Megkésve érkezünk Balatonföldvárra. Mire felszereljük és bepakoljuk hajónkat, már „elhúzták a levesnótát”. Megebédelünk a Csigaházban. Úgy fél foglaltsággal lehetnek, sok a szabad asztal. A kaja kitűnő, szokás szerint. Áraik az inflációt követően emelkedtek. Tűrhetőségi határt nem érik el.

Nem sokat totojázunk. Ragyog a nap, fúj az északnyugati. A viharjelzés sárgát villog. Első reffsorig csökkentett nagyvitorlával, normál fokkal röppenünk ki a mólók takarásából. Spriccelve szelve a tarajos hullámokat, a déli part vonalát követve suhanunk nyugat felé. Hamar elérjük Szemes vonalát. Megszűnik a sárgajelzés, gyengül a szél. Persze, a „döghullámok” maradnak. Lassulunk. Balatonlelle előtt aztán gyakorlatilag eláll a légmozgás. Bekanyarodunk a kikötőbe. Két óráig tartott az utunk. Rendeződött a vendéghely kérdés. A külső három úszómóló végén lévő fingerekhez lehet simulni (ez ugye hat hely, kettő akad még a partfalakon, így már nyolc, ami számomra tűrhető). Beállunk a legbelsőre. Kicsit sétálgatunk körülnézni. Jó pár mosolygós nyaraló jön-megy, sok áruda kínálja portékáját. Hétköznap lévén ez nem is rossz. Szól a zene, gyerekek hahotáznak. Vidám a nyári hangulat. Ja, kérem, Lelle mindig is bulis hely volt.

A Favágóban vacsorázunk. Finom a takarmány, ezzel nincs is bajom. Az önkiszolgáló rendszer viszont, tagoltságából adódóan számomra igen kényelmetlen. Külön kell rendezni az italokat, nagy a tülekedés. Viszont szinte irreálisan olcsó. Szóval ez egy jó hely, hibáival egyetemben.

Nyugodt éjszakát követően, ronda, borongós reggel köszönt ránk. Veszett éjszaknyugati szél süvít, másodfokú villogás, szemerkélő eső. Nem erőltetjük az indulást. Ellógjuk a délelőttöt. Ebédelni az Amígó étterembe térünk be. Remek és bőséges a koszt, ízletesek az ételek, kedves és udvarias a kiszolgálás. Lelle talán legjobb helye, nem hiába! TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! Sajnálatos, hogy csak augusztus végéig tud nyitva tartani. Az árak viszont első ránézésre magasnak tűnhetnek. Viszont az adagok hatalmasak. Meg sem bírjuk enni az egészet. Kérésünkre becsomagolják, jó lesz vacsorára. Menü kínálatuk is van, melynek ára igen kedvező – megjegyzem, más éttermek is ajánlanak menüt –. Tehát, amennyiben az ár – érték arányt nézem, már nem tűnik olyan borsosnak a számla.

Pár szót váltok Gáborral, a tulajdonossal. Elmondja, hogy eddig hétköznapokon alig adódott vendégük. Péntektől aztán vasárnapig volt tűrhető a forgalom. Jóval kevesebb idén a vendégek száma, mint tavaly volt. Úgy tűnik, hogy megcsappant a fizetőképes kereslet erre az igényes, kényelmes, elegáns, megbízható étterem-kategóriára. Ez is egy ok lehet szerintem is. Akik idáig megengedhették maguknak az ilyen étkezést, most már nem fér a költségvetésükbe, az olcsóbbat – vagy annak tűnő – helyeket keresik. Ennyiben maradunk. Figyelmeztetem Gáboromat, hogy a bejárat mellett kifüggesztett étlap olyan magasan van, hogy a felső sorok gyakorlatilag olvashatatlanok. Megköszöni az észrevételt, lejjebb fogják tenni. Ennyiben maradunk, megköszönve a szíves vendéglátást, továbbállunk.

Araszolunk a kikötő felé. Számos vendéglátó üzlet van nyitva, elsősorban a jobb oldalon. Pár helyen egyáltalán nincs közzétéve árakat tartalmazó étlap. Vagy csak én vagyok béna, hogy nem találom? Ahol viszont igen, ott megközelítőleg az Amígó árai köszönnek vissza. A színvonal viszont jóval alacsonyabb. Megjegyzem, a fogyasztó vendégek száma itt is igen kevés. Erről ennyit.

Puhul az idő, próbálkozik a napocska. Elsőfok lett, tehát megkávézunk és kifutunk. Az eddig használt vitorlamérettel célozzuk meg Ábrahámhegyet. 

Elérjük Révfülöp vonalát, mikor ismét a másodfok lép érvénybe. Az égen pedig tornyosulnak a fekete fellegek. A szél pedig egyre erősödik. Majd kitör a zivatar pont a fejünk felett. Zuhog az eső, porzik a víz, a hullámok átcsapnak az orrfedélzeten. Eltűnik a part, látótávolság nulla. Csak vágtatunk a semmibe. Berollozzuk a fokkot. Kicsit uralhatóbbá válik a hajó, lassulunk. Meresztem a szemem rendesen, nehogy „befúrjunk” valahol a nádasba. Aztán kicsit oszlik a köd, és meglátom a domb tetején a Bökk-hegyi kilátót. Hála az égnek! Innen már tudom, hogy hol van a Jégmadár kikötő. Nemsokára bőrig ázva, de épségben kikötünk a vendéghelyen. És hipp – hopp, elvonul a felhő, kiragyog a nap. Ezt megúsztuk szerencsésen.

Majd újra gyűlnek a felhők. Egy rövid sétát viszont megkockáztatunk. Megnézzük a strand melletti csónakkikötőt. Mindig megcsodálom, hiszen a régi Balatont idézi. És még koncertet is hallgathatunk a temérdek béka jóvoltából. 

Tartva a zuhatagoktól nem merünk messzebbre menni (Barna pince) a hajónktól, így ott vacsorázunk.

Jó pár zápor átsepert rajtunk az éjszaka, de nyugodtan aludtunk. 

Reggel ragyogó napsütés, élénk (első fok) északnyugati. Neki is indulunk Badacsonynak. Röpke órácska alatt oda is érünk. Akad még pár vendéghely – dacára annak, hogy hétvége közeleg –. Bebújunk a legbelsőre. Ebéd a Vendégváró büfében, majd rövid ejtőzést követően körülnézünk a Római út menti borozók táján.

Rengeteg a kiránduló, sűrűn fordulnak a hegyitaxik. A volt Raklap kocsma neve Csillagra módosult. Vendég akad bőven. A Kéknyelű természetesen nyitva. Mellette a Langalló ház ezentúl hétköznapokon is üzemel. Kitűnő a zsíroskenyér (hatszáz petákért, ami az egyik szomszédos helyen ezerötszáz).

A nemrég épített üzletsor a Római út jobboldalán jórészt megnyitott. A Sipos pince persze ott van kitűnő boraival. Mellette sorakoznak a többiek, korszerű reduktív italokkal. Szépek, elegánsak, kulturált illemhely is van. A régi borozókban úgy hatszáz – nyolcszáz aranyért mérik a nedűt, itt talán egy hajszállal drágábban. Vendégük nem sok van. Patányi pincészetnek százötven fős rendezvényterme is épült.

Másnap délutánra csatlakozott hozzánk egyik fiam, aki hozta unokámat. A Rózsakőtől indulva körülsétálunk a hegyen a piros turistajelzés mentén. Megcsodáljuk a bányákat, láttunk még szarvast is. 

A Kisfaludi ház újra kinyitott, viszont szó sincs a klasszikus, ide való étteremről. Képen látható a kínálat. No comment. 

Másnap reggel tündöklő nap ébreszt. Reggeli után átszereljük a hajónkat. Reffet kiengedjük, fokkot génuára cseréljük. Indulás Keszthely felé. Szél viszont nuku. Az előrejelzés is elkeserítő, ugyanis a helyi hatások kivételével semmi nem várható. Holnapra sem. A nádasok mentén vadásszuk a víziszél foltokat. Egy órába telik, mire egy szűk kilométerre eltávolodunk indulási helyünktől. Le kell tegyünk eredