A hétvége jól indult, sikerült a szokásos tarkó-nyalással életet lehelni a gazdákba, a meghitt reggeli kávézás – nekik a csésze, nekem a kiskanál – után indulunk is, nehogy lemaradjunk az első kompról. A kertben kutya hideg van, a kétlábúak vakarják az ablakról a jeget, ami nem is baj, mert így láthatjuk a tihanyi alsó útról a felkelő nap aranyló sugarait. A tó még nem jegesedik, mégis furcsa látvány a decemberi pirkadatban a még álló komp orra előtt elhúzó vitorlás. Ha jól láttam talán egy Melges volt 3 pasival, odafagyva a jeges deckre. Gondoltam kiugatok nekik, de nem engedtek kiszállni, mert nem volt rajtam maszk.
A balatonlellei klub hozta a szokásos verseny előtti mikulásos feelinget. A sporttársak a nevezéskor kapott idétlen mikulás sapkákban szelfizgettek ügyet sem vetve rám, pedig még az utcaseprőszínű mentőmellényemet is felvettem. Jól fel is szívtam magam, elhatároztam, ha most még kutyába sem vesznek, majd megmutatom ki az úr a pályán!
Bár semmi szél nem volt, mégis korán ellöktük a partot, mert volt némi para, hogy ki tudjuk-e varázsolni az árbócból a befagyott vitorlát. A csúszós deck, a csigákban elakadó, bottá jegesedett kötélzet nehezítette a dolgunkat, de ilyenkor a legbosszantóbb a jégdugós csörlőkar hüvelyek problémája. Mire eldördült az első futam rajtját jelző duda, minden nehézségen úrrá lettünk, kivéve a 6,5 tonnás hajónk tehetetlenkedésén, a szinte teljes szélcsendben. Azért így is a 30 hajós mezőny első felében haladtunk, aminek akár örülhettünk volna, ha osztályunk könnyű kishajóit is magunk mögött látjuk, de elszeleltek. A csapattársak sem remekeltek. Nem is értem miért kell egy fordulónál annyit vacakolni. Minek csörlőzni, az csak lassítja a behúzást. Szépen ráharaptam a kötélre és húztam is teljes erőből, de állítólag rossz irányba. Azt azért nem hagytam, hogy feltekerjenek a csörlőre, időben elengedtem, mégsem kaptam juti-falatot. Ha legendás fizikai terhelhetőségemnek nem is látták hasznát, tettem egy próbát a felfokozott hangulat terápiás kezelésére.
A kormányos spori szereti lében gubbasztva a szálakat bűvölni, gondoltam azzal, hogy az ölébe telepszem, kicsit fel is melegítem. Annyira szeretettre méltó pasi, hogy megérdemelt egy forró szaftos nyelves puszit, nem is értem miért méltatlankodott. És jött a második futam. Látom ám, hogy vonszolják a lé bóját nyugatnak. Nem akartam beleugatni, de azt tanultam, hogy ilyenkor nagyon kell figyelni, hátha picit túl is teljesít a rendező. Iparkodtunk is a bója felé, alig tudtunk kimenni backboardon, de innen már el is dőlt a meccs. Akármilyen sután is fordulunk – naná, ha nem hagynak kötelet húzni, - a rajtnál szerzett pozíció előny a frissülő szélben végig meg is maradt, így ezt a futamot osztályunkban megnyerve végül a dobogó második fokán végeztünk.
Mire kiértünk a partra már óriási tömeg, élőzene, ünnep és rivalda fogadott. Nyilván az én tiszteletemre kivonult árusok sorfala között páváskodhattam, gyönyörű szárazföldi kutyák csóváltak felém, voltak kicsik is nagyok is, sajnos játszani egyik sem akart, eltekintve néhány konkrét szexuális ajánlattól. Csapatom kétlábú tagjai az étteremben múlatták az időt, tömték a hasukat, amíg én az asztal alatt kussolva játszottam a jókutyát, aki soha nem kunyerál.
Aztán jött az eredményhirdetés, ahol még a nevemet is felolvasták, így büszkén foglaltam el a helyemet a dobogón. Nyakamba került az érem, nyilván mindenki nekem tapsolt, kinek másnak?
Elhatároztam, hogy ha hazamegyünk, egy kicsit ráncba szedem a csapatomat, hogy a szilveszteri regattán is megmutathassam, hogy mire vagyok képes.
Fotó: Karsai Timea, Bessenyei Gergely
