Csillával ilyen gondom nem volt - amikor egy régi belvárosi ház legfelső szintjén, a napos körfolyosón egy Füred kupás termómellényben, utánozhatatlan mosollyal fogadott, úgy éreztem, egy versenyrendezőségi motorosról teleportálták valahogy ide, éppen csak az interjú idejére. A lakásban kortárs festmények (gondolták volna?) és valamilyen bódító fűszerillat fogad. „Épp most ebédeltem, és mivel valami különlegesre vágytam, délelőtt főztem magamnak. Sajnos nem tudlak megkínálni, mert kivételesen nem maradt semmi, pedig sokszor a fél házat én etetem. Ráadásul épp tetőfelújítás van, én vagyok a közös képviselő, ezért néha rá kell hogy nézzek a munkásokra. Ilyenkor belehúznak a munkába, úgyhogy kifejezetten praktikus, hogy most itthon vagyok napközben.

"

Mióta vitorlázol?
Kezdjük ott, hogy igazából renegát kajakos vagyok. A hatvanas években keményen lapátoltam a Vasas Izzóban - és készültem az orvosi egyetemre. Ide az akkori elvárásoknak nem megfelelő családi hátterem miatt nem vettek fel. Úgy gondoltam, nem adom fel, azt az egy évet guggolva is kibírom - és elmentem laboránsnak az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba. Az egy évből negyvenegy lett, közben estin elvégeztem a vegyiparit, később iparjogvédelmi szakértő lettem - és az iparjogvédelmi osztály éléről kerültem előnyugdíjba 57 évesen. Két héten belül visszahívott a
vezérigazgató, de ekkor már vállalkozóként dolgoztam, és lecsapott rám a Szabadalmi Hivatal is. 
Majdnem 10 évig voltam a Magyar  Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület főtitkárhelyettese, feladatom volt az iparjogvédelmi kultúra terjesztése, szakmai konferenciákat, kiállításokat szerveztem, megkaptam a Gábor Dénes-díjat is. Röviden ez az az életem, amit a vitorlázók kevésbé ismernek.

A Balatonra először a gyár családi üdülőjébe jöttünk le a gyerekeimmel együtt, Zamárdiban megalakult a cég vitorlás szakosztálya. Volt néhány kalóz, és a Kaláris nevű 50-es, amihez csak bocival lehetett kijutni. A szakosztályvezető nagyon féltette a  barátnőjét, aki kalózozott, rávett, hogy üljek be hozzá, mert én kajakosként biztos nem félek a víztől és ki tudom menteni, ha baj van. A lány éjjel-nappal vízen volt, én meg mannschaftolás közben megszerettem a vitorlázást. Igaz ugyan, hogy Siófokon az első kalóz bajnokságomon majdnem szétrobbantam az idegességtől. Nem volt szél, csak ültünk a lavórban. Én meg anno a kajakommal akkor és oda mehettem, ahova akartam. Azt hittem, soha nem szokom meg. Azóta egész jól belejöttem...
Később, már a hetvenes évek elején a gyár olcsón vehetett vízparti telket Csopakon, mindössze az volt az üzlet feltétele, hogy vízi sporttevékenységet kellett ott folytatni. Ekkor már a versenyzés mellett
időnként a Melipramin motoroson segítettem a vontázásban, mentésben, forró teával vártam a versenyzőket.
Sok lelkes ember munkája alapozta meg a szakosztályt: bővült a hajópark, Dragonokat, Solingokat, 470-eseket, Repülő hollandit, Kadettokat, Optimisteket vettek.
Vidám élet folyt Csopakon, a versenyzést nem vette túl komolyan a tagság. 1980-ban összeült a szakszervezeti és a pártbizottság, és kimondták: meg kell szüntetni a vitorlás szakosztályt, mert az „a felső tízezer dőzsölő helye", csak akkor van létjogosultsága, ha igazi versenyszakosztállyá válik. Olyan szakosztályvezetőt kerestek, akire hallgatnak az emberek és ráncba tudja szedni a szakosztályt. Rám gondoltak.



Milyen alapon?

