Kora reggel indulunk Budapestről, van időnk bőven, így Tata városánál letérünk az autópályáról egy rövid kitérőre. Megállunk a Fényes Tanösvénynél.
Ritkaságszámba megy, amikor valami langyos vizű mocsár feletti pallójárdán sétálhatunk. Úgy egyórás gyaloglásunk során látunk temérdek állatot (teknőst, kígyót, békát, hódot), madarat (szürke gém), Pazar vízinövényeket. Bele szimatolunk az iszapból folyamatosan bugyborékoló kénhidrogénes (záptojásra emlékeztető) kigőzölgésekbe. Bárkinek ajánlom erre jártában ezt a kanyart. Úgy nyáron, mint télen.
Egyórányi autózás után elérjük úti célunkat, mely nem más, mint Véneken a Sakáltanya pihenőház. Az épületek igencsak „leharcoltak”, viszont a kedves fogadtatás, remek koszt, udvarias kiszolgálás bőven feledteti a körülmények okozta esetleges kellemetlenségeinket.
Mielőtt vízre szállnánk, tekintsük át röviden a vízügyi helyzetet. Ugyanis a Szigetköz jó része sárban fetreng. Miért is? Mert víz az nincs! Legalábbis nem elegendő.
Ugyanis szeretett folyónk vízhozamának oroszlán részét Szlovákia egy zsiliprendszerrel (a kép bal felső sarkában látható) a felvízcsatornába tereli – a hajóforgalommal egyetemben –, amit Bős magasságában felduzzaszt és szabályoz. Az eredeti mederben alig csordogál valamicske – egészen pontosan annyi, amennyi a nyitóképen és az alábbi felvétel jobb oldalán, a Dunakiliti (most halott) duzzasztóműnél mutatkozik.
Ez a mennyiség viszont édes kevés ahhoz, hogy hazánk eme páratlan természeti értékekkel büszkélkedő tájegységét ellássa, uram bocsáss az eredeti állapotok szerinti hajózhatóságát biztosítsa. Mi lenne a megoldás? Meg kell építeni az eredetileg tervezett Nagymarosi duzzasztót (esetleg nem pont ott, hanem kissé feljebb, természetesen a felvízcsatorna visszafolyása alatt). Ez persze iszonyatosan nagy beruházást igényel (a Tiszalöki rendszernél is nagyobbat). Nemzetközi összefogással tudom elképzelni. Valamit azért saját erőből is véghezvittünk. Mit is? Ideje csónakba szálljunk, hogy megnézzük.
A Mosoni-Dunát elvágták a Dunától egy hatalmas zsiliprendszerrel. Goromba kőszórással lezárták a Döglött-Duna kifolyását.
Így megoldották a Mosoni-Duna szintjének másfél méterrel való megemelését. Napjainkban adták át használatra ezt a „gigaberuházást”. Kétségtelen, hogy a közvetlen kijárat megszűnt a nagy folyóra, viszont a folyamatosan működő hajóátemelő mű segítségével úgy a kisebb vízi járműveknek, mint az utas vagy teherszállító hajóknak útja, egészen Győr városáig biztosítottá vált (úgy, ahogyan az régen volt). Kajakoknak – kenuknak rámpák is rendelkezésükre állnak. Kikötőhelyek is biztosítottak. Infrastruktúra kialakítása folyamatban van. A halak számára úgynevezett hallépcső is akad. Brávó! És ami a lényeg, így, a Rába vízének segítségével még a szigetvilág alsó része is némi vízhez jutott. Remek!
