Ahhoz, hogy egy magyar csapat kijusson az EB-re a rendezők által megadott ország-kontingens keretébe kell, hogy beférjen. Korábban komoly harc, kemény válogatók legjobbjai vehettek részt egy ilyen kontinens viadalon, de ma már elmúltak azok az idők, amikor egy csapat csak így juthatott ki nyugatra. A hazai Kalóz versenyek stílusa ezért kevésbé harcos, talán egyik legnagyobb varázsa a versenyzők baráti összetartása, szinte minden agresszivitást nélkülöző játékos vetélkedése. Na ennek nincs helye egy EB-n. A mezőnyt uraló, létszámában is meghatározó németek nem viccelnek. Nincs olyan szituáció, amiből ne akarnának győztesen kikerülni, de erről később. Mindenesetre az utazó keretet valójában nem a legerősebb kalózosok alkották, ezért - megköszönve az itthon maradottak támogatását - a kiutazó csapat elsősorban a mesés környezet és a lehetőségek kimaxolására törekedett. Kifelé menet útba ejtettük Zürich városát ahol néhány órát eltöltöttünk.

A magunkkal vitt Brompton összecsukható kerékpárok lehetővé tették, hogy bejárjuk a várost. Magára hagyott szerelvényünket a GPS navigáció segítségével szerettük volna viszontlátni, de erre már nem kerülhetett sor, mert a mobil szolgáltatónk, négy órával a határátlépésünk után blokkolta a telefonjainkat. Nem szívesen mesélem el, hogy jutottunk vissza az autónkhoz, és miként tudtunk több tízezer forintért 500 MB-ot és 90 perc hazai számot hívható mobilidőt szerezni. Az is vicces, hogy a segélykérés hosszadalmas procedúrája is a több mint 300 Ft-os percdíj terhére a 90 perces keret rovására történik. Végül is, mindez a mi hibánk volt, mert nem tudatosodott bennünk, hogy Svájc nem része az EU-nak, ahol ilyen helyzet nem fordulhatna elő.

Tanulság: ha kilépsz az EU-ból előtte tisztázd a szolgáltatóddal, hogy mi vár rád. Kapcsold le a mobiladatforgalmazást, de leginkább ügyelj arra, hogy az alkalmazásaid frissítése ne legyen automatikusan engedélyezve!  

Négy hajóval utaztunk ki, elnökünk Vass Ádám vezetésével és segítőkész támogatásával. Legerősebb párosunk, hétszeres bajnokunk Bódy Kornél, aki egy lepusztult rozsdától mart svertes Füke hajója mellett, népes családjának is  helyet biztosított a kikötőhöz közeli kempingben. Ferbár Imre –Jegenye- talán a magyar mezőny legtapasztaltabb versenyzője, évtizedek óta a hajóosztály hűséges harcosa. Járt már korábban 1985-ben is, az ezen a tavon rendezett EB-n. 1982-ben épült Hein hajóm a mezőny talán legrégebben épült résztvevője, ahogy magam is messze meghaladom a korátlagot.

A szervezők már a nevezéskor jelezték, hogy képtelenek a kikötőben mindenkinek parti tárolást biztosítani, ezért a felméréskor sorsolás döntötte el kinek kell a hajóját végig vízen tárolnia. Mázlink volt, Ádám és mi a parton maradhattunk. A vízre sorsoltak mosolya nem volt őszinte. A stég alatt jó méterrel még beszállni sem egyszerű, hát még ponyvázni, strekkelni, vitorlát hajtogatni, rémálom lehetett. Viszonylag gyorsan túlestünk a regisztráción, így a kemping mellől induló kabinos lifttel felmentünk a legközelebbi csúcsra.

Lélegzetelállító látvány fogadott, ezért úgy döntöttünk, hogy lesétálunk a hegyről. Ekkor még fel sem tűnt, hogy szandálban vagyok, láttam már turistautat, időnk meg volt bőven, gondoltam szépen leporoszkálunk. A lehetőségek közül a kék jelzésen indultunk el, sípályán is az a legkönnyebb. El kellett volna olvasnunk az apróbetűs részt, hogy megtudjuk, hogy ezt az útvonalat, csak gyakorlott, alpesi sziklamászásban is rutinos túrázók vehetik igénybe.

Az már gyanús volt, hogy alig mentünk párszáz métert, egy sziklafal állta utunkat. A jelzés felfelé mutatott, kábelek, kötelek és létrák által övezett csapás felé. Na itt kellett volna visszafordulnom, de nem! Több mint három óra hosszat tartott az út mire leértünk. A szandál pántja véresre marta a lábfejemet, a sok fenéken csúszás sem tett jót a ruházatunknak. Ildikó egy igazi nőcis retiküllel mászott, de legalább nem hiányolt semmilyen lényeges tárgyat, aminek egy női táskában van a helye.

