Csapattagok: 

• Andor (kapitány), 

• Andris (kisszeles menő), 

• Ádám (spi guru)

• Robi (kormányos)

Előkészületek

Előző évek sikertelensége miatt a csapat számára nem volt kérdés, hogy idén is induljunk és teljesítsünk. Ezt sajnos keresztbe vágta a koronavírus őrület, a Kékszalag el lett halasztva bizonytalan időre, így mi is leálltunk az előkészületekkel. Mikor újra meghirdették, gyorsan elkezdtünk hajót, és ami majdnem olyan nehéznek bizonyult, időpontot keresni az edzésre. 

Egy gyengeszeles napot sikerült kifogni az edzésre, ami nem volt baj, mert a hajót nem ismertük, így volt lehetőségünk szép lassan egymás kegyeibe férkőzni. A hajó jól ki van találva, „minden a helyén van”. Mikor elsőre húztuk a vitorlákat, és egy-két kötél kimaradt, vagy nem úgy állt a vitorla, ahogy kellene, mindig megtaláltuk azokat a részeket, amit elfelejtettünk bevonni a végállapotba. Aznap egy előre kiszámítható front csapott le a Balatonra. Én még ilyen korrekt tájékoztatást és figyelmeztetéseket a vihar előtt nem hallottam. Vízimentők és rendőrök cirkáltak mindenfelé, és hangosbemondón figyelmeztettek mindenkit (a 60-70 km/h-s szélre..). De azt olyan illedelmességgel tették, hogy le a kalappal! Nem kiparancsoltak a vízből, hanem jelezték, hogy mi fog következni, és ha netán úgy gondoljuk, esetleg menjünk ki a kikötőbe, vagy part felé. Mi mintahajó lettünk (vagy úgy is mondható, beöltöztünk rögtön, mint balekok), így vízimentők le is fotóztak minket példaként, felkerültünk a honlapra! Bár szerintem csak szerették volna az egyik esélyes Kékszalag hajót már jó előre lefényképezni!

Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a szelet, hogy mi vár ránk a hajóval erősebb szélben, és feltettük a kisebb fokot. Egy ideig jók is voltunk (ez kb 10 percet jelent), aztán ahogy jött az erősödés, kijött a hajótípus két gyengeségéből az egyik, hogy nem reffelhető a vitorlája, és kezdett irányíthatatlanná válni a lökéseknél. Úgyhogy leszereltünk, és befejeztük az edzésnapot. 

Mint kiderült jól időzített edzésnap volt, hiszen a Kékszalag idejére ritka gyenge szelet jósoltak (az elmúlt 10 év leglassabb Kékszalagja lett). Ezért a szokásos italmennyiséggel (bekevert, félig lefagyasztott fröccsel) készültünk. Szerdai napon még bevitorláztuk a hajót, beállítottuk a köteleket, neveztünk (idén szerencsére minden kalandok nélkül), bevásároltunk, és lelkileg felkészültünk a hosszú versenyre. Először állítottuk meg az előkészület napját azzal, hogy induljunk-e. Mérlegeltük, hogy mekkora beérési esélyünk van, mit nyerünk-vesztünk, ha indulunk. Végül mindenki megerősítette indulási szándékát annak tudatában is, hogy közel sem 100%-os a beérési esély. 

Rajt - Kenese:

Hát gratulálok Andor, ezt megcsináltad! Annál nagyobb hátrányt, amit úgy Alsóörsig sikerült összeszedni, nem igazán lehetett volna kicsiholni! Az okokat nehéz összerakni, nagyjából az alábbiakból tevődik össze: 

1. Elfelejtve az elmúlt évek jó rajtjait, idén visszahoztam a korábbi évek „jó” tapasztalatát, és csak a 3-4. sorig jutottunk a rajtvonal tekintetében (lásd a „Hol is a rajtvonal?” című képet). A motort 10 perccel rajt előtt ki kell kapcsolni. A közepes-gyenge szélben, ami ráadásul szembe fúj, és azt is kifogják az előttünk lévő nagy hajók, nagyon nehéz kitalálni, hogy mikor kell közel menni a rajtvonalhoz. Hát most nem sikerült. Hiába csak kb 15-20 méterről beszélünk, mire elevickélünk a rajtvonalig, addigra az összes hajó már ezerrel elstartolt, és messze vannak. 

2. Taktika: Keneséig két taktika között őrlődtem: 

1. „Reggeli leállós keleti szél”-lel indult a nap, ami azt jelenti, hogy 11 felé eláll teljesen, és várhatóan észak felől jön az újraerősödés. 

2. Az ÉK-K-i szél várhatóan dél irányába fordul tovább, ami azt jelenti, hogy lehetne egy nagyot húzni a déli part felé, mert szerencsés lesz a szélirány, jól rá lehet menni Kenesére. 

Majdnemhogy a legrosszabb dolog mellett maradtam végül. Se nem mentünk ki 11-re az északi, se nem a déli partra, azaz középen maradtunk. 10.45-re ahogy várható volt, elállt a szél. Mi meg röviddel később szépen végignéztük, hogy az a pár hajó, akik még velünk egy vonalban voltak északon, szépen elindulnak Kenese felé. Végülis nem baj, ők biztos nem fürödtek olyan jót, mint mi! Csak azért nem mondom, hogy a legrosszabb dolog történt velünk, mert ha a délire kimegyünk, lehet hogy még rosszabbul jártunk volna.. 

Végül azért sikerült kievickélni az északi partra, és megkezdtük a felzárkózást. Egyébként nem is kis ütemben. Ebben segített, hogy spinakkert húzhattunk (ami egyébként a hajótípus másik gyengébb pontja, szerintem kicsi, elbírna a hajó nagyobbat is). Keneséhez érve már utolértük az utolsókat. Zseniális bójafordulót vettünk, spi pikk-pakk le, génua fel, és már csapattunk is tovább. Számos hajót hagytunk ott már a fordulónál is! 535 indulóból, 458.-ként vettük a bóját. Hát volt már acélosabb.. Egy nagy előnye van azért, ha az ember ilyen hátul veszi a bóját, hogy a környező hajók alapvetően lassabbak, mint mi, úgyhogy innentől azért jó érzés volt elrepülni a többiek mellett!

Siófok - Tihany

Siófok felé haladva relatíve eseménytelen volt a menet, szépen mentünk előre. Az utóbbi évek hagyománya folytatódott, és a Siófok előtti szélcsendben a mezőny hátsó része (most már nem csak a vége ☺) megvárt minket. Rövid fürdőzés után tovább folytattuk az előretörést. A bóják között már 415-ként haladtunk keresztül. Természetesen jó hangosan bekiabálva a számunkat, hogy a nagy tömegben nehogy kimaradjunk az adminisztrációból!

Ezt követően elég jól megtaláltuk a szélcsíkokat, és jó irányba haladva érkeztünk a csőhöz, hogy ne (nagyon) kelljen aggódni az esetleges megfeneklés miatt. 

A tihanyi csövön 21.48-kor haladtunk keresztül. Ez azt jelenti, hogy az első lelki gátunkon túlestünk. Volt egy kósza gondolatunk, hogy ha éjfélig nem tudunk átmenni a csövön, akkor már mindjárt Füred felé forduljunk. De valami szél volt, haladtunk, előzgettünk, ezért egész jó hangulatban értünk át a nyugati medencébe. Minden szép és jó!

Irány Keszthely

Vagy mégsem? Azonnal megkaptam a következő arculcsapást a Kékszalag szellemétől! Mindenki tudja ugye, hogy éjjel, gyenge szél esetén, déli parton kell menni, mert ott, ha más nem is, a parti szél segít. Ha nem hittem volna korábban ebben, az elmúlt években – mikor folyamatosan megszívtuk az északi partot – megtanultam ezt. Így aztán teljes taktikai magabiztossággal érkeztem a nyugati medencébe... És látom, hogy az összes (ezt most értsd úgy kedves olvasó, hogy az összes(!)) hajó északnak fordult. Lázas kutakodásba kezdtem, hogy ennek mi lehet az oka. Valószínűleg meg is találtam hamar, az OMSZ Kékszalagra készített előrejelzése szerint várható volt egy kis szél éjfél felé az északi part szélén. 

Gyors kattogás az agykerekeknél, végül maradtam a déli partnál. Az elmúlt évek kudarcai után, elsődleges cél a beérés volt. Sejtettem, hogy az északi part gyorsabb lesz pár órával. De abban a – szerintem nem elhanyagolható esélyű – esetben, ha mégsem jön az a szelecske az északi parton, a délin mégis van esélye a haladásnak. Több hiba / megállás már nem fért bele a versenyünkbe, ezért pár helyezést feladva, a biztosabbnak tűnő megoldás felé mentem. 

Mondanom sem kell, hogy jobb lett volna az északi part (úgy gondoljuk legalábbis, mert reggelre megint csak eltűnt mindenki a környékünkről). De a számításaim azért bejöttek, haladtunk valamennyire délen is, pirkadatig eljutottunk majdnem Lelléig. Ott aztán kaptunk ¾ óra egész élénk szelet. Napkeltekor és utána visszajött a szélcsend, melyben elkezdtünk átevickélni az északi partra. Ekkor készült kedvenc idei képem is. Ilyenkor sok minden megtérül abból a fáradtságból, amivel egy ilyen hosszú verseny jár! Kkm..

Az éjszakai korlátozott mértékű haladás, és a délelőtti szélcsend nem tett jót a hangulatunknak. Újra számolgattuk, hogy mekkora esélye van a beérésnek, és mi kell hozzá. Az előrejelzések alapján délben elkezd fújdogálni a szél, majd 14 óra körül közepes erősségűvé válik, ami ráadásul a végéig ki kell, hogy tartson. Beérési esélyünket 50-60%-ra tettük, azaz egyértelmű volt a döntés, hogy folytassuk. (Valószínűleg 1%-nál is folytattuk volna) Abban a szélerősségben, ami várható volt, a hajó kb 5 km/h sebességgel halad, azaz 60-65 km megtételéhez 12-13 óra szükséges, így adott volt a cél: Keszthelyt elérni 20 óra előtt! Abban az esetben elméletben még lehetséges a célba érés (ehhez persze nagyjából szélcsend nélkül kellene végigmenni éjszaka...)

Na de térjünk vissza a versenyhez. Szóval sikerült átjutnunk az északi partra Badacsony körül. Közel mentünk a parthoz, közelebb, mint a többiek voltak. „Whiteszeműeknek” mondom, igen, újra voltak körülöttünk hajók!! A szélcsendben elkezdtünk elég ügyesen lavírozni a szélcsíkokban! Amellett, hogy szórakoztató volt, elég jól is sikerült! Mint egy snooker játszma, ahol a versenyző jó előre tudja, hogy mi lesz számára a következő 8-10 golyó, mi is láttuk jó előre, hogy mit és hogyan kell elérni, hogy tudjunk folyamatosan haladni, ne álljunk meg a szélcsendben. 

Parthoz közel sokkal jobb szél volt, mint 50-100 méterrel beljebb. Így aztán azt vettük észre, hogy mikor Györöknél befordultunk a keszthelyi öbölbe (szinte pacsizva a bója mellett lévő SUP-osokkal), rengeteg hajót elhagytunk a belső íven haladva. Keszthelyt elértük valamivel 16 óra előtt! Újra versenyben sok hajóval. Oké, nem a középmezőnnyel, de aki egyszer is ment már szalagon tudja, hogy mennyi-mennyi mini vetélkedés van az azonos helyen lévő hajók között! 

Irány haza!

A forduló minden gátat felszabadított bennünk. Innentől ugyanis nem igazán volt már értelme feladni a versenyt, ezen nem kellett többet gondolkodni, hiszen ugyanúgy Balatonfüredre kellett volna visszajutnunk. Ráadásul 4-5 óra „előnyünk” volt a határidőhöz képest! 

Legénység kérte is, hogy adjam ki a parancsot: Irány haza! Megtettem.

Keszthelyi öbölből elég jól kijöttünk, utána is kitartott a szél. Dilemmánk teljesen hasonló volt az idefelé úthoz. Hasonló megfontolásból most is kitartottam a déli part mellett. Azt sejtettem, hogy este 7-re áll el a szél, úgy saccoltam, hogy Fonyódig pont át fogunk érni, ha Györöktől átlibbenünk. 18.45-kor kezdett enyhülni a szél, mire az első szélcsendet megkaptuk, már valóban ott voltunk partközelben. 

Itt volt egy elég szürreális élményünk. Azt hiszem Fenyvesről jött ki egy nagyobb sétahajó. Kb 400 méterrel előttünk ment át az északi part felé. Majd furcsa módon vett egy 180 fokot, és elindult a kikötő irányába. Bátran köthettek egy fogadást arra, hogy vajon úgy indult-e vissza, hogy keresztezzük egymás útját. Nyert.. Ő sem jött gyorsan, nekünk is már gyengébb szelünk volt, így szépen lassan közeledtünk egymás felé. Látszott, hogy valamelyikünknek ki kell térni. Srácok kérdezték mi legyen (Robi kormányzott, Ádám kérdezte, hogy ugorjunk-e, én elöl figyeltem), mondtam, hogy útjogunk van, ráadásul versenyben is vagyunk, a szél meg harmatgyenge, minden kis kitérő súlyos következményekkel járhat a beérkezésünkre. Úgyhogy kitartottunk. A sétahajó is. Még mindig kitartottunk. A sétahajó is. Szép lassan közeledtünk, néztük mindketten, ahogy egymásnak megyünk pár másodpercen belül. (Turisták a hajón már mind jobb oldalt álltak fényképezőgéppel a kezükben). Mivel én írom a sztorit, kitalálhatjátok, hogy happy end lett, ezért még csigáznám kicsit az idegeiteket, és a végkifejlet előtt írnék annyit, hogy le a kalappal a csapatunk előtt! mindenki kitartott és megbízott a kapitányi döntésben, nem fordították el a hajót! Na, mikor már csak tényleg pár méterre voltunk egymástól, és láttuk, hogy ő már nem tudna úgy manőverezni, hogy kikerüljön minket, elkanyarítottuk a hajót, nem mentünk egymásnak! Korlátozott irodalmi stílusban megkértem, hogy legközelebb tisztelje legalább a versenyben lévő hajókat annyira, hogy 20 másodperccel később adja a gázfröccsöt, neki úgyis mindegy. Megerősítést nyert a vitorlázás örök szabálya: „Annak van elsőbbsége.. akinek megadják!”

Innentől következő célunk Tihany volt. Kínkeserves út volt. Hol volt kis vagy közepes szél, hol szélcsend. Egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy meddig tart ki egyáltalán a szél. Hol közeli volt a cső, hol nagyon távoli. Az idő meg számolt vissza, mint a filmekben az időzített bomba. Szombat hajnali kettőkor evickéltünk át a csövön. 

Két másik vitorlást követtünk (sajnos nem tudjuk kiket). A következő célunk egyértelmű volt, őket le kell nyomni. Hamar kiderült, hogy sebességben jobbak nálunk, úgyhogy taktikát váltottunk, és húztunk egy hosszú takkot Tihanytól távolodva. Pont akkorát, hogy onnan már egyvonalban rá tudtunk menni a végcélra. Erős szélben elég jól be is vitorláztunk. Bár a hajók teljesen eltűntek a szemünk elől, én biztos vagyok benne, hogy mindkettőre rávertünk sokat! (Bizonyítsa, aki akarja az ellenkezőjét!). 

Vége

Szombat hajnali 3:47:51-kor, majdnem 43 órás versenyzés után átvágtattunk a célvonalon! Katartikus élmény volt!

Elmúlt 8 Kékszalag alatt rengeteg kalandban és kihívásban volt már részünk. De számomra ez messze a legnehezebb verseny volt. A rossz rajt, és a gyenge szél miatt a verseny legelejétől kezdve nem volt olyan pillanat, amikor ne kellett volna minden idegszállal arra figyelni, hogy haladjunk előre, akár csak métereket is. Elfáradtunk nagyon. De megérte, ügyesek voltunk! 

292. helyen futottunk be az 535 hajóból, összevont hajóosztályban 38.-ok lettünk a 100-ból, azaz elmondható, hogy fejlődésünk továbbra is töretlen (2009-ben 533, 2012-ben 363, 2013-ban nem értünk be, 2015-ben 372, 2016-ban 330, 2017-ben 302, két év DNF). Idei évünk sikeressége nagyban köszönhető az elmúlt két év kudarcainak, ami miatt most foggal-körömmel ragaszkodtunk a sikerhez, azaz a célbaéréshez!