A "nagyhajós" múltamról oldalakat tudnék írni, de két dolgot emelnék ki. A kedvtelési célú hajóvezetői engedélyem megszerzését követően 10 évig volt egy Balaton18 típusú kis vitorlásom, ami meghatározta a vitorlázáshoz való kapcsolatom. A hajómat én neveztem el, "Incifinci"-nek hívták: kiskoromban így hívott Apukám, az ő emlékére kapta a hajó ezt a nevet. Ez a vitorlás volt az, amin kormányossá értem, ekkor határoztam el, hogy fejlődni és versenyezni szeretnék. Incifincivel rengeteg "nagyhajós" versenyen indultam, szerveztem rá egy csak lányokból álló csapatot (2-3 fővel), és a Balaton Regatta szinte összes elérhető közelségben lévő versenyén elindultam. Incifincinek és a huszonéves lánycsapatomnak hamar híre ment, bár a hajó a YS rendszer III osztályában indult - és azon belül is a leglassabbnak számított -, de lelkes és kitartó legénységemet mindig szívesen látták a rendezők (ezúton is hálás vagyok nekik, mert megvárták amíg ez a kis hajó a szintidő előtt 1 perccel, de órákkal lemaradva az utolsótól, végül célba ért), létjogosultságot kapva ezáltal a nagyok között. Jogászként több alkalommal is elindultam az Ügyvéd Kupán, egyszer erről egy cikk is született, ( http://compassmagazin.hu/hazai/versenyek/a-balaton-leggyorsabb-hajoi-az-ugyvedek-vitorlas-regattajan-1754/ ) ami nagyon jól esett, és azóta is büszkén és meghatódva gondolok vissza ezekre az évekre. Incifincivel vitorlázni a legszebb hajós élményeim közé tartozik a mai napig, és bár a hajót végül a fiam születése után el kellett adnom, a mai napig tudom merre jár, és hogy jó kezekben van.

A második dolog, amire a legbüszkébb vagyok, azok a verseny eredményeim: megszámlálhatatlan helyezés, kaland és élmény kötődik ahhoz a négy évhez, amit az Anna nevű 70-es cirkáló legénységeként átélhettem. Legjobb eredmény: Kékszalag (2013) abszolút 5., Kékszalag abszolút 10., első hely hagyományos egytestű kategóriában, Magyar Bajnokság 2. hely talán 2x is, és számtalan osztály győzelem a különböző rangos versenyeken. Ezen a hajón tanultam meg a versenyzés minden csínját-bínját, küzdöttem viharban és szélcsendben, itt történtek haváriák, szakadtak vitorlák, törtek hajótestek - szerintem átéltem mindent, amit Balatonon egy hajós tapasztalhat…

Jelenleg NAU370-esen (Fantom) vitorlázom és versenyzem most már 2 éve.

Incifincivel sokat kalandoztam, fürödtem és napoztam a barátaimmal - mára már inkább csak a versenyzésre jut időm, de ha tehetném, mennék többször is, akár versenyen kívül is.

A vitorlázásban mindent szeretek. Az életem része volt mindig, jelenleg sem tudom elképzelni, hogy ne vitorlázzak. Eggyé válni a természettel számomra ezt jelenti, érezni, ahogy a szél viszi a hajót, azt a több tonnás járgányt, aminek minden rezdülését érzi az ember, ha fogja a kormányt vagy a kötelet, és hogy olykor csak centiket mozdítva rajta irányítja az egész testet. 

A legjobb élményem amikor a Kékszalagon az egész éjszakai kimerítő vitorlázás után felkel a Nap: éppen hogy csak látszik a horizonton a világosság, és én már alig bírok ébren maradni, de akkor hirtelen meglátom, hogy előttünk nincs egy hajó sem, mert mi vagyunk a 600 fős mezőny legelején!!!

A tudásom fejlesztésére a legjobb eszköz a versenyzés. A versenyszituációkban találtam meg az új kihívásokat, és a különböző hajótípusokban pedig az újdonságot, mert minden hajó más és nincs két egyforma verseny sem: pont ez ennek a sportnak a különlegessége, ettől lehet mindig fejlődni. A hajók is változnak (új technológiák, új ötletek), ahogyan az időjárás is, ezért szerintem a végtelenségig lehet tanulni és fejlődni is annak, aki akar.

Lányként felnőni a vitorlázásban 80%ban jó élmény volt: mindig sok elismerést és biztatást kaptam férfi társaimtól, sokszor éreztem különlegesnek magam, mint női vitorlázó. 20%ban volt rossz tapasztalatom, amikor gyengének, vagy éppen nem kívánatosnak tartottak ebben a sportban.
Az én életemben az egyik legnagyobb akadálynak azt éreztem, hogy nem tudok szerelni, barkácsolni, nincs elég izomerőm, sem technikai tudásom ahhoz, hogy pl. hajót javítsak. A másik, hogy nem tudok egy haváriát hirtelen megoldani azzal, hogy izomerővel összeszedem a vitorlát, vagy meghúzok egy kötelet, amikor pánik van. Ha éppen egy adott szituációban túl nagy erők hatnak egy hajóra vagy a vitorlára, akkor valóban kevésnek éreztem magam: azt vettem észre, hogy a férfi vitorlázók könnyebben és gyorsabban reagálnak mind mentálisan, mind fizikailag egy ilyen (vész)helyzetben.

Lehetőségek vannak és voltak is a női vitorlázóknak, sosem éreztem magam kirekesztve. Talán pont azért, mert kevesebben vagyunk, több a lehetőségünk, mint egy fiúnak, aki beesik az utcáról, és el akar kezdeni versenyezni. Ráadásul a nők fürgébbek, kisebbek, könnyebbek, ami azért sokszor jól jön a kisebb súlyú hajókon.
Aki nőként szeretne elkezdeni vitorlázni, az először is nézzen magába, mert nem árt, ha nagyon nyitott, elfogadó, és elég laza is, mert sok pasival kell majd együtt vitorláznia :).