Temérdek nehézséget (motor fődarab csere… stb.) legyőzve augusztus utolsó hetében tudunk végre nekiindulni a „mesés kelet” egy részének bejárására.
Kellemesen húzó északi szélben, felhős (borult) ég alatt fut ki két hajónk Balatonföldvárról. Telefonon történt egyeztetés során Alsóörs jelezte, hogy fogadni tudnak minket, tehát megcélozzuk őket. Maximális vitorlázattal krajcolunk a cső felé, kerülve az északi hegyek okozta lavórokat. A kompok már ritkábban közlekednek, így viszonylag könnyen becsusszanunk a kardinális jelek által behatárolt csatornába. Rengeteg fordulóval kerüljük el a sárga bóják által kijelölt telepített kőzátonynak még a környékét is. Szerencsére a szél kitart, még nyugatra is fordul. Így nem teljesen szembe kapjuk. Az utolsó bóját elhagyva élesedünk, amennyire tudunk. Kenese irányát vagyunk képesek tartani.
Tihany kedves hajóállomását természetesen kihagyjuk, hiszen már a hónap közepén sem tudtunk ott kikötni. Alig egyméter-húszcentis víz fedi a sűrű lekvárt. Egy csapásváltással lehúzunk Balatonarács felé partközelbe a simább víz – és szebb látvány – reményében. Csodáljuk az érintetlen ősnádasokat. Rögtön feltűnik, hogy rengeteg vitorlás áll bójákon – nyolc, tíz, tizenötös csoportokban mindazon helyek (kiskikötők-öblök-strandok) közelében, ahol csónakkal partra lehet jutni.
Jóval többen vannak, mint nyár elején voltak. Nyilván kiszorultak valahonnan, de nem törődtek bele, hogy parton maradjanak. Ha nehezen is, de vízre szálltak. Brávó!
Régen elkongatták a „levesnótát”, mire kikötünk. A Rheát egy éppen szabad bérelt fingerhez irányítják, míg a Thort (másik hajónkat) mellénk a partfalra – nekem már kevés lenne ott a vízmélység –. Sietünk is ebédelni. A Bakter szokásos választékával és nyomott áraival továbbra is kitűnő. Itt csatlakozik társaságunkhoz egy régi (új) kedves túrázó társunk, aki vonattal érkezett. Ő is megebédel, majd elindulunk szokásos sétánkra. A Törökház (bezárt) idén kimaradt, csak a teraszáról élvezzük a kilátást. Nagyon sajnálom, hogy nem láthattam Andrássy Mónika szakértő munkájával rendezett tárlatokat. A Református templom külső falán viszont megcsodáljuk a különleges freskót a pogány eredetű nap, valamint a skótdudás motívumokkal.
Elballagunk az erdőben rejtező, néhai amfiteátrum helyén létesült Varázserdő-Varázserő látogatóközponthoz. Sok rendezvényt (színházi–zenei) tartottak idén, átlagosan úgy hetvenöt százalékos látogatószámmal. Nagy sikert aratott a gyerekcsoportok számára rendezett laptopos, erdei úton szaladgálós, kérdezz-felelekes, pontgyűjtős interaktív akadályjáték. Nekem a legnagyobb impressziót az nyújtotta, hogy láthattam a jelenleg, országunkban működőképes, legnagyobb planetáriumunk (a népligetben álló ugye halott) pazar előadását. Káprázatos látványt nyújtott számomra a csillagképekről, galaxisok születéséről-összeolvadásáról-pusztulásáról, a világegyetemben elfoglalt helyünkről tartott bemutató.
Felejthetetlen élményekkel meggazdagodva lépkedünk visszafelé. Persze betérünk az „oskolába” (híres sarki kocsma a régi használati tárgyak kiállításával). Kitűnő a kisüsti pálinka. Vacsorázni benézünk a kikötő melletti János Pincébe. Jelentősen bővült az étel választék, az árak jóformán nem emelkedtek. Minőség kitűnő – ahogyan itt szokás –.
Verőfényes reggel, alig szellő innen-onnan. Megköszönve a szíves vendéglátást elindulunk Balatonalmádi felé. Persze itt is előre biztosítottuk a helyet. Ráérősen vánszorgunk, keresve a szélfoltokat – mérsékelt sikerrel –. Közben az jár az eszemben, hogy itt ez a hatalmas Alsóörs kikötő, úszómóló végi vendéghelyein pedig tavasz óta olyan nagy böszme hajók állnak, melyek el sem mozdulnak onnan egész nyáron. Csak a por meg a kacsamocsok lepi őket. Muszáj ezeket a vízen tartani? Nem volna jobb tréleren a parton? És csak akkor letenni, ha mondjuk három nappal előbb szól a gazdája, hogy menne vele. Földváron például van olyan hajó, amit ritkán, versenyezni vesznek igénybe. Így csupán ezen alkalmakra bocsátják vízre. Így még talán olcsóbb is lenne, mint havonta venni a harmincnapos túrabérleteket – melyek teljesen más célra lettek kitalálva –. Ez még senkinek nem jutott eszébe? Vitorlázzunk tovább!
A nádasok szélén valamennyi ismert madarunkat megfigyelhetjük. Ami feltűnik, hogy a szokásosnál jóval több vadliba (nyári lúd) teszi tiszteletét szeretett tavunk víztükrén. Persze errefelé is rengeteg bóján ringatózó hajót észlelünk. Közben loccsanunk egyet a huszonegy fokos vízben – idén talán utoljára –. Délidőre odaérünk a TVSK kikötőhöz. Robi barátom úgy tud elhelyezni, hogy a vendéghelyen egymás oldalára kell kötni hajóinkat. Nekünk tökéletesen megfelel. – Megjegyzem, a használaton kívüli teknőket itt is parton tartják! –
Öles léptekkel megyünk ebédelni a Mélytányér étterembe. Alig kapunk helyet. A koszt persze kitűnő, árat alig emeltek. Kávézás után indulunk szokásos körünkre. Kaptatunk az Óvári messzelátó felé. Útközben szemügyre vesszük az íves kőhídon álló, dicsőbb napokat is megélt gőzmozdonyt. A régen felprédált Alsóörs-Veszprém viszonylaton közlekedett, mely hazánk egyik legszebb útvonala volt. És forgalmas, ugyanis közvetlen kapcsolatot jelentett a Balatonnal. A mendemonda szerint, Veszprém külvárosában pont a sínek nyomvonalában kellett egy pártházat felépíteni. Ezért szüntették meg. Szóval a szocreál közepén is voltak (bőven) hazánk értékeit pusztító disznóságok! – De jó, hogy már effélék nincsenek! Vagy tévedek? – Szóval felmászunk lokomotívot csodálni. Meglepődve látom, hogy a Balatonkerülő fő kerékpárutat pont ott vezették keresztül, ahonnan eredetileg a nézelődők serege fényképezte a gőzöst. Persze, most nagy sebességgel, öntudatos pofával tekernek a bringások keresztül a bámészkodókon. Csengetés, fékcsikorgás, kölcsönös szitkozódás. Kellett ez? Rohadt öt méterrel kellett volna odébb építeni. Szabad hely van hozzá.
Körülnézünk a kilátóból, gyönyörködünk a panorámában. Majd leballagunk a Vasút Artjáróhoz. Szokásosan, a helyhez kötődő művészek alkotásait láthatjuk. Nagyon tetszetős, igazi látványossága Almádinak. Keresztül-kasul sétáljuk a szoborparkot. Pár új installációra leszek figyelmes. A régebbieket is szívesen nézegetem. Szeretem őket.
Elérjük a közforgalmú hajóállomást. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt rendelkezésre áll a hely egy olyan kikötő építéséhez, mint ami Badacsonyban van. Nagy szűkség lenne rá. Most viszont alkalmam van végignézni egy vér profi bójára állást. Hogyan is történt? Óra indul!
Érkezett egy vitorlás és odasimult a közforgalmú partfalhoz. Hat utas kikászálódott a mólóra. A kormányos hölgy (jó kiállású, sportos) az ott lógó csónakot rákötötte a hajó farára. Milliméter pontossággal odamotorozott az egyik bójához, és rögzítette a vízijármű orrát. Pár csomagot összeszedett és betett a csónakba. Majd ő is beszállt, és egy szál evezővel kiladikázott a partfalhoz. Feldobálta a cuccokat (táska, szemeteszsák… stb.), kimászott, majd egy kötéllel megkötözte sajkáját, és sikkes léptekkel eltávozott. Mindez közel harminc perc alatt zajlott le. Megjegyzendő, hogy a lélekvesztőt nyilván hamarosan valami védett helyre viszik, hiszen jelen pozíciójában a legcsekélyebb hullámzás is darabokra töri.
Valahogy működik tehát ez a dolog, sima vízen mindenképpen. Viszont meglehetősen kényelmetlen. Valódi kikötőben mindez legfeljebb tíz percet vesz igénybe. Ez egy dolog, de mi van hullámzás esetén? Na mindegy. Kérem, ha valaki felismeri a fenn említett hölgyet, hozzon össze vele! Szívesen készítenék egy riportot, volna pár kérdésem. Addig is gratulálok neki! Ennyit Almádiról.
Reggel, elbúcsúzván Robitól, Balatonfüred felé vesszük útunkat. Kellemes szellő kél délkelet felől. Ismét tudunk part mellett haladni, így elkezdem megszámolni a bójázókat. A csoportokat, valamint pár szólóban ringatózót összeadva, úgy hatvan hajót látunk ezen a partszakaszon. Vajon mennyi lehet a Balatonon összesen?
Nehézségek árán, de kikötünk Balatonfüreden. A móló keleti felén lévő stéget megközelíteni sem tudom, így a nyugati részen lövök egy szabad helyet (kikötőmesteri segítséggel). Ide is az utolsó méteren úgy kell berángatni a Rheát. Szerencsére másik hajónknak jóval kisebb a merülése. A Borcsa vendéglőbe sietünk ebédelni, keresztülvágva az illatozó rózsaligeten. Szokásosan hatalmas a választék, ízletes és bőséges a takarmány. – Valahogy így fest a bográcsból mert halászlé. Nem? –
Kávé után, pihenőnek a Bodorka akváriumba térünk be. Látványos és szép. Megvan még az öreg csuka is. Amit sajnálok, hogy nem a Vad Balaton filmet, hanem valami ismeretterjesztő, kevésbé színvonalas videot vetítenek.
Lássuk a Jókai villát. Már nem először járok e szobákban. Nem igazi múzeum! Úgy van berendezve, mintha a tulajdonosok most is itt élnének. Számomra varázslatos. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha szembe jönne maga a „gazda”, vagy az íróasztal mögül emelné rám tekintetét. Esetleg a konyhában a feleség perlekedne a szolgálókkal. Vagy megkínálna a frissen sült illatos, omlós, még meleg tepertős pogácsával. A színházi előadások, illetve filmek színészeinek kosztümös alakjaitól elevenednek meg közismert művei. Az sem dobna fel, ha Vitéz Levetinczy Timár Mihály felém nyújtaná kezét, hogy lepacsizzunk. Órákat tudnék itt eltölteni, de szalad az idő.
Átmegyünk a Vaszary Villába. Én már láttam idei kiállításaik zömét, viszont társaim még nem. Nagyon tetszik nekik az egész Galéria. A kedves muzeológus ismerősöm kinyitja nekünk az épület jelenleg lezárt (használaton kívüli) részét, ahol az alagsorban ipari műemléket láthatunk. Egy működőképes Wertheim márkájú, az ezerkilencszázas évek elején gyártott liftet. Igazi különlegesség. Itt is eltölthetnénk temérdek időt, de véget ér a látogatás. Nem akarunk visszaélni türelmükkel. Fő, hogy ezt a sok szépséget bele tudtuk sűríteni meglehetősen rövid – vagy annak tűnő – délutánunkba.
Leballagunk a partra és jobbra fordulunk. Méregdrága, elegánsat játszó üzletek sora, csillogó kávézók garmada. Gazdag (vagy annak tűnő) urak, illusztrissá kozmetikázott hölgyek ülnek pár asztalnál. Hullik az arany rendesen. Elérjük a hajdani „Szövi” telephelyet. Sekli pizzéria eltűnt, a klubház épülete is. Minden fát kivágtak a kertben. Ocsmány apartmanházakat építenek a valaha oly kedvelt kikötő területére. Ezt bizony végképp elfelejthetjük.
Hátat fordítok. Ne is lássam! A modern részen kullogunk visszafelé. Világító szökőkutak, rideg szürke épületek, üvegfalas evő – ivó üzletek nagy teraszokkal. Betekintő étlap sehol. Gondolom, nem véletlenül.
A Hatlépcsősbe megyünk búcsúvacsorát tartani. Kihagyhatatlan a velős pirítós és társai. Jó volt ez a túra, bár a vége kicsit sűrűre sikeredett. Na igen, ennyi idő állt rendelkezésünkre. Felidézzük közelmúltban átélt emlékeinket, élményeinket. És ezzel a főszezon véget ért. Mondhatnám, hogy fekete sárba süllyedt. Csomó célpontunk vált (válik) hajózhatatlanná. Szigliget, Tihany, Balatonfüred, Alsóörs, Siófok, Balatonszemes, és még ki tudja. A vízszint már hetven alá tendál.
Amennyiben nem kapunk csapadékdús telet, jövőre talán ki sem tudunk futni. Igencsak meg kellene építeni azt a nyomorult csatornát Körmendről a Zalába. Ötvenmilliárdból ki is futná. És lenne a Balatonnak befolyó csapja is. Persze csak akkor, ha a Rábában van elég lé. Mondjuk árvizek esetén. Valami potentátnak csak eszébe jut, hogy megmentse szeretett tavunkat. Bízzunk benne! És legyünk optimisták: aranyló szép szeptemberünk és októberünk lesz. Ha beszűkült keretek között is, de csak tudunk még túrázni! Legyen ez a végszó, búcsúzzunk az utolsó Balatonfüredi reggelünkön készült képpel.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
2022. szeptember 8.