Párttag sose voltam, azt mondták, a kajakos versenysport-múltam garancia arra, hogy ez megvalósuljon. Tudtam: ha nem lesz rend, elvesztünk. „Anyátok voltam, mostantól a cél érdekében mostohaanyátok is leszek!" - ez volt a szakosztályvezetői beköszöntőm.
Megszüntettem a verseny előtti kocsmázást, gyerektáborokat szerveztünk, beindítottuk a tervszerű utánpótlás-nevelést - sose felejtem el, egy nappal a  lengyel Szolidaritás-forradalom
kitörése előtt estünk be Gdanskba a megrendelt Optimistekért és Kadettekért. Furán néztek ránk, de megkaptuk, és még éjfél előtt átcsúsztunk a határon, rendben hazahoztuk a hajókat.

A kikötőnket védő szigetünket - először a Balatonon - teljesen környezetbarát módon építettük meg. Betont nem használtunk, csak facölöpöket, hálót és kavicsot. Cittel Lajos volt a hajóács, aki köztudottan akkor még Mistral szörffel ért el fergeteges sikereket. Már akkor is csoda dolgok
kerültek ki a kezéből. Nagyon jól tudtunk együttműködni. Eladtuk a régi vas Scutamilt (eredeti nevén Kalárist), és a pénzből megépítettünk egy korszerű műanyag ötvenest, ami azután  Cittel Lajos
kormányzásával hosszú évekig bajnok hajó volt. Dani fiam azóta is ezen a hajón versenyez.
Amikor átvettem a szakosztályt, a ranglistán a 44 versenyszakosztályból a negyvenedikek, amikor lemondtam, a negyedikek voltunk...
Igen, 1987-ben lemondtam. A vezetőségi tagok - természetesen férfiak - nehezen viselték el, hogy egy nő vezetésével kell dolgozniuk, és hogy észreveszem, ha visszaélnek a bizalmammal. Az utolsó csepp volt a pohárban, hogy a sportköri elnök  olyan szakmai dolgot is megtorpedózott, ami a Soling Európa-bajnokságon történő részvételünkkel volt kapcsolatos.  A „civil" szakmai munkáimat egyre nehezebben lehetett összeegyeztetni a szakosztályvezetői tevékenységgel, félig pedig nem tudok semmit sem csinálni.Nagyon nehéz döntés volt, mert azt is végiggondoltam, hogy lehet, be sem teszem többé a lábam a Balatonba.



Ki hívott vissza?

Starnfeld Iván, az akkori főtitkár azt mondta, hogy nem enged el, mert tettem annyit a vitorlás sportágért, hogy szükség van rám. Így lettem a Nagyhajós Bizottság titkára és versenyrendező, versenybíró. Később az Elnökségbe is beválasztottak - első nőként a szervezet történetében. Mindig azt hangoztattam, hogy a szövetségi munka egy szolgálat. Nem a versenyzők vannak értünk, hanem fordítva. Meg is kaptam gyakran egy-egy felszólalásom után: „Na, már megint a nép
hangja...". Elszomorított, hogy egyre kevesebbszer döntött a szakmaiság. A legutóbbi tisztújításkor kis túlzással olyan szempontok érvényesültek, hogy az legyen elnökségi tag, aki hoz tízmillió
forintot, húszmillióval már társelnök is lehet valaki... Ebben nem szerettem volna részt venni, legutóbb már nem jelöltettem magam. A Versenyrendezési Bizottságban benne vagyok, és igazából a
versenyrendezés az, ami most a legjobban izgat.

Valahol az interneten azt olvastam rólad, hogy te vagy a magyar vitorlázás nagyasszonya...
Na, ezt még nem hallottam. Hívnak Jolle anyónak (hosszú ideje én rendezem a jolle-bajnokságot), Regina mamának, sőt azt is leírták már rólam, hogy a vitorlázás ikonja vagyok, bármit is jelentsen ez.
Igazából mindenki Csilla mamának szólít. Van, aki megkérdezi, miért hagyom, de úgy gondolom, ez a szeretet jele...



Mitől vagy ilyen népszerű?

Erről másokat kellene megkérdezni... De egy példa eszembe jutott. Én nagyon szeretek a versenyzőkkel együtt lenni, futam után odamegyek a tömegbe gratulálni, beszélgetni. Eleinte meg is kaptam versenyrendező kollégáktól, hogy „Ne elegyedj!". Én már csak ilyen vagyok. Elegyedem. Hozzám bárki bármikor odajöhet, nem hiszem, hogy ezen múlik egy versenyrendező tekintélye.



Mi a versenyrendezői filozófiád?