Hátat fordítunk ennek a jeles létesítménynek és elindulunk felfelé a Mosoni-Dunán. Elsőként az tűnik fel, hogy a folyás igen – igen lassú, szinte alig vehető észre. Ez persze a duzzasztás közelében tipikus, jó pár kilométeren mutatkozó jelenség. Szinte állóvíznek tekinthető. Ráérősen hajózunk, olyan halkan, ahogyan csak tudunk. Csendben duruzsol a motor, majdnem alapjáratban. Ezen a folyón nincs rohanás, csapatás. Nem hasítunk bele a természet csendjébe. Elhaladunk a szebb napokat is megélt Véneki révház előtt. Valamikor itt nagy forgalmú, közkedvelt komp közlekedett. Mért szűnt meg? Mondanak ezt is, azt is. Az újonnan épült, fenn taglalt műtárgy tetején szabad kerékpárút visz át a túlsó partra, így szükségtelenné vállt. Lehet. Ráfizetéses volt. Ez sem kizárt. Én mindenesetre sajnálom. A jelzőtáblák még állnak, feleslegesen. Csónakázunk tovább. Rengeteg ág, sőt komplett kivágott fa úszik mindenfelé. Nagy figyelemmel kerülgetjük.
Annál inkább, mert a hordalék a kardinális jeleken fennakadva alaposan átrendezi azokat – már készenlétben várakozik a kitűző hajó, hogy újra elhelyezze a bójákat –. De mi okozza ezt az uszadék dömpinget? A vízszintemelést megelőzően végig kivágták azokat a növényeket, melyek a jövendő mederben nőttek. Viszont nem mindenütt szállították őket távolabbra, így a víz hátára vette a nyesedéket. Most gyűjthetik össze a szabályzó építmény előtt, nehogy kárt tegyen benne. Nem kis költség. Rég nem látott eszközökön akad meg a szemem. Ezek bizony a kisszerszámos halászat eszközei. Nem tiltották be? De igen, csakhogy nem kereskedelmi céllal, bizonyos területeken, megfelelő korlátozásokkal, a horgászathoz hasonlóan, megfelelő engedély birtokában gyakorolható. Ez számomra örvendetes, hiszen egy régi szakma (életmód) megőrzésre kerül, nem merül teljesen feledésbe. Erre még visszatérünk, most andalogjunk tovább.
Menetirányunk szerinti baloldalon feltűnik a Királysziget. Csatorna veszi körül. Ez az egyik legközkedveltebb ívóhelye különböző halfajoknak. Felpillantok az égre, ahol egy nagy madár köröz. „Könyök van a szárnyában”. Ki vagy te? Valami héja vagy kánya? Kísérő barátom kiigazít: Szürkegém! Megint tanultam valamit. Legfőképpen azt, hogy a helyismeret milyen sokat ér. Következő látnivaló a Szavai-csatorna egyik torkolata. Összesen három befolyása van. A Szigetközben felgyülemlő esővíz felesleget hivatott elvezetni. Az összefolyásoknál szürkegémeket és bakcsókat látunk szép számmal. El vagyok ragadtatva ettől az úttól. Ritkán adatik meg, hogy ilyen érintetlen természetben ladikázhatunk.
Telik – múlik az idő, finoman gyorsítunk a tempón. Végcélunk ugyanis Győr. Négypárevezős csónak suhan szemben, integetéssel üdvözöljük a sportolókat. Nemsokára fel is tűnik előttünk a város. Bevallom, vízről még sohasem láttam. Csodálatos ebből a szemszögből. Nem tudok betelni vele. Lassan csordogálunk előre, majd bekanyarodunk a Rába-csúcsba. Ez a folyó is szinte áll. A baloldali sétány melletti rakparton lehet kikötni. Infrastruktúra nincs, csak kényelmes kötélbikák. Megkerüljük a Radó-Szigetet, majd ismételten kibukkanunk a Mosoni-Dunára.
Találkozunk visszatérő evezőseinkkel. Kicsit határozottabb tempóban indulunk hazafelé, az áramlat is segít. Varázslatos a leszálló nap sugaraiban szelni ennek a páratlan folyónak tükörsima vizét. Szürkületkor lépünk partra Véneken, a révháznál. Megköszönve Gyula barátomnak ezt a fantasztikus kirándulást, ízletes vacsorát követően nyugovóra térünk a Sakáltanyán.
Erdei fülesbagoly szaggatott huhogása, nyest krákogása, sündisznók csörtetése és szuszogása, görény magas kotkodácsolása, róka váu kaffogása, borz jellegzetes „ve-ve-ve” szignálja szolgáltatják az altatódalt. A sakál elnyújtott „ú” éneke viszont hiányzik. Csupán őkelme nincs jelen Sakáltanyánkon. Más mindenki itt van. Nahát. Azért ennek híján is varázslatosak a vadon hangjai.
Verőfényes nyári reggelen rigófütty ébreszt. Elérkezett a „csapatás” ideje. Irány a Duna főága. Azaz, először a kikötő terület, ahol a hajókat tartják. Ez pedig a Döglött-Duna mellékág, melyet a Kolera-sziget határol. Védett, igen lassú folyású víz, hajózható kijárattal a folyamra. Nagy számmal tanyáznak itt a különböző csónakok. Szilárd barátom megmutatja a sajátját, amit maga készített. Nagy jártassága van a vassal végzett munkák terén. Egyszerű ladik, igényesen megépítve, az idomvas bordák „összefűrészelve” az „övvasakkal” – örök életű –.
Egyébként tipikus errefelé ez az alapforma kisebb – nagyobb méretekben. Rendkívül stabil, ütésálló, tartós, megfelelő motorteljesítménnyel, nehézsége dacára, könnyen siklásba hozható. Persze korszerű poliészter járművek is akadnak szép számmal. Viszont a célszerűség szempontjainak a fémtest jobban megfelel, hiszen a „megállók” alkalmával a kikötés úgy zajlik, hogy egy sóderes, lankás partra futtatják a csónakot, majd a horgonyt (vagy tartócölöpöt) beszúrják a talajba.
Zsolt sporttársam hajójába szállunk (ami valódi negyven lóerős kisgéphajó), kisétálunk a fenn említett kijáraton, és vágtába kezdünk felfelé. Sebesen csapatunk, viszont alig spriccel a víz. Mértani pontosságú a trimm beállítása. Hozzáértésről és igényességről tanúskodik.
Varázslatos száguldani ezen hatalmas folyamon, persze kizárólag a kijelölt hajóútban. Úgy a Kolera-sziget külső oldalán, mint a Szlovák oldalon rengeteg, kisebb nagyobb lapos, sóderes partszakasz, illetve kúp, süveg csalogatja a pihenni vágyó hajósokat. Kifuttatott hajók állnak, utasaik székekben, napozóágyakban heverésznek, fürdenek, illetve napernyők alatt kortyolgatják a hűtőtáskák tartalmát. Tombol a nyaralás. A sziget felett, Vének szabadstrandján hasonló kép fogad. Szépszámú nyaraló élvezi a vízi kikapcsolódás örömeit. Megjegyzem, ez például ideális kikötő – táborozó hely lehet túrázók számára. Infrastruktúra nincs. Húsz perces sétával érhető el a Sakáltanya, szállás és kaja ügyben.
Visszafordulunk, és óvatosan, megkerülve a Sidó-kő ruganyt, megközelítjük a véneki zúgót. Ezen keresztül ömlik víz a Döglött-Dunába. Lélegzetelállító látvány, ahogy valóban zúgó morajlással tör be az áradat a mellékágba. Micsoda műtárgy!
Tovább ereszkedünk lefelé, sodortatjuk magunkat. Élvezzük a csendet, kék vizet, tündöklő napsugarat.
Bekukkantunk Gönyű nagyhajós kikötőjébe. Hatalmas rakodófalak, daru, épületek. Most egyetlen nagy uszályt látunk itt rostokolni. Viszont kicsit lejjebb felfedezzük, hogy itt figyel a kitűzőhajó, ami a Mosoni-Dunát lesz hivatott rendbe tenni. Még lejjebb barátságos partszakasz hívogat stégekkel, lankás oldallal, jól látható felirattal: GÖNYŰ. Túrázó paradicsom. Van szállás, infrastruktúra, étel-ital. Minden, ami kell. Végre valahol ilyet is van szerencsém látni. Jóval több hasonló célpontra lenne szűkség. Nem csoda, hogy jönnek – mennek a hajók, nyüzsögnek a túrázók. Húzzák – vonják járműveiket, pakolnak, sátrat állítanak, esznek – isznak és nevetgélnek, sőt hatalmasokat kacagnak. Ahogyan az szokás. De kedves szívemnek ez a látvány!
Átkukkantunk a Szlovák oldali kikötőre, majd hátat fordítunk e szakasznak. Ismét vágtatunk, hogy elhagyván a civilizációt, vad vizeket derítsünk fel. Megcélozzuk a Vének Szabadstrand melletti, „nevenincs sziget” mögött elterülő murvák, morotvák, holtágak érintetlen világát.
Megköszönve a kirándulást, elbúcsúzunk Zsolt barátomtól. A mocsárvilág kizárólag evezős halászladikkal, illetve gyalogosan járható be. Új kalauzunk akad, aki valódi, régmúlt időket idéző, csíkász - pákász „rapsic”. A lápok, rejtett holtágak beavatott ismerője. Igazi háborítatlan tájon járunk, messze minden lakott területtől. Meglelhetetlen ösvényeken közelítjük meg a sűrűn benőtt, morotvává (nincs felszíni kapcsolata semmiféle élővízzel) zsugorodott néhai holtágakat, náddal, sással fedett tavacskákat. Álomvilágban járunk. Testes békák csobbannak jöttünkre, kígyók csusszannak, vízimadarak lesik megfigyelő ágaikról a halakat. Mindez olyan szép, hogy leírni képtelen vagyok. Legfeljebb mesélni tudok róla.
Kedves vezetőnk megismertet a halászó ember régi időkből ránk maradt eszközeivel, kellékeivel, a halak (és egyéb állatok) elejtésének hagyományos módszereivel. Nem vállalkozom rá, hogy itt mindezt részletezzem, javaslom, nézzétek meg a Mike az utolsó pákász című, jó pár éve készült rövidfilmet. Szinte teljes képet fest a nádi élet csínja–bínja tekintetében, viszont egy dolgot nem tehettünk bele akkoriban (cenzúra). Méghozzá azt, hogy a kellékek közt van egy harminc centis, borotva éles kisbalta, melyet törölközőbe csavarva állandóan a ladikban tart. Abból a célból, hogy amennyiben őzet, esetleg kisebb vaddisznót (vagy bármi más ehetőt) észrevesz, amint valami holtágon úszik át, mellé siklik. A fejére mért, jól irányzott, egyetlen csapással végez vele, majd (kötél segítségével) csónakjába emeli és ponyvával letakarja. No komment. Ennyit a Dunáról.
Mese, mese, meskete, így ér véget a mese. Fele igaz, fele álom, ha nem hiszed azt se bánom!
Lejárt az időnk, véget ért kirándulásunk. Ismételten köszönetet mondok mindazon barátaimnak, Gyulának, Robinak, Zsoltnak, Szilárdnak, akik segítettek nekünk abban, hogy ez az írás megszülethessen.
Hazafelé indulunk. Alig teszünk meg száz métert az országúton, mikor egy elütött állat tetemét pillantjuk meg. Hatalmasra nőtt borz! Remélem, hogy ez nem az a szerencsétlen fickó, aki éjszaka szórakoztatott hangjával. Nyilván zsákmányszerzés ügyében kódorgott a falu szélén, amikor elcsapták. Hiszen ragadozó! Gyakorta a rókának tulajdonítják ama gaztetteket, melyeket őkelme követett el.
„Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög nyitotta, lábait cédán magasba lökve, míg izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát…”
Charles Baudelaire: Egy dög című versének kezdő soraival búcsúzom. Valahogy ez jutott eszembe a képről.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
