A folytatás:

2011. október vége, reggel 9 óra, 7-8 fok, esik az eső, másodfokú viharjelzés van. Ülök a kikötő bárjában, ideges vagyok, sőt mi több kicsit félek is, amit még sosem tettem egy vizsga előtt sem, és azon gondolkozom, hogy miért volt erre szükségem, mi a fenének kellett belevágnom ebben a vitorlás marhaságba. Hajnalban keltem, hogy időben ott legyek ahol kell, huszad magammal várom a vizsgabiztosokat, akik jó 20 perc késéssel érkeznek meg, valami köszönés félét mormolva a bajszuk alatt besurrannak a vizsgaterembe. Egy „elnézést" már nem fért bele. Ha én késtem volna 5 percnél többet, akkor megbuktam volna. De hát a vizsgáztató nem tud elkésni, csak megérkezni. Végre bebocsátást nyerünk a terembe és elkezdjük. Úgy hallgatom a gondos tájékoztatást, hogy hogyan ixelhetek, milyen színű tollat használhatok és hányat pisloghatok, mint a repülőgépekről oly jól ismert biztonsági bemutatót az oxigén maszk használatáról, szívem szerint távoznék is a vészkijáraton, de maradok és harcolok. Villámgyorsan töltöm ki a tesztet, hiába, gyakoroltam. Aztán megint a bárban várom a többiekkel együtt az eredményt. Ideges vagyok, úgy érzem sikerült, de nem tudom, a vizsgabiztosok viszont nem gondolják úgy, hogy tudnom kéne, leüzennek, hogy hamarosan kezdik a szóbelit, készüljön az első néhány ember. Az előző alkalommal a teszt után az akkori vizsgáztatók korrektül nekiálltak a javításnak amint mindenki elkészült, és rögtön közölték is az eredményt. Ficánkolok, végül összegyűjtöm a bátorságom és megkérdezem, hogy megtudhatnám-e az eredményt, mert ha megbuktam már itt sem vagyok. Ok, de várjak az ajtó előtt a folyósón, mint egy kéregető a koszos cipőjében, akit nem akarnak beengedni amíg valami alamizsnát szednek össze neki. 10 perc múlva résnyire nyílik az ajtó és kiszólnak, hogy sikerült. Fel sem merem vetni, hogy szívesen megnézném, nem akarom feszíteni a húrt a mosolytalan palinál, mert még hátra van a gyakorlati vizsga. Hárman vagyunk csajok, ebből az egyik már a teszt végeztével enyhe csapkodással összepakolja a cuccait és a sírás határán távozik. Kérdésünkre elmondja, hogy megbukott. Meg tudom érteni az elkeseredését, mert már az előző vizsgán is találkoztam vele és már akkor sem először járt ott. Végre elkezdődnek a szóbelik. Csiga lassúsággal telik az idő. Mivel ezt már korábban abszolváltam, csendben meditálok, rákészülve a gyakorlati vizsga megpróbáltatásaira. Aki nem erőszakoskodta ki a teszt eredményét, az idegbetegen várja a sorát, fogalma sincs, hogy sikerült-e. A legpechesebb délután 3-ig várt rá, hogy megtudja azt, hogy akár már délelőtt haza is mehetett volna. Nem értem miért kell feleslegesen idegesíteni az embereket, miért nincs a vizsgáztatásnak valami felhasználóbarát módszertana, végül is ez is csak valami szolgáltatásféle ha nem tévedek. Közben a másik hölgy is sírva jön ki a szóbeliről és könnyek között távozik, nem az öröm könnyeinek tűnt a dolog. Egyedül maradtam a sok férfi között. Közben, az időjárás ismeretében, egyre többet latolgatjuk a kérdést, hogy lesz-e gyakorlati vizsga vagy sem. A kérdést feltesszük az időnként, az anyagcsere kényszerítő ereje okán felbukkanó vizsgabiztosoknak, akik vagy kitérnek a válasz elől, vagy olyasmiket mondanak, hogy ha nem esik lesz vizsga. Szóval várunk és várunk. Közben hol esik, hol nem, hol erősödik a szél, hol gyengül, de a másodfokú viharjelzés folyamatos. A feszültség tapintható, mindenki ideges, folyamatosan bizonytalanságban tart minket a két vizsgabiztos, akik élet-halál uraként csöpögtetik pár szavas mondanivalójukat. Nagyon komoly tudásról tesznek bizonyságot, ami a lelki hadviselés és a nyomás gyakorlás fortélyait illeti, pedig ezzel a tudással a rendőrségnél, hírszerzésnél, vagy a katonaságnál többre mennének, nem vizsgabiztosként kéne ezt kamatoztatni. 