Másnap komoly izomlázzal küzdve konstatáltuk, hogy a próbafutam szakadó esőben lesz megtartva. Hatalmas lelki küzdelem végén, sikerült belül maradnunk a komfortzónánkban, így a partról néztük végig amint tíz hajó, köztük két hős magyar elrajtol, majd pár száz méter után visszatér a kikötőbe. Elég reménytelennek tűnt, hogy ezen a helyen esőben, szél nélkül képesek lesznek e az érvényességhez szükséges minimális 4 futamot a rendelkezésre álló 5 nap alatt megrendezni. Másnap kedden – az első versenynapon - szép napsütéses idő és teljes szélcsend fogadott minket a kikötőben. A rendezők mindenkit vízre parancsoltak és vontával kivittek minket a pályára. A hazai mentőmellény kampány egyik nagyköveteként súlyos hibát követtem el, amikor a vontán nem vettem fel a mellényemet. Ha megtettem volna előbb is kiderül, hogy a mellény alatt ott lapul a kihúzó kocsink pótkereke.

Próbáltuk óvatosan elrejteni a spi alá, de megláttak és az egész vonta rajtunk röhögött. Ahogy kiértünk, a szél feltámadt és még aznap 3 gyönyörű futamot vitorláztunk 2-3Bf szélben. És ez így ment négy napon keresztül. Talán a pénteki napon, a melegedő idő, erősebb termikus hatása miatt, már bő 4-es szélben bokáig kilógva nyomtuk le a három egyenként 40-50 perces futamot. A 45 hajó 4-5 percen belül befutott, a futamok közt a rendezés csupán 5-10 perc pihenőt engedett. A pályák kitűzése a 250 m mély vízben úgy történt, hogy a rajtvonalat két hosszabb kötéllel lesúlyozott, de nem horgonyzott sárga zászlóval jelölték. A két zászlónak gyakorlatilag csak a rúd része volt a víz felett, elmozdulásukat, sodródásukat nem lehetett észlelni.

A rendező hajó a rajtvonalon kívül motorozva tartotta a helyét, a verseny során csak néhány alkalommal volt egyéni visszahívó, ha több hajót láttak korainak, akkor többnyire általános visszahívót rendeltek el. A látható jelzések egyértelműek és félreérthetetlenek voltak. Csak az aktív zászlókat láthattuk, amíg azok fel nem kerültek, addig tokban pihentek, így nem fordulhatott elő, hogy egy passzív kibomlott zászló zavart okozott volna. A legmeghökkentőbb megoldást a kapuk és a célbója kihelyezése jelentette. Ezek a bóják  egy kis mini katamaránra épített motoros szerkezetek voltak, helyzetüket GPS határozta meg. A rendezők tájékoztatása szerint ezeknek a bójáknak az elmozdulása nem haladhatja meg a 1,5m-t. A pályát a széladatok alapján akár egy táblagépen is megszerkeszthetik, a bójákat nem kell kirakni, mert szépen odamotoroznak a helyükre. Pályamódosítás? Csak egy klikk a gépen! Lehet, hogy a jövőben lesz olyan szoftver ami automatikusan lerak egy pályát?

