Ezen túl csak kis betűvel fogom írni. Előtte, a partközeli vízterületen számos karóhoz láncolt horgászcsónak mögött néhány bóján álló kisvitorlást ringatott a víz. Négy-öt kalózt, három-négy szalonkát, / snipe/ egy-két osztályon kívüli hajót és ARGÓT!

Argó körülbelül ötméteres lépcsőzetes palánkolású / klinker építésű / hajó volt. Vitorlája gaffos / felső vitorlafa / árboca rövid és sok évtizedes kora ellenére csodálatosan karbantartott volt. Valamikor az 1900-as évek elején születhetett. Makulátlan hófehér oldalán kecses ívet rajzoltak az egymást fedő palánkok, sötét mahagóni legfelső palánkján, orr és farfedélzetén szikrázott a lakkon a napfény, ha a védőponyvát leszedte róla Lajos bácsi.

Dr. Ejury Lajos, a csodaember Keszthely nevezetessége volt, talán legismertebb polgára, aki diákéveimben már nyolcvanas évei közepén járva, ha tehette, naponta hajóra szállt, legtöbbször egyedül vitorlázgatott kicsit, majd április végétől októberig leúszott levezetésül vagy kétszáz métert naponta. Klub-béli tennivalóim idején sokszor láttam csoszogni kissé görnyedt alakját, megtisztelés volt, ha valamiben segíthettem neki.

Idővel leérettségiztem, „menő"vitorlázóvá fejlődtem, elhagytam a várost, olimpiai kerettag lettem és befejeztem az egyetemet. Szakorvos koromban hazajárva még mindig találkoztam Lajos bácsival a vízen, aki tett-vett az Argóban, vagy úszkálgatott szabadidejében, immár 95 évesen. Szabadidejében, mert munkaidejét még ekkor is a keszthelyi főtéri patikában aktív dolgozóként fehér köpenyben töltötte.

Csodaember volt, kedvelt engem, példaképnek tekintettem. Keszthelyen született, 1869-től 1965-ig élt. Gyógyszerész diplomát szerzett, de kémikusként a mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia kémiai tanszékének professzora volt 35 éven át. 1933-ban (!) 64 évesen nyugdíjazták. Ekkor szülei és gyermekkora kedves városába, Keszthelyre költözött vissza. Nyugdíjasként itt élt és dolgozott még 32 évet 1965. december 8-án bekövetkezett csendes elalvásáig. Ekkor 96 éves volt. Tankönyvet és számos szakcikket jelentetett meg.

Neves és sokoldalú sportember volt. 25 éven át a mosonmagyaróvári Akadémia sportkörének elnöke, a vívó és evezős szakosztály aktív versenyzője és vezetője, a BEAC dísztagja, a Magyar Atlétikai és a Magyar Vívó Szövetség tanácstagja.

Nevét a magyar sporttörténet külön is jegyzi, mert személyében tiszteljük a Balaton átúszásának első bajnokát az 1897. esztendőből.

Most is előttem van kedves mosolyú, kicsit kancsal, szemüveges, mélyen ráncolt arca. Engem csak fiacskám szóval nevezett, furcsa módon a z betűt mindig zs-hangzásúnak ejtette. Idős korára is kiváló elmesélő maradt, két mondat szünetében kedvesen nyammnyogott néhányat ajkaival.

Elsárgult, szakadékony újságlap fekszik előttem, a Dunántúli Napló egy háború előtti, 1943. októberi száma. Lajos bácsi leányától kaptam az öreg halála után. Benne az ekkor 74 éves Lajos bácsi emlékezik vissza egy érdekes epizódra, mely néhány héttel megelőzte a korábban említett első Balaton átúszás nevezetes dátumát. A cikk címe: „Kemény tréning a Balaton Bajnokságra."