Végül délután 3 körül vége van a szóbeliknek és előjönnek a vizsgáztatók. Nagy szemekkel nézünk rájuk, várjuk, hogy hogyan tovább. A nyomás nem enyhül. Egy cigire rágyújtva kínos lassúsággal kisétálnak a mólóra és vissza, mondván, hogy megnézik mi a helyzet. Nekem minden idegbajom ellenére a lábamban van a bugi, vizsgázni szeretnék, hogy túl legyek már végre ezen az egész rémálmon. Másodfokú viharjelzés van ugyan, de a szél nem vészesen erős, úgy gondolom ezzel meg lehet birkózni, csak már csináljuk és legyünk túl rajta. Mikor visszaérnek az urak a sétából, akkor sem jönnek be hozzánk, hanem beküldik az egyik oktatót, hogy szavazzuk meg, hogy vizsgázunk-e gyakorlatból vagy sem, de jól gondoljuk át, mert vagy mindenki vizsgázik, vagy senki, aki pedig a vizsga melletti döntés esetén mégsem ül hajóba, az helyből megbukik. No a vizsga eddig sem volt egy leányálom, de innentől kezdve viszont már a jogszerűsége is aggályos. Úgy tudom, hogy viharjelzés esetén minden vizsgázó egyéni döntése, hogy vállalja-e vagy sem és szó sincs kollektív - kényszerítő erejű - döntésről. Minden dühöm ellenére még mindig a vizsga mellett szavazok, mert meg akarom csinálni. Kimegy az oktató és közli a döntést az ajtó előtt cigiző urakkal. Látszik rajtuk, hogy nem örülnek a helyzetnek. Egyikük öltönyben, ballon kabátban, másikuk farmerben és irha kabátban van, én sem szívesen vizsgáztatnék így 7 fokban, esőben. Nyomatékosan, szépen lassan elmondják, hogy nem túl kedvező az idő a vizsgához, ezért ők azt javasolják, hogy gondoljuk át a dolgot és inkább halasszunk. Mi kitartunk, sőt a két jelen lévő oktató is tüzeli a csapatot, hogy csak menjünk. Erre újabb figyelmeztetés érkezik, még konkrétabban fejezik ki magukat a vizsgáztatók, és elmondják, hogy szerintük a csapat fele meg fog bukni motorosból, ha most kimegyünk, de a vitorlázásnál még rosszabb lesz a helyzet, ott jó ha egy-két ember fog sikeresen vizsgázni a többi mind meg fog bukni, szóval gondoljuk meg. Az oktatók nem tágítanak, nekem viszont kezd derengeni, hogy itt bizony nem akarnak vizsgáztatni. Nem akarásnak pedig általában nyögés a vége, szóval ideje lenne visszavonulnunk. Ez lassan másnak is leesik, és végül új szavazás, új döntés: a vitorlás vizsgát elhalasztjuk, de a motoros vizsgáról nem mondanak le a többiek. A két oktató is erőlteti a dolgot, pedig a vizsgáztatók elég világosan tudtunkra adták, hogy ha már kint kell fagyoskodniuk, minimum a csapat fele meg fog bukni. Klasszikus prejudikáció, értelmetlen az ellenállás, próbálok is a többiek józan eszére hatni, hogy mondjanak le a motoros vizsgáról is, mert hát a csapat fele bukni fog, mint volt szerencsénk megtudni az előrejelzésből, ráadásul, ha a vitorlás vizsga miatt úgyis mindenkinek újra el kell jönnie vizsgázni, hagyjuk hát az egészet és jöjjünk vissza egy békésebb időben. Nem sikerül az érveimet elfogadtatni, és a csapat többsége ismét megszavazza a motoros vizsgát. Ez a kényszer ugyan jogtechnikailag nincs kellően körülbástyázva, de mit lehet tenni: ilyen a magyar virtus. No, akkor öltözés és gyerünk. Esik, erős szél fúj, hideg van, továbbra is másodfokú a viharjelzés. Kivonulunk néma csendben a mólóra és szépen díszsorfalat állunk a villanymotoros előtt. Az Armageddon film jut eszembe. Olyan komoran állunk ott, mintha legalábbis az lenne a kérdés, hogy melyikünk vállalja magára a nemes feladatot, hogy a Föld megmentése érdekében életét feláldozva felrobbantja a másképp nem működő bombát. Nincs is nagy tolongás, amikor az első két embert kérik a hajóba. Mindenki némán bámulja a lábát és reméli, hogy valaki más majd kilép a sorból. De senki nem