A versenyzés sokáig elérhetetlennek tűnő álom volt - 20 évig kerülgettem gyümölcsösláda kalózokkal és puhatestű 470-esekkel a Földvár előtt zajló kis- és nagyhajós versenyeket, mire 30 évesen először indultam hivatalos versenyen: a szántódi hajós pajtásokkal egy Solarison vágtunk neki a 2000-es évek közepén a Kékszalagoknak - inkább kevesebb, mint több sikerrel... 2011-ben egy hirdetésre jelentkezve kerültem aztán be teljesen ismeretlenül a Balaton egyetlen Onyx típusú hajójának csapatába - egy évvel később a hajóval megnyertük a Kékszalag YS I/2 kategóriáját, és a következő 2 évben több túraversenyen is az elsők között végeztünk. Ezután felgyorsultak az események: egy szponzornak köszönhetően a Granini Code8-ra szervezhettem előbb vegyes, majd csak nőkből álló csapatot, és rám talált a J24 is - a következő évektől így már a Just a Big Dinghy névre hallgató hajónkkal indultam különböző csapatokkal pályaversenyeken. A tükörponty mellett azóta indultam cirkálókkal, folkéval, illetve 8MOD és Extreme40 között mindenféle egyéb hajón is. Néhány adriai verseny után egy évadot az Arab-öbölben is vitorláztam - az offshore azonban még hátra van. 

A vitorlázás mindig a hobbinál erősebb szenvedélyem volt, de az elmúlt évtizedben az énem leválaszthatatlan része lett: érzékek, izmok, agy és lélek, állandó motiváció és kihívás, meditáció és megnyugvás, vágy és beteljesülés, szerelem, kötődés, család.     

Álltam már dobogón, és érmek is lógnak az otthonom falán, de nem vagyok igazán jó versenyző típus: az eredmény helyett jobban érdekel a folyamat. Nagy érzés elől vitorlázni, de a legjobb élményeim nem helyezésekhez kapcsolódnak, hanem az aktuálisan befektetett energia, az új tapasztalat vagy szimplán a pillanat öröme teszi őket azzá. 30 év vízenlét alatt felsorolhatatlan mennyiségű kép gyűlt össze bennem kezdve egy csomó ordítós kishajós siklatástól hatalmas borulásokon át napfényes sétakalózozásokig, bejárva közben mindkét medence kikötőit a hajós pajtásokkal minden időjárásban mindenféle hajókkal. Vannak igazi erős szeles meneteim 8MOD-val, folkéval, cirkálóval, amik nagyon bírják, 15+ csomós genakkeres veretések az Onyx-szal és a Code-dal, vagy éppen semmiszeles suhanások, mert azok azt is nagyon bírják. Vitorláztam át az új évbe jeges vízen holdfényben, és fáztam úgy, ahogy azt gondoltam, vízen soha a Rund Um-on 30 csomóban, 3 fokban, az év esőjében, nagyon nem megfelelő ruházatban. Nem felejtem a györöki mólót sem, ahol egy Kékszalag éjszakáját töltöttük teljesen szétázva, felváltva tartva el a mólótól a hajó orrát az örjöngő hullámzásban, vagy a Centomiglia-t a Code-dal, aminek a végén zokogva estem össze a fáradságtól és meghatottságtól, miután egy egész Raffica és Innov8 csapat szurkolt be az utolsó métereken minden centiért megküzdve a szélcsendben a reflektorok fényében. Örökké belém égett, milyen érzés először kormányozni egy 75-ös cirkálót, de az is, ahogy egy Horváth Boldizsáron lekerültük vigyorogva a Siroccot a 8,5 méteres Onyx-szal. Kitörölhetetlen a 470-es borulásom, amikor leszúrt árboccal ültünk a felfordult hajó fenekén miközben 3 komp kerülgetett az augusztusi csúcsforgalomban, vagy a  négykezes Flaar18 árboctörésünk 32 csomóban, amikor tetőtől talpig iszappakolva értem végül partot, de ugyanilyen emlékezetesek az éjszakába nyúló vagy több napos vízen ücsörgések is szélmentes Kékszalagokon, négykezeseken és egyéb túraversenyeken. Az elmúlt évekből soha nem fogom elfelejteni azt sem, amikor először vezettem kormányosként futamot egy J bajnokságon, vagy amikor meghightechregattáztuk az Extreme 40-est tökéletes nyárközepi időjárásban - és mindezekkel nemhogy bőven felér, de megkockáztatom, túl is szárnyalja a 4 hónapos gyerekemet szoptatva kormányozni egy új szezon első vízenlétén... 30 évnyi szél, víz, napfény, eső, vihar, köd és jég illatú, boldog és könnyes csónakázásaim történeteivel ugyanúgy könyvet írhatnék tele, mint bárki más, aki hasonló mennyiségű órát töltött vízen - és remélem, még legalább ugyanennyi van előttem.      

