek többségében. Önzetlenül adsz, és megtanulsz elfogadni, nem veszed magadra, ha valaki, ereje végén, elfelejteni látszik a spanyol etikett alapvető szabályait. Hogy kifejezetten árulásnak tűnik, amit megenged magának, és nem veszi észre, neked ez mennyire fáj. Hozzászoksz, hogy a legintimebb élettani folyamataid minimum hallótávolságban zajlanak, sokszor látótávolságon belül, nem azonos nemű és más nyelven (értsd: nem a te anyanyelveden) beszélő társaid jelenlétében.

Az apró emberi gesztusok azonban mindent feledtetnek. Gyönyörűek voltak az óceánokról látott képek is, de számomra ezt a filmet az embermese teszi feledhetetlenné. A makacsul összeszorított száj, hogy de akkor is, ha az egész világ ellenem van. Az alvó Tracy a navigációs pultnál, a rezzenetlen tekintete kormánynál, a kegyetlennek tűnő döntése, hogy kirúgja a legjobb csapattagot. A gyomromig hatolt Tracy győzelem felett érzett önfeledt mosolya - ami nem az a ‘nem-mosoly’-volt már, amit annyit próbálgatott megváltoztatni a film elején, hanem igazi, gyönyörű, az egész arcát beragyogó mosoly. Mennyi-mennyi arca ugyanannak az embernek! A győzelem mindent felülíró diadala! Mint a mienk Rióban, amikor 19 másodperc előnnyel győztünk - jaj, még mindig hallom az ordítást, amikor átrobogtunk a célvonalon, pár méterrel a PSP előtt.

A Déli Óceán kegyetlensége és méltósága is újra itt volt: az érzés, hogy milyen kicsi krumplik vagyunk, és a hála és alázat, hogy életben hagy minket. Az albatrosz bölcsessége a küszködésünk föltt!

Igen, sokat tanultam - és ezt mondja Tracy is. Magamról, másokról, a határaimról, arról, hogy hol a helye az emberiségnek az Univerzumban (nem ott, ahol gondolja magát lenni), lehetetlenről és lehetségesről, önnön versenyszellememről (korábban azt gondoltam, nekem olyan nincs), kenyérsütésről, örömről és bánatról, magányról és együttlétről.

Ahogyan ők, mi is azt érezzük: egy család vagyunk. 2014 júliusa óta, amikor én befejeztem a versenyt, több társunkat elvesztettük - a megrendülés, a gyász mély és fájdalmas. Én is lehettem volna. A világot körülérte az egy perces néma csend, amikor a társunkat a Csendes-óceánnak adtuk.

Szóval kösz Tracy és többi nővérem, hogy nőként nem kell azt éreznem, hogy ezt az ajtót én nem tudom kinyitni. Az én esetemben ez kérdésként már fel sem merült.