Azt is jelezték, ha valaki úgy ítéli meg, hogy egy bója nekik megy, akkor nyugodtan hajózzanak tovább, mert a jeleket videózzák és el tudják dönteni, hogy szabálytalan bójaérintés, vagy a jel nem kívánt mozgása okozott  ütközést. A verseny során ilyen jellegű vita egyáltalán nem volt, a rendszer jelesre vizsgázott. A rövid gyors futamok elképesztő tömörüléseket produkáltak a bóják körül. A pálya bal oldaláról érkező hajóknak nem sok esélyük volt a back-boardos fallal szemben. Volt, hogy az első körben a top 10-es pozíciómat képtelen voltam érvényesíteni, mert ahhoz, hogy rá tudjak fordulni a bójára több mint 20 hajót kellett elengednem. Az alsó kaput sem közelíthettük meg magányosan. A két bója olyan közel volt ebben a tömegben, hogy a két tutaj gyakorlatilag összeért. Itt is parázs jelenetek, artikulálatlan üvöltések helyettesítették a szabályok tiszteletét, de mielőtt bárki az óvás eszközével próbálta volna vélt igazát bizonyítani, a rendezők lehetővé tették, hogy megtekinthesse a folyamatosan pörgő videót. A kapu után a befutó szakaszt úgy tűzték ki, hogy azt már spi-vel nem lehetett venni. Az éles menet azt is lehetővé tette, hogy időben megejtve szél alatt is lehetett előzni, így ez a szakasz nem vált lóversennyé. A zsűri igen aktívan járőrözött. Folyton ott fontoskodtak a pályán, néha néha megfütyülve egy egy hajót. Kornélék meg is kapták a maguk 720-át amikor bő 4-es szélben kreutz-ban megforgatták őket pumpálásért. Ez az EB, ahogy azt már megszoktuk a német hajók háziversenye volt. Jelentős technikai fölényük megmutatkozott a hajóik sebességében és élességében. Egy rajtunknál összekerültem az egyik legnagyobb esélyes német hajóval. Állt a rajtvonalon, én meg csúsztam rá abban bízva, hogy majd 20 másodperccel a rajt előtt csak elindul. Hogy elkerüljem az ütközést aláejtettem és azt hittem hogy fölöttem azonnal rám indít. Nem tette. Elé kerültem felálltam a vonalára volt még 10 másodpercem, hátra sem nézve gyorsítottam, gondoltam „zihereléből” jól felszúrom, de a fickó kivárt, szinte csak a rajt pillanatában indított, felgyorsult és simán eltűzött felettem. Ugyanezek a profi menők – mert valójában a kalózozásból élnek – a parton minden segítséget, állítási információt megadnak. Sebességfölényük nem csupán az általuk egyedileg beépített hajóktól, a furfangos állítási lehetőségektől ered, de a vízen töltött órák számában is messze előttünk járnak. Ha  beülhetnék egy ilyen hajóba, akkor bizonyosan elvesznék az állítási lehetőségek zsinórpadlásán. Van olyan kötelük amelyikkel külön külön, de együtt is nyitják csukják a ventileket. Náluk nincs olyan, hogy túl hosszú vagy rövid a végtelenített spíshott, mert egy elmés gumis szerkezet pont annyit adagol, amennyire szükség van. Tovább is van mondjam még?

Az első 21-be 3 olyan hajó fért be, amelyik nem német (egy cseh, egy svájci és egy török).

A rendezők az igen borsos nevezési díj mellett sem próbáltak nagyvonalú gesztusokat gyakorolni. Két közös vacsorán és a díjkiosztó szendvicsein kívül csupán a napi free-beer elfogyasztásával tudtunk valamelyest javítani a bevételi oldalon. Volt valami, ami pénzben nem kifejezhető: a környezet leírhatatlan szépsége. Mivel a verseny gyakorlatilag négy nap alatt véget ért, maradt időnk egy ki csavargásra. A Vierwaldstatterseen található a világ legnagyobb ma is működő kerekes gőzhajó flottája. Az 5 hajóból álló flotta járja a tó kikötőit, kirándulóhelyeit. Mi is felszálltunk egy ilyen hajóra, gyönyörködtünk korhű berendezésén, bútorain, de leginkább az üveg alatt forgó hatalmas gőzgép és a belülről is látható lapátkerekeinek a látványa volt lenyűgöző élmény.

Svájci barátaink javaslatára elzarándokoltunk a Rütli-i rétre bízva abban, hogy minket is megérint a kantonok XIV. századi egyesülésének regényes története, némi Tell Vilmos fémjelezte romantikával. Ehhez előtte még megmásztunk egy hegyet, hogy közelebbről is megcsodáljuk azt az épületet, amit a versenypályáról már megismertünk, de nem tudtuk eldönteni, hogy az egy kolostor vagy esetleg egy elegáns szálloda.

 Azt terveztük, hogy vasárnap korán reggel haza indulunk, hogy még világosban megérkezzünk. Hajnali kettőkor viharos széllel, esővel megérkezett a rossz idő, ezért gyorsan felkötöttük a hajót és útnak indultunk. Mivel mint már említettem nem volt letölthető mobil adatszolgáltatásunk, egy offline térképre tároltuk le le wifiről útvonaltervet. A szakadó esőben a képernyő utasítását követve autóztunk, néha fel-fel villantak mindenféle tiltó táblák, de bíztunk a tervezett navigáció okosságában. Hát nem volt túl okos. Átvitt minket a Pragelpass hágón, ami egy egysávos 18%-os emelkedőkkel tarkított túraútvonal, ahova utánfutóval egyáltalán nem lehetett volna behajtani, de hétvégén mindenféle motoros jármű áthaladása tiltott volt.

Minderről semmit sem tudtunk, próbáltunk az úton maradni, nyitogattuk a villanypásztor kapukat, és cibáltuk a Kalózt felfelé. Mire átértünk úgy lefáradtunk, hogy az első parkolóban álomba szenderültünk. Azért így is hazaértünk még világosban.

Ezen a hosszú úton feltűnt, hogy még mindig mennyire komolyan veszik külföldön a maszk viselését. Megszoktuk, és amikor bementünk maszkban az első magyarországi benzinkútra úgy néztek ránk, mintha a Marsról szálltunk volna le. Talán nálunk sem ártana az óvatosság.

Vigyázzatok magatokra, vigyázzunk egymásra!