Szeretek versenyezni, de a gyökereim mások: a legfelszabadultabb óráimat bójamentes hajózásban élem meg a barátaimmal, a családommal vagy egyedül a vízen, bármilyen típusú, korú és felszereltségű hajóban. A vitorlázás lényege számomra az, hogy hogyan tudok összekapcsolódni az aktuális hajóval az aznapi időjárási körülmények között – az állandóan változó természeti körülmények miatt pedig ez az örökké megújulásra késztető, fizikailag, mentálisan és pszichésen kellőképpen összetett rendszer már önmagában is folyamatos motivációt ad, amit csak tovább emel, ha gyakran változik alattad a hajó és körülötted a csapat.

A vitorlázáshoz az alap az érzékszervek, azaz a bőr, a fül, az orr, a szem, plusz az izmok és az agy, ezért elsősorban ezeket tartom karban és fejlesztem úgy, ahogyan mindenki, aki vitorlázónak hívhatja magát: vízen vagyok amikor csak tehetem minél többféle típusú, felszereltségű, minőségű, korú kis-, nagy- és még nagyobb hajóval. Emellett fontos az elmélet és a sport több oldalról való ismerete is: segít, hogy elvégeztem néhány éve a vitorlás edzőit, az is, hogy nyaranta oktatok mindenféle szinten kis- és nagyhajóban, követem a nemzetközi életet, versenyeket, a Porthole-on keresztül részt vállalok a vitorlás média életben – meg persze, hogy van kivel kielemeznem és tovább gondolnom a szezon és a youtube összes versenyének eseményeit, és bármilyen, a vitorlázáshoz kapcsolódó egyéb élményemet, ötletemet, kérdésemet.

A szántódi egyesületben voltunk jónéhányan lányok: soha semmilyen megkülönböztetés nem ért semelyikünket. Bizonyos területeken látszólag hátrányban voltam ugyan, de ez nem a nememből adódott, hanem a vékony és könnyű alkatomból, amit viszont már a szörfözésnél megtanított anyukám technikával kompenzálni. A diszkrimináció Szántódon maximum pozitív volt: kishajóban kormányos, később emellett alapvetően trimmer lettem, hiszen pl. kiülni a hajót súly hiányában hasznavehetetlen voltam és vagyok mindmáig.

Negatív megkülönböztetéssel a füredi hajógyárban találkoztam először, ahova egy másnapi versenyre érkeztem majd’ 10 évvel ezelőtt segíteni hajót összerakni: a srácok a méregetések és füttyögések mellett még mielőtt egy szót szólhattam volna, azonnal teljesen alkalmatlannak néztek hajószerelés ügyben. Nyilván akkortájt nem volt ott gyakori látvány bármiféle nő, és egy idegent lehet, hogy nemtől függetlenül nem fogadtak volna bizalommal – mindenesetre vettem egy nagy levegőt, és figyeltem csendben az első fél órában csak - egészen addig, amíg a srácok megakadtak egy lépésnél. Viszont akkor is hiába nyitottam ki a számat, totálisan figyelmen kívül hagytak, inkább telefonos segítséget kértek. Amikor aztán a túloldalon valaki leadta nekik ugyanazt a megoldást, amit én 5 perccel korábban javasoltam, ők pedig keresztülnézve rajtam intézték tovább aszerint a dolgokat, elköszöntem, és a másnapi aranyat becseréltem egy remek haveri déliparti B21-es körre.