mozdul, kezd a dolog nevetségessé válni, a sok bátor pasi ott lapít, pedig pár perccel korábban még harcosan a vizsga mellett kardoskodtak. Sürgetnek a vizsgabiztosok, aztán végül is név szerint szólítanak két embert és így elindul a vizsga. A próbálkozók állati bénák, majd lebontják a stéget, lesújtva szállnak ki, jöhet a következő adag. Ez a csapat kimegy a kikötő bejárata elé a totál szélbe, a lötykölődő, kőmólóról visszaverődő hullámos nyílt vízre. Ott nem látjuk mi történik, de tízen perc múlva gyászos arccal visszatérnek és jöhet az újabb csapat. Akiket látok mind rettentő ügyetlenek, iszonyat ideges mindenki és irdatlan tempóban döngetnek a kikötőben is, minden közeli hajó veszélyben van tőlünk. Végül az utolsó csapattal én is hajóra szállok, bár alig férek már fel: három vizsgázó, két vizsgabiztos és két oktató tolong a kis motoros lélekvesztőn. Tapintani lehet a feszültséget, mindenki idegbeteg már a légkörtől. Az első srác belerongyolt volna a mögöttünk álló hajóba, ha az oktató nem kiált rá. Figyelmeztetés jön, hogy egy szót se többet, különben bukta van. Ok, akkor indulás ki a nyílt vízre, a kikötő bejárata elé. Telibe kapjuk a szelet, úgy fújja a magas építésű pille könnyű kis hajót, mintha papírcsónak lenne. Az első srác kész, csere. Még a gázkart sem teszi üresbe, megy a hajó, közben némi lökdösődés keretében sikerül helyet cserélni a másikkal. Vízből mentés, nem jön össze, mert hátszélben ért oda és az nem jó. Én jövök, csere, de gyorsan-gyorsan, nem érünk rá, biztosan fáznak. Elengedi a gázkart, megint nincs üresben a hajó, csak úgy megy valamerre amíg végre a kormányhoz tudok jutni. Az előző mentésből a vízben maradt a patkó, no akkor most én mentsem ki. Közben az erős szélben hajó és patkó annyira a kőmólóra sodródik, hogy már veszélyes lenne az előírásnak megfelelő mentés. Az egyik oktató szedje ki a patkót! Megint lökdösődés, zsörtölődés, hogy mi tart már ilyen sokáig, elférni nem lehet, úgy állunk mint a halak a konzervdobozban. Visszakapom a kormányt és kicsit odébb megyünk, hogy legyen hely a mentéshez. Bedobják a patkót, közben kérdezgetnek, hogy hogy hívnak, meg ilyesmi, nem érzem úgy, hogy beszélgetni szeretnék. A kezem ráfagy a rozsdamentes acélra, lila a szám és az idegtől a nevem is alig bírom kinyögni, bárhol szívesebben lennék a világon, mint abban a hajóban. No de már nincs más hátra, mint előre. Megcsinálom a mentést, de nem elégedettek, mert szerintük háromnegyed szélben szedtem ki a patkót és nem negyed szélben, bukta. Biztos igazuk lehetett, de bevallom a kormányállásból a szélvédő mögül sok mindent meg tudtam állapítani, de azt hogy a móló közelében forgolódó szél éppen milyen irányú azt a legkevésbé. Azt hiszem, ha valaha kell majd vízből mentenem, nem fogja a szerencsétlen a szememre vetni, hogy háromnegyed szélben szedtem ki. De nem is értem, hogy motorosnál miért életbevágó ez a dolog. Nem ütöttem el, nem daráltam fel a hajócsavarral, nem fújta rá a hajót a szél, gyönyörűen ki lett emelve a másodfokú viharjelzésben. Sajnos tőlem másfél óra sík vízen totál szélcsendben való gyakorlás után, amit ráadásul a vizsga előtt két hónappal volt szerencsém megszerezni, ennyi tellett, ebben a mesterségesen gerjesztett gusztustalan idegbajban, köszönhetően ennek a két hatalmától megrészegült, fázósan bosszús, rosszkedvű fickónak. Állunk a bárban és felolvassák a csöppet sem meglepő eredményeket: megfelelt, megbukott, megfelelt, megbukott ... Hiába, bejött a jóslat. Az ígéret szép szó, ezek be is tartották! A mellettem álló srác keserűen jegyzi meg, hogy ő kedvtelési célú hajóvezetésre jött, de minta ez már nem az lenne.

Sajnos ez az egész hajós vizsgáztatás olyan nagyon kisstílű. Érződik a klasszikus portás effektus, amikor a felkent ajtónálló fontosság tudata végre alanyt talál, akin kiélheti hatalmi vágyait. Kár hogy ilyen ego bajnokok kezébe ekkora hatalmat ad ez az elfuserált vizsgarendszer. Ehhez még hozzájön, hogy az oktatók sem merik szóvá tenni a méltatlan és meggyőződésem szerint jogtalan szavazósdival kikényszerített vizsga kötelezettséget, mert ők is tartanak a vizsgabiztosoktól.

Nem adom fel, jövőre újra megpróbálom, remélem tavaszig sikerül újra kedvtelésként gondolni a hajózásra. Már tudom, hogy ahhoz, hogy a tanfolyamon megszerzett gyakorlati tapasztalattal le tudjak vizsgázni, a tudás mellett a megfelelő időjárásnak és a vizsgáztatók jóindulatának is egybe kell esnie. Jobbító szándékú írásom miatt lehet, hogy a vizsgabiztosok együtt érző támogatásáról lemondhatok, de nem bánom: a sok sok vizsga arra is jó, hogy saját hajó híján ily módon szerezhessem meg a fájóan hiányzó rutint, mert a vizsgadíj még mindig olcsóbb mint a hajóbérlés, akkor is ha nem ilyen célból szedik is be. Már előre sajnálom a 2012-ben elméleti vizsgát tevőket, mert akkor már az eddig szóbeli tantárgyakból is teszt formájában kell számot adniuk. Ezen az újabb teszten eddig még élő ember nem ment át. Biztos, hogy a diákokban van a hiba, ha rendre 50% bukik elméletből, gyakorlatból?

A képek csak ilusztrációk.

Kapcsolódó cikk:

• Egy bukott nő emlékiratai 

Wilk Zsófia