Most hosszan idézem Lajos bácsit:

„1897. július és augusztus hónapját itthon töltöttem Keszthelyen drága jóságos szüleimnél. Augusztus 8-ra írta ki a Magyar Úszó Egyesület, mint nemzetközi versenyt, a Balaton Bajnokságot. A versenyre én is beneveztem. A verseny előtt heteken át a legszigorúbb tréninget tartottam. Minden nap 2-3 kilométeres távokat úsztam. A tempót, az úszás erősségét, annak ütemét ésszerűen fokoztam. Hetente legalább egyszer 5-6 kilométeres utat tettem meg, de egy teljes pihenőnapot is engedélyeztem magamnak.

Ekkor még trénerek nem foglalkoztak velünk. Minden versenyző saját elgondolása szerint trenírozott. A tréninghez nem csak az úszás tartozott, hanem a szigorúan betartott szolid, mértékletes, önmegtartóztatott életmód is. Ciceró szerint: mértéktelen ifjúság nem képes nagy teljesítményre.

Úszótréningjeim alkalmával, ha nagyobb távot úsztam, három jó barátom csónakkal kísért.

1897. július havában, vagy három héttel a nagy verseny előtt délután négy óra felé

a keszthelyi strand fürdőszigeténél úszni kezdtem. Három barátom már várt a csónakkal. Az idő gyanús volt, a kabinos is figyelmeztetett: messze ne tessék úszni, vihar lesz! Mégis elindultam. Alig úsztam egy bő kilométert, változott az idő. A fecskék olyan alacsonyan repültek, hogy szárnyacskáikkal a vállamat simogatták. A bájos termetű sirályok tömegesen cikáztak a Balaton fölött és vészjóslóan beszélgettek egymással. A csónak haladt előttem, én pedig erőteljes lökésekkel követtem azt vagy 6-8 méterrel lemaradva. Már Gyenesdiással szemben úsztam a nyílt vízen.

Ekkor a békés, máskor idillikus zsidi völgy felől hirtelen felhők jöttek vészes sötét rakománnyal. Egyik-másik felhőgomoly csillogtatta még tarka színeit, mint büszke páva a

farkát, de a parton a háborgó szél kezdte hordani az országút porát. Láttam még jól a kavargó felhőket.

A vihar teljes kitörése előtt a csónakba akartam szállni, mely alig volt tőlem tíz méterre. Kiabáltam a nagy zúgásban: Fiúk! Álljatok meg! Vegyetek be, mindjárt kitör a nagy vihar! De barátaim nem voltak nagy navigátorok, az erős szélben nem tudtak manőverezni, pánikba estek, ott hagytak rémülten a tomboló viharban egyedül. A vihar pedig kitört teljes erejével. Még láttam, hogy nagy erőfeszítéssel feleveznek a gyenesdiási nádas alá. Itt az északnyugati szél ellen védettebben hazaevezhettek fél-hátszélben a csónakegylethez. Ott jelentették, hogy a viharban rekedtem. Azonnal három nagy csónakkal jöttek gyakorlott evezősök a keresésemre, de nem találtak meg, mert a hatalmas tarajos hullámok folyton eltemettek.

Barátaimtól egy pillanatra sem vettem rossz néven, hogy elhagytak. Nem voltak gyakorlott evezősök. Náluk esetleg három élet veszhetett volna el, én meg csak egy élet voltam.

Közben a szigeten nagy embertömeg gyűlt össze a parton. Izgatottan várták, hogy megtalálnak-e? Mi történik velem? Édesapám, akit időközben odahívtak a legnyugodtabb volt. Bízott bennem: „Lajos kiúszik. Van ereje. Jó koszton él!"

Egyedül maradtam hát a vízben, Gyenesdiás magasságában, középen. Most kezdődött csak az igazi kemény tréning, a hatalmas harc! Megfordultam, úszni kezdtem hazafelé. Eleinte még láttam, hogy a felhőkön itt-ott piros fénycsóvák villannak. A parti fák sikongva zúgtak. Majd változott a kép. Hollófekete felhők torlódtak össze az égbolton, mintha démoni lovasok vágtattak volna lobogó sörényű paripákon. Sötét kísértet hadsereg módjára rohantak, a szemhatáron sűrűn villogott az égi tűz.