Az, hogy ha lehetséges, mindig futamot kell rendezni. Sok ember azért áldoz sok pénzt és a szabadidejét, hogy versenyezhessen. Nem szeret senki a parton ücsörögni. Például egy bajnokságon nem eresztek le négy futam után, hogy „de jó, már megvan a bajnokság" - hiszen az első helyen állókat kivéve mindenki szeretne még javítani. Ha a parton vagyunk, akkor is folyamatosan figyelem a vizet. Mivel nem vagyok „ősbalatoni", nem kötnek a babonák. Sokszor hallom: „ez úgysem jön be, ez le szokott állni, ez úgyis felszívódik..." Én csak a vizet figyelem, és valahogy ráérzek,
ha van esély a futamra, máris indulunk ki. Lehet, hogy éppen késő délután. Volt, hogy a jolle-bajnokságon az esti diszkóhajóval találkoztunk a vízen, ritmusra futottak be a hajók. Sokszor bevállalok olyat, ami elsőre nem népszerű. Óvtam már ki motorhasználat miatt egyszerre 27 hajót, mentőmellény kötelező jelzésnél pedig mentőmellény nélküli vitorlázásért még bajnokság
elvesztése árán is zártam ki vitorlást.  Vesszőparipám a biztonság. Úgy gondolom, a versenyzők érzik és tudják, hogy ez értük van, ezért elfogadnak. Mindenki emlékszik arra a Pünkösdi regattára, ahol 320 hajóból 280 volt kinn - visszalőttem a rajtot. Miután sokan nem jöttek vissza, érvénytelenítettem a futamot, és új rajtot csináltunk. Persze ez csapatmunka. Szerencsére kiváló kollégákkal és motoros vezetőkkel dolgozhatok együtt.



A díjkiosztóid megosztják a vitorlás közvéleményt...

Mondják, hogy hangos, hogy harsány vagyok. Ez van, sokszor kellett hangosítás nélkül beszélnem. Sokaknak viszont kifejezetten tetszik, hogy életet viszek egy alapjában véve hosszú és néha unalmas
ceremóniába. Amit ráadásul én ingyen is celebrálok. Néha beszólnak, hogy hol marad az össztaps.
Litkey Farki mondta a múltkor egy díjkiosztón, hogy „Csilla után szabadon: össztaps!" Ha ezen a kis vicces kifejezésen kívül nem marad más nyom utánam, erről talán emlékezni fognak rám.



Apropó, emlékek. Hol vannak az egykori legendás négyszáz fős lecsóid, ötszáz személyes bográcsgulyásaid és a budapesti Mikulás-partik? Ez utóbbiak néhány éve a proccosodó vitorlásbál alternatívájaként jöttek létre.

Öt ilyen Mikulás-bulit csináltam, nem azért, mert exhibicionista vagyok, hanem azért, mert szeretem, hogyha jól érzik magukat körülöttem az emberek. Volt, amikor buktam nyolcvanezer forintot, mert sokan lemondás nélkül nem jöttek el, a zenekart, a kaját viszont ki kellett fizetnem. Hogy ne tudjon rábeszélni senki, templomban, térden állva fogadtam meg, hogy többet ilyet sose! A nagy közös kajákhoz is kellett egy társaság, egy légkör, egy hangulat, ami mára megváltozott. Ez mindig közös munka volt: egyik társaság a húst vágta, a másik a hagymát aprította, a harmadik a szalonnát kockázta, volt csipetkeszaggató verseny, közben jókat beszélgettünk, iszogattunk is, bolondoztunk, együtt voltunk, jól éreztük magunkat. A maradékot másnap reggel a hangszóróba bemondott „lecsós jó reggelt kívánok"-ra fogyasztotta el a népség.
Mostanában verseny - de sokszor versenynap - után is rohan mindenki el, haza a balatoni házába, fel Pestre, el a partról. Ezért jó a Pünkösdi és a Szüreti regatta, mert ott legalább egy este együtt marad a társaság! Ami a nagyobb baj, hogy a fiatalok között sem látom a közösség-összetartó figurát. Magyar Vilmáék próbálkoztak egy időben vitorlás-partikkal, de úgy tudom, nekik sem sikerült az áttörés.



Igaz, amiről pletykálnak, hogy hetvenéves vagy?

Na, ne öregíts! Áprilisban leszek hetven. Úgyhogy hatvankilenc és fél vagyok.



És mennyinek érzed magad?

Ha nem fáj a vállam, harmincnak. De viccen kívül: többet bírok néha, mint a huszonévesek. Rengeteg energia van bennem. És úgy érzem, van még feladatom a világban.

Visy László