A győztes hajó, az RSM2 katamarán legénysége, Vándor Róberték hideg pezsgővel vártak titeket a befutónál. Tavalyelőtt indult el ez a hagyomány, az akkori elsők, Petrányi Zoltánék gratuláltak először így az utolsónak. Kifejezetten hajtottatok az utolsó helyre?
SZ: Egyáltalán nem. 2008 óta indulok a Kékszalagon, ezzel a hajóval ez az ötödik tókerülőnk. Az osztályunkban mindig nyerni szeretnénk, és általában az első tízben is végzünk. Úgy adódott azonban, hogy a tavalyelőtti és az azt megelőző két Kékszalagot feladtuk. Gyenge volt a szél, viták voltak a fedélzeten és van egy kulcspont a versenyben: visszafelé Szemes. Ott áll ugyanis a hajónk, és nagy a csábítás, hogy az ember egy átvitorlázott éjszaka után, amikor már reggel érzi, hogy jön a hőség, a szél viszont alig, elnyomja a kormányt, beröffentse a motort és tíz perc múlva már az árnyékban hűsöljön. Háromszor meggyőzött a csapatom, hogy álljunk ki, tavaly viszont azt mondtam: ha törik-ha szakad, nem adjuk fel. Vagy célba érünk, vagy 48 óráig, a limitidő végéig vitorlázunk, bárhol is állunk – csak az jöjjön, aki ezt vállalja. Így vágtunk neki a távnak, egész jól tartottuk magunkat a mezőnyben, annak ellenére, hogy a hajónk elég nehéz. Egy Mode 967-esről van szó, Molnár Dezső hajóépítő készítette ezeket a túrahajókat, 16-17 egység futhat belőlük a Balatonon. Keneséig jól haladtunk, aztán mintha behúzták volna a kéziféket. Lassan leszállt az este, próbálkoztunk mindennel, kicsit bénáztunk is a genakkerrel, de nem csak emiatt, a mezőny leglassabb hajói is elhúztak mellettünk. Nem cifrázom: Keszthelynél vettük észre, hogy egy óriási hínárszigetet húztunk magunkkal végig, valószínűleg már Kenese óta. Nem mondhatnám, hogy derűs volt a hangulat a fedélzeten, de tartottuk magunkat a fogadalmunkhoz. Próbáltam tartani a legénységben a lelket, és gyorsítani a hajót. Csak egy példa: szóltam a fiúknak, ne a farnál lévő kerti székekben üldögéljenek, hanem terheljük előre a hajót, hogy kevésbé húzza a tükör a vizet. Mit számít majd ez a kis dolog a végén, mondták, hát aztán kiderült, nagyon is számított… A második éjszaka kemény volt. Elég jól beosztottuk az erőnket, hárman vittük felváltva a hajót, de így is volt, aki furcsa képekről, állítólag szembe jövő vitorlásról számolt be, persze kiderült, nem volt ott semmi. Tihanynál elszállt minden reményünk, a GPS azt mutatta, bőven a limitidőn túl érjük majd el Füredet. Ám csoda történt, feltámadt a szél, repültünk – legalábbis az eddigiekhez képest – a cél felé. Bíztunk benne, hogy be tudunk futni. A célhajó közelében egy másik vitorlás állt, mi azt hittük, a rendezőséghez tartoznak. Később kiderült, ők akartak lenni mindenáron az utolsók. Várták, hogy beérjünk, aztán elegánsan (?) bekanyarodnak majd ők is utánunk. Beértünk, ezután ők komótosan kitekerték az orrvitorlájukat, indítottak – majd meglepő módon összeütköztek a célhajóval. Ezzel eldőlt az utolsó helyért folyó „küzdelem” a javunkra, közben az idő is letelt. Egy motoros elhúzott minket a közelben álló RSM2 nagy katamaránhoz, nagyon kedvesek voltak, gratuláltak, jó hangulatban ittuk meg közösen a pezsgőt. Jó buli, szép élmény volt az egész verseny, de ettől a gesztustól még a csapat fáradtabb tagjai is feldobódtak, megbékéltek.
Miért jó dolog egy ilyen nem túl gyors vitorlással is elindulni a Kékszalagon?
A Kékszalag közösségi élmény. Ez az a verseny, ahol egyszer egy évben szinte mindenki összetalálkozik, aki vitorlázik a Balatonon. Másrészt közös élmény a tókerülő minden hajó fedélzetén is. Mi például már a megelőző hónapban több közös vitorlázást, edzést tartunk, és az egésznek a csúcspontja a csütörtöki rajt. És nem utolsósorban gyönyörű a Balaton! Napközben, este, éjszaka és hajnalban is mindig más arcát mutatja, és olyan ritka élmény például egy napfelkeltébe belevitorlázni… Jobb persze egyetlen éjszakával megoldani a távot, ez a 48 óra kicsit sok volt. De ha a szélcsendnél nagyobb szél fúj, és nem szed össze valaki egy hínármezőt, akkor nagy valószínűséggel teljesíthető a Kékszalag bárki számára körülbelül másfél nap alatt.
Visy László Oszi