A tarajos hullámok zúgva üldözték egymást. A szél üvöltve, robogó haraggal szántott a Balatonon. A felhők most már, mint nehézkes elefántok hatalmasra duzzadva hömpölyögtek a város fölött. Gyakran meghasadt az ég és mind a négy égtáj felé széles csíkokat hasított a villám. Zengett körülöttem minden. A dörgéseket visszhangozták a hegyek. Furcsa sötétség támadt, csak a villámok világították küzdelmes utamat. Csakhamar szakadni kezdett az eső, porzott a víz a fejem körül, összezárt, mint egy függöny. Néha hangosan kiáltottam: Istenem! Segíts meg!

Erősen úsztam, néha imádkoztam. Bíztam számos korábbi tréningemben, lelki és izomerőmben, jó szervezetemben. A sötét felhőktől, a porló vízfüggönytől, a hullámok tarajától alig láttam néhány méter távra. Mégis egy-egy hullám tetején időnként jól tájékozódtam, hogy hazafelé úszom. 

Közeledtem a parthoz már, amikor boldogan észleltem, hogy a felhők szakadoznak. Nyugaton kicsillant a búcsúzó nap gömbje, amikor az építés alatt álló móló félig bevert vastag

oszlopához értem. Maradék erőmmel felmásztam az oszlop tetejére, ahol a nemrég kibújt Nap vörös glóriájában rövid ideig pihegtem. Majd a kíváncsi embertömeg örömujjongása és ünneplése közben csak azért is fejest ugrottam és átúsztam a szigetre.

Azért örültem, hogy ez alkalommal sem ismerkedtem meg a Balaton fenekén Herczeg Ferenc Balatoni Rege című könyvében emlegetett balatoni Király gazdag kincseivel, melyet a történet szerint a Szent István király ellen fellázadt somogyi pogányok Koppány vezér parancsára a Balatonba süllyesztettek. „

Visszaveszem a szót Lajos bácsitól! Másik elsárguló újságlap fekszik előttem, éppen húsz évvel későbbi, mint az előző, a dunántúli Napló, 1963-ból. Ejury Lajos bácsi immár 93 éves, szelleme, mesélő kedve változatlan, csodálatos. Még mindig naponta felvette fehér köpenyét a keszthelyi főtéri patikában. Az újság riport címe: „93 év és napi 200 méter úszásadag!" Idézek a cikkből: „A keze sem remeg, ahogy a könnyű kis patikai mérleget tartja. Ránézvést senki sem hinné, hogy Lajos bécsi 93 évet élt meg. A botot csak akkor veszi kézbe, ha hosszabb útra indul. „

A riporter a nagy versenyről, az első Nemzetközi Balaton Átúszás versenyéről kérdezi Lajos bácsit. Most ismét őt idézem:

„ A bajnokság 1897-ben volt, de mi Grafl Károly barátommal átúsztuk a tavat a verseny útvonalán Balatonfüredtől Siófokig 1896 nyarán már. Akkor nem versenyképpen, hanem csak azért, mert az Úszószövetség a nemzetközi verseny kiírása előtt tudni akarta, lesz-e magyar is, aki megússza a távot. Volt is 14-15 jelentkező.

Emlékszem a nagy verseny verőfényes reggelére, 8 órakor indultunk. Én óvatosan a középmezőnyben úsztam. Azután délelőtt, bár ez igen ritka a Balatonon, hitelen erős vihar tört ki. Ugye, ismerik, milyen a tó, amikor megharagszik. Északkeletről jött a magja, ami ugyan csak ritka. Gondoltam, kerülni kellene a viharzóna közepét és nem egyenesen Siófok felé tartottam, elhúztam jócskán jobbra. Jókora kerülőt tettem meg már a hullámokban a kísérő csónakommal, amely jobban küszködött azokkal, mint én, amikor egy másik kísérő csónak vergődött hozzánk és lekiabáltak róla: Lajos, egyedül vagy a vízen, a többieket kiszedtük már! Gyere, szállj be! Én meg elhatároztam, hogy maradok. Tudtam, hogy a vihar mérge zömét kiadta már. Húztam hát ütemesen.

Megszelídült vízen délután ötkor értem Siófokra. A nagy kerülő miatt becslés szerint 20-25 kilométert úsztam le. Óriási néptömeg várt ujjongva a parton. A végén mégis majdnem baj lett az eredménnyel. A cél ugyanis a Sió-csatorna torkolatában volt, ahol egy oszlop tetejét kellett megütni. Én meg az oldalát ütöttem meg. A zsűri vitatta az eredményt, de végül is érvényesítették, mert a néptömeg hangosan zúgott, méltatlankodott.

Engem bevittek egy sátorba, jött az orvos. Megmértek: négy és fél kilót fogytam le az úton. Mondtam is az orvosnak, hozzanak gyorsan valami ennivalót, más nem érdekel. Hohó, fiam!- mondta az orvos, csak egy kis erőlevest kaphatsz, abból sem ehetsz egyszerre sokat. Valóban, csak egy kis húslevest adtak. Meg sem kottyant! Aztán jöttek a csónakos fiuk, mondom nekik: hozzatok néhány szafaládét, ha nem akarjátok az éhhalálomat. Be is vágtam hat darabot. „

Én is többször kérdeztem, a riporterek is sokszor érdeklődték, hogy minek tulajdonítja Lajos bácsi hihetetlen erőnlétét, öregkori munkaképességét. A riporternek 93 évesen így válaszolt: „ A sportnak és a munkának köszönhetem. Persze nem csak úsztam, hanem vívtam is. Van jó néhány érmem, tiszteletdíjam ebből a sportágból is. Sokat eveztem, ezt tartom a vitorlázás mellett a legszebb sportnak. Negyvennyolcezer (!) kilométer evezett utat jegyeztem fel a naplómban. No meg itt van a másik nagy szerelem, a vitorlázás, az Argó hajó. Ha csak lehet, barangolok vele. Ezen kívül korcsolyáztam a Balaton jegén minden télen, még 86 évesen is. Csak 1956 telén, az utcán elcsúsztam, és combnyaktörést kaptam. Na, ezt még elmesélem. Nem akartak a pesti kórházba felvenni, hogy ilyen idős korban úgysem gyógyul össze a csont már. Aztán telefonáltak a keszthelyi kórházból, hogy a pestiek nem ismerik Ejury Lajost. A keszthelyiek biztosak benne, hogy kisportolt szervezetem meggyógyul. Meg különben is Lajos bácsi szeretne még néhány évig úszkálni a Balatonban.

Olyan hamar meggyógyultam, hogy az orvostanhallgatóknak engem mutogattak, mint a sport hatását a szervezetre. „

Drága Lajos bácsi! Szénszünetes diákteleim délutánjain néha együtt korcsolyáztunk a móló melletti hó takarított városi jégpályán. Görnyedtebb tartással, fekete kis kucsmáddal 85-86 évesen csodajelenség voltál, ahogy aprókat tempózva lábaddal még él- váltással fordulva pici kadétugrásokkal kápráztattad a nézőket.

Drága Lajos bácsi. Tisztelt példaképem! A legutolsó riport után még két évig úszkáltál kedvenc hajód közelében csendes elalvásodig. Furcsállom, hagy a mai tömeges, nagy hírverésű különböző Balaton átúszások valamelyike nem a te nevedet viseli. Hálátlan az utókor! Pedig életed példaképe lehetne minden magyar sportolónak!

Nyugodj békében a keszthelyi temetőben.

Forrás: tiffany.blogter.hu

---

A fenti írás a BCSS WireCorner és a Porthole közös cikkpályázatára érkezett.
A megjelenéstől számított 1 héten keresztül lájkolható ez az írás, a cikk alján lévő "Like" gomb megnyomásával. Ha tetszik ez a cikk, elküldheted az ismerőseidnek, így segítve hozzá az íróját, hogy a nyomtatott újság hasábjain is olvashatóak legyenek sorai.

Ha neked is van egy történeted, azt szívesen várjuk a porthole@porthole.hu -címen, vagy a "beküldés" menüpont alatt.    

Szalóczy Péter