Az élet úgy hozta, hogy egy fél évvel később közelebbi ismeretségbe kerültem ugyanezzel a csapattal - ők nem emlékeztek rám, én meg mostanáig nem írtam meg ezt a történetet. Mivel voltunk azóta mindenféle vízeken és hajókon együtt és egymás mellett, hamar leszoktak a füttyögésről, sőt, egy ideje odafigyelnek arra is, ha mondok valamit. Nem ők voltak az egyetlenek, akikkel a versenyvitorlázó közösségben meg kellett harcolnom azért, hogy a helyemen lehessek: voltak konfliktusaim nőkkel és férfiakkal egyaránt, és lehet, hogy véletlenszerű, vagy az alkatomnak köszönhető inkább, de férfi kapta ki a kezemből a kormányt egyszer egy ráfújásban, feltételezve, hogy nem tudom megtartani a hajót, férfi nyúlt bele a sottomba egy másik alkalommal hasonló elképzeléssel, és férfi volt az is, aki átgyalogolt rajtam kérdezés nélkül, hogy kivegyen valami a kezemből, amivel nem gondolta, hogy önállóan is elbírok.

A versenyvitorlázók körét én – nemtől függetlenül – nem túl befogadónak ismertem meg: bizonyos tekintetben kasztrendszer, ahova nehéz a belépés, kötött az átjárás, és sok mindent a pedigré, az ismeretség, a szokásjog és az egyéni érdekek határoznak meg. Sok női vitorlázónak emellett az ismert sztereotipiákkal, vagy a mellőzéssel is szembe kell néznie, illetve sokszor férfi társaikhoz képest jóval több energiával és kitartással kell tenniük a dolgukat mind a hajón, mind a parton ahhoz, hogy be- és elfogadják őket. A elmúlt években változni látszik ugyan a helyzet, de az én stratégiámnak sok egyéb mellett – ismét csak nemtől függetlenül, ám ebben a témában is - a szelekció továbbra is része: akivel nem egyezik az elképzelésünk az alapvető emberi értékek, hozzáállás és viselkedés tekintetében, azzal nem kell egy hajóba ülni (sem). A kormányomba és a sottomba pedig akár nő, akár férfi, senkinek sem lehet belenyúlni.

A fentiek ellenére az én vitorlás történetem női szemszögből (is) nagyon pozitív: baráti és családi körben mindig minden támogatást megkaptam, és néhány alkalomtól eltekintve a versenyzők között is olyanokkal vitorlázhattam együtt, akiknek az ember és a tudás számított. Erős belső motivációval, szenvedélyesen, kitartóan és tudatosan teszem a vízen 3 évtizede a dolgomat, de azt is látom, hogy a helyzetem az átlagénál könnyebb és/vagy szerencsésebb volt: gyerekként, szülői indítással kerülhettem a vitorlázás közelébe, egy különleges hozzáállású közösségben nőhettem fel, az elmúlt években pedig egy új körben Füreden is megkapom a támogatást a vitorlázásomhoz mindenkitől, aki nekem számít. 25 évig vegyes csapatokban vitorláztam - jellemzően egyedüli nőként -, aztán a közelmúltban részt vettem több női csapatban és egy női regattán is: más a hangulat, de az általános élmény szempontjából nem érzek különbséget. Kicsit naiv, kicsit utópisztikus, de a vezérelv számomra a vitorlázásban ugyanúgy, mint az élet minden egyéb területén mindig az együttműködés, az integráció, és a kibontakozás lehetősége emberként, nemre való tekintet nélkül, a képességeknek és tudásnak megfelelően.

Fotó: Turcsán Botond, Cserta Gábor