Levesnótára kanyarodunk be a kikötőbe. Még éppen találunk helyet legbelül a második cölöppárnál. Jóformán be sem fejezzük a kikötést, amikor már keresgélik a lehetőségeket, ugyanis Badacsony totálisan megtelt. Nem csoda, hiszen szombat van. Huh, ez meleg helyzet volt. Levonjuk a tanulságot, miszerint ide főszezonban, hétvégén nem szabad jönni. Erről ennyit.
Most viszont itt vagyunk. Jól megebédelünk a Vendégváróban, majd (rekkenő hőség lévén) pihenünk kicsit. Ébredés után loccsanunk egyet a hajó faránál – tudom, nem szabad – majd irány a hegyi taxi. Felvisz minket a Kisfaludy házig. Kezdetét veszi a hegytámadás. Rózsakő, majd séta az erdőben. Van szúnyog bőven. Lefelé jövet sorba vesszük azokat a borozókat, melyeket a múltkor kihagytunk (hadd szokja Ádi unokám a kocsmázást, hisz már hároméves).
A Hordó-terasz zsúfolásig telt szomjas emberekkel. Egy B 31 – es vitorlás legénységéhez csatlakozunk árnyas asztalukat körülülve. Hogyan kaptatok helyet a kikötőben? Már tegnap délben érkeztünk – jön a válasz. Szóval péntek délben még akadt pár placc. Megyünk tovább az Imre borozóba. Új tábla van kiakasztva: Part Pince. Ne ijedjen meg senki, Imre barátom – a „vén Bakonyi bicskás betyár” – köszöni, jól van, csupán most már kezd visszavonulni a munkától és fia vezeti tovább a birtokot. Persze ők is tele vannak vendégekkel. Fogy a zsíroskenyér meg a szesz rendesen. Míg a Hordónál majd szín józan volt a népség, itt már kezdenek besikálni, némelyek egész rendesen. Egy komplett leánybúcsú ül mellettünk. Zenélnek, énekelnek. Ádi unokám pedig odamegy közéjük táncolni. Totál sikert aratva! Így kell ezt csinálni! Még pár év és szökteti a menyasszonyjelöltet – nagyapja vére, az szent –. Fogy az idő, ballagunk tovább lefelé.
És félúton valóban ott van a „Félúton” fantázianevű elárusítóhelye a Barna pincészetnek. Ahogy ígértem, bekanyarodunk. Szól a zene, megy a helye ripityom. Persze a borok minősége kitűnő, palackból töltik saját pincészetük italait. Szóval ide is érdemes betérni (kicsit megpihenni). A vendégek jó része itt már rendesen „bevedelt”, némi évődés meg torzsalkodás is folyik. Se baj, ez hozzá tartozik ehhez a huncut hegyhez. Még pár lépés és elérjük a Kéknyelű-borozót. És nyitva a Langallóház is. Ígérik, most már hétköznap is üzemelnek. Remek! Be is lakmározunk (vacsora ügyében) remek ételeikből, pogácsáikból. Na, és ürülnek a poharak is rendesen.
Alaposan visszafogom magam, hiszen kisgyermekkel vagyunk. Befejezve az alkoholizálást, araszolunk tovább lefelé, kihagyva a további kedves, jól bejáratott helyeinket.
A Római úton lévő Raklap borozóba azért benézek. Kitűnő minőségű Badacsony és környékén termett borokat árulnak, üvegből töltve. Nem is drágán. Vannak vendégek rendesen. Ide is be lehet térni.
Amikor legutóbb erre jártunk, a hajóállomás környéke még lezárt munkaterület volt. A vitorláskikötőből is csak a hátsó kapun át lehetett közlekedni. Mostanra ennek nyoma sincs. Mindent szépen helyreállítottak. Ötletes gyermekjátszótér is létesült. Hurrá, ideje volt! Ennyit Badacsonyról.
Elérkezett vasárnap reggele. Peti fiam és Ádi unokám szabadideje sajnos eddig tartott. Felpattannak hát a Fonyódra induló, vadonatúj Tomaj katamaránra és elhajóztak haza. Legközelebb talán hosszabb időt tudunk együtt tölteni.
Mi pedig feltankolva étellel és itallal, nekivágunk, hogy elérjük a Balaton sarkát, azaz Keszthely nemes városát. Izzik a nap, fújdogál a déli szél. Szalad a hajó, de igen nehezen közeledik Györök kiszögelése. Igyekszünk ezt az irányt tartani úgy, hogy a legrövidebb úton szeljük át a Balaton legnagyobb öblét. Kétségtelen, hogy szebb lenne, ha a part mentén haladnánk, hiszen igen látványosak a nádasok meg a települések. Viszont teljes szélcsend uralkodik most arrafelé. Ráadásul jóval hosszabb is.
Türelmünk meghozta gyümölcsét, ugyanis nagy nehezen elérjük a félszigetet és beejthetünk a Keszthelyi öbölbe. Elhagyjuk a Halász kápolnát, megkerüljük a vízisí drótkötélpályát, majd befutunk a KJAVSE azaz a KESZTHELYI JÓZSEF ATTILA VITORLÁS SPORTEGYESÜLET kikötőjébe (a KYK bejáratán keresztül, betartva a táblák által előírt irányt). A teljesen védett csatornán, lépésben áthajózva beállunk az előzetesen megbeszélt helyünkre. Kezet rázunk Gábor barátommal, a kikötőmesterrel. Megkapjuk az elektronikus kapukulcsot, megbeszéljük a részleteket.
Talán nem túlzok, amennyiben kijelentem, hogy a „béke szigetére” érkeztünk. Csend, madárdal, Balatonra való hajók, kedves – segítőkész – sporttársak, az étkezőben becsületkasszával működő sör és szóda meg szörp csapok. Népes családként együtt élő tagság. Rend, tisztaság, biztonság, nyugalom – mint ahogyan az a „régmúlt” időkben szokás volt –. Bizton állítom, hogy nekem ez a kedvenc kikötőm. Megtiszteltetés, hogy – vendégként – befogadtak. Nagyon kérlek benneteket, ha ide beléptek, tartsátok be az itteni szokásokat. Őrizzük meg ezt a létesítményt olyannak, amilyen. Nagy kincs ez a menedék. A Madison pub & restaurant csehóban ebédelünk a közforgalmú hajóállomás mellett. Meg kell jegyezzem, hogy jó a koszt, nem is túl drága, viszont a régi fénye megkopott. Eltűntek a különleges grill csemegék, szűkült a kínálat a sztenderd dolgokra.
Kisétálok a móló végére. A BHZRT kártyás vizes helyiségei működnek. Viszont a védett oldalon lévő háromszög öblöt teljesen „kifoglalták” a vízimentők. Vitorlások kikötése tilos. Csak az északi oldalon lévő cölöpöknél engedélyezett. Az pedig totál védtelen. Így gyakorlatilag ez a közkedvelt túrahely megszűnt, használhatatlanná vált. Pedig a fent említett, védett partfal üres. Bőven elférne legalább négy hajó, a mentők akadályoztatása nélkül. Ezt a marhaságot! Újabb csapás a túrázók fejére. A Hableány „körpacsáló” (lapátkerekes bárka) is eltűnt. Bea eladta. Azóta nincs egyórás sétahajózás. Néha azért a BHZRT indít. Ilyen világot élünk!
Visszasétálunk a hajónkhoz. Meglepődve látom, hogy a tavaly eltüntetett Horgász büfé (a part mentén) újjáépült. Még zárva, de nyilván megnyit valamikor. Meglátjuk mi lesz belőle. Kicsit ejtőzünk, majd feltaxizunk a központba. Belecsöppenünk valami fesztiválba. Bikini, majd Neoton koncert. Olyan kemény rockot is nyomott a „Familia”, hogy még a Tankcsapda is megirigyelheti. Nagyon tetszett.
Másnap délelőtt a Kastélyba megyünk. A parkot szépen rendben tartják (nagyrészt). A régi kőpad háttámláját viszont már vagy öt éve nem képesek visszacementezni. A pálmaház gyönyörű, viszont a kerti tavak jó része ki van száradva. Állítólag fel kell őket újítani. A madárkert jó része is le van zárva. Állateleséget ugyan árulnak, de a tóban és környékén nagy üresség tátong. A nyolcvan – száz madár helyet, most csupán két – három hattyú árválkodik. Mi a fene történhetett itt!
A Vadászati Múzeum parkjában viszont áll egy agancsokból készült totem. Szőke Gábor Miklós alkotása. Monumentális, érdekes. Ki ne hagyjátok! Végkonklúzióként, érzésem pogány a Festetics kastélyról és parkjairól. Úgy látom, hogy a pár éve történt rekonstrukció óta szép lassan pusztul. A pénz vagy az akarat fogyott el? Esetleg mindkettő?
Visszakutyagolunk a Libás strandra, és a Matróz tanyán ebédelünk. Kitűnő a takarmány, az kétségtelen. Remekek az árak is. Hibájuk, hogy amennyiben nem „tökéletes strandidő” uralkodik, csont keményen zárva tartanak.
Ejtőzést követően kisétálunk a Strand hátsó kapujánál kezdődő mocsárba. A térkép erre a területre nagy ürességet mutat – addig jó –. Valójában, innen Gyenesdiásig érintetlen ősrengeteg terül el. Földút vezet a part mellett, egy csatorna partján. Horgászladikok állnak kikötve, a Balatonhoz a gát átvágásain keresztül tudnak kijutni a nádasba, illetve az elé. Idilli a kép. Temérdek vízimadár és mocsári állat lakik itt. Nagy ritkaság ilyen területet lelni manapság szeretett tavunk környékén, hiszen jó részüket felszámolták, hogy strandokat, szállodákat, ronda szürke apartmanházakat építsenek rájuk. Pedig pont az efféle „rezervátumok” hivatottak arra, hogy a tó vizének tisztaságát, élővilágának lakhelyét biztosítsák. Egyre inkább sulykolják a köztudatba, hogy „meg kell szüntetni a Balaton koszfészkeit”, tiszta partokat létrehozni (lekövezni, kiépíteni). Pedig még igazi különleges ritkaságokat is látunk. Most például elkaptuk azt az eseményt, amikor egy hangyabolyból szélnek erednek a hangyatojásból egyszerre kikelt apróságok (új családokat alapítani).
Nyugodt éjszakát követően verőfényes reggel köszönt reánk. Mérsékelt keleti szél fújdogál. Nem húzzuk az időt, elbúcsúzva vendéglátónktól, elindulunk. Méghozzá visszafelé, hiszen nincs tovább Balaton.
A part mellett maradva hajózzuk végig a Keszthelyi öblöt, majd Györököt elérve merül fel a kérdés: Tudtok nekünk valahol egy védett helyet – ugyanis keletről nagy a hullámzás –? Amennyiben igen, jövünk Szigligetre. Ha nem, akkor irány Fonyód. – Idáig totál közös volt az útvonal, most viszont dönteni célszerű. A válasz boldogító igen, beállhatunk egy pillanatnyilag üres keskeny cölöppárhoz a kikötő legbelső szegletébe. Bő félóra krajcolás után meg is érkezünk.
Iszonyú a hőség, feldobjuk a ponyvát és lucskos törölközőkkel takarjuk a nasütötte kabinablakokat. Elintézem a regisztrációt, majd bezuhanunk a Kikötő Étterembe (levesnóta lévén). Az árak most már az Osztrák vagy a Német pénztárcákhoz igazodnak. A kínálat viszont szokásosan remek, ételek kitűnőek és különlegesek. Vendég viszont, így ebédidőben jóval kevesebb van, mint azt megszoktuk. Talán, a helyi lokálparióták már nem engedhetik meg maguknat az itt ebédelést? Vagy a kánikula? Estére nyilván többen lesznek. Meglátjuk. Dugig lakunk, majd pihenünk. A kabin tűrhetően tartja a hűvöset, így letakarva.
Ébredés után még mindig éget a nap. Semmi kedvünk hegyet mászni, inkább fürdőzünk. Alkonyat táján viszont elsétálunk a strandhoz. Itt viszont rengeteg az ember. A meglehetősen gyenge minőségű büféknél sokan esznek – isznak így késő délután. Persze itt is volt áremelés rendesen. Újra kinyitott viszont a főkapuval szemben a Nádas Borozó & Étterem.
Az ételválaszték, enyhén szólva igen szűk. Ami van, az viszont ízletes és jó (mondja a tulajdonos). Szemre tetszetős dolgokat szolgálnak fel a pincérek. Megkóstolok kétféle bort (ház borai). Kitűnőek! A menük is tetszenek. Áraik pedig hihetetlenül kedvezőek. A kiszolgállás is kedves, udvarias. Mindenképpen javaslom azoknak, akik Marcsiékat nem tudják kifizetni, viszont – hozzám hasonlóan – idegenkednek a „strandszínvonaltól”.
Erős szürkületre érünk vissza kikötőnkbe. És csoda lőn, a Kikötő Étteremben majdnem teltház fogad. Ennek örülök.
Reggel ragyogó nap köszönt reánk, perzselő sugaraival. Megköszönjük a vendéglátást és elindulunk Fonyód irányába. Mondanom se kell, hogy az alig lengedező szellő majdnem szemből fúj. Ésszerűségi határig behúzott vitorlákkal csordogálunk keresztben a tavon. Persze igen gyakran mártózunk a majd harminc fokos vízbe. Már jócskán elkogatták a delet, mire kikötünk. Akad szabad vendéghely bőven. Nem húzzuk az időt, hasunk követeli jussát. Irány a Makkos étterem !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!. Jócskán akadnak éhes vendégek, de azért találunk árnyékos asztalt. Bőségesen megebédelünk, meglehetősen olcsón, ahogyan az itt szokás. Utána pihenés a kabinban.
Délután derekára szedjük össze magunkat. El kéne indulni valamerre kirándulni. Viszont „herótunk van” a hegymászástól. Keresünk taxit, ami felvisz a nyitva lévő kilátó közelébe. A kikötőirodánál kiragasztott cetlin lévő telefonszámot senki sem veszi fel. Sebaj, keresek a mobilomon. Meglelem a Nettó Taxi nevű céget. Jelentkeznek a +36 30 7051752 telefonszámon. Balatonfenyvesről tudnak kocsit küldeni ötezer forintos kiállási költség ellenében. A kilátóhoz felkocsikázni még háromezer peták (körülbelül annyi, mint Badacsonyban a vadszamár). Fő, hogy működnek! Úgy döntünk, hogy majd legközelebb. Kódorgunk inkább a parton a kutyás strand meg a „Szellem” kikötő felé. Jóízűen lubickolnak az ebek (mennyivel jobban teszik mint ahogyan mi, ők ugyanis nem tepesztik a kocsiút porát).
Elérjük a fent említett mostoha sorsú helyet. A központi épület még mindig nem készült el teljesen, sőt nagy híja van. A vízmélység pedig igen kevéske. Jelen pillanatban, amikor a Balaton átlaga száztizenöt (a jobboldali mólót el is lepi a víz), a hajók már feneklenek. Sokan vízre sem tudnak szállni. Alaposan ki kellene kotorni. Azt viszont nem lehet, mert szikla van alatta, amit robbantani kéne. Igen, de akkor leomlik a hegy a löszfalnál. Akkor mi lesz? Fene tudja. Mostoha léte van ennek a beruházásnak, az szent. Nagyon sajnálom.
Visszabattyogunk a hajóállomásra. Gyakorlatilag minden büfé napi menüt is ajánl, két – háromezer aranyért. Ez örvendetes, ugyanis az étlapon szereplő dolgoknak igen borsos áruk van. Kedves Gyöngyhalász Éttermünk is menüztet. Ennek kimondottan örülök. Van menekülési útvonal a megemelt költségek elől.
A hajón vacsorázunk, megesszük a maradékokat, hiszen maholnap végetér túránk. Vegyes érzelmekkel térek nyugovóra. Hogyan is állok én Fonyóddal? A Fonyódi Múzeum HATÁROZATLAN IDEIG ZÁRVA TART, MEGÉRTÉSÜKET KÖSZÖNJÜK. Nincs megértés! Három éve ott pusztul üresen. Már sem az e-mail címük, sem a telefonszámuk nem elérhető. Sejtésem pogány: megszüntették. Eladták valami gazdag embernek ezt a csodálatos épületet? A Várhegyi Széplátó pillanatnyilag zárva tart. Pillanatnyilag? Három éve romosodik. A fa szerkezetet szétrágta a kerti cincér. Akkor mi lesz vele? A SIPOS-HEGYI KILÁTÓ nyitvatart, de jóformán csak a főszezonban. A vitorláskikötő remek büféje hétlöznap zárva. Pedig befutás után de jólesett ott egy „kismókus” meg a hosszúlépés. Nem tud nyitva lenni, ugyanis nincs vendég. A Sziget közösség házai jóformán üresek. A parkolójuk is. Nincsenek nyaralók. Taxi csupán aranyárban van. Így fest tehát Fonyód. Mi okból érdemes itt kikötni? Igazán nem tudom. Tavaly egyetlen egyszer sem jártunk erre. Idén legalább most eljutottunk. Csak úgy simán szeretek itt lenni? Maradjunk ennyiben.
Reggelre kelvén enyhe déli szellő köszönt. Kelet felé fordítjuk hajónk orrát. Gyakran fürdőzünk, ugyanis másképpen tűrhetetlen a hőség. A szellő viszonk kicsit élénkül és keletiesedik, tehát szembe kapjuk. Még szerencse, hogy nem teljesen. Elhaladunk Balatonboglár előtt, majd befutunk Lellére. Egyik külső mólóvégre simulunk. Jó ez most, hiszen itt van némi légmozgás, szellőzik a kabin. Megebédelünk a Favágóban, utána lepihenünk. A hőség elmúltával alkonyati csavargásra megyünk. Szép számmal vannak nyaralók. Forog az óriáskerék, élnek a játszóterek, gyalogjárdán közlekedő kisvasút tekereg a gyerekek legnagyobb örömére. Ez már valódi főszezoni látvány.
Visszaérünk a kikötőnkbe. Elbeszélgetek a kikötőmesterrel. Hallottam valamelyik mólón, hogy gond van a belső vendéghelyekkel. Neki szegezem a kérdést, hogy mi a helyzet e témában? Ugyanis az elmúlt alkalommal még ott kötöttünk ki gondtalanul. Elmondja, hogy a partközeli négy helyet állandó bérlőknek adták el. Megdöbbenek. Volt ugye nyolc kikötőhely, maradt mindösszesen négy. Ez számomra azt jelenti, hogy ezentúl Balatonlellére sem lehet tutira számítani, éjszakázás tekintetében. Értetlenül állok, illetve nagyon sajnálom. Megint kapott a túrázás egy jó nagy pofont.
Megköszönve a szíves vendéglátást, elbúcsúzunk. E kedves helyre ezek után, a főszezonban nem jöhetünk. Nagy kár!
Nyomdokvizünkben marad Balatonlelle. A jótékony déli szél rendes tempóban, épségben hazarepít Balatonföldvárra. Bejártuk tehát a nyugatot.
Vajon mikor indulhatunk újfent? Megtudjuk a következő esszémből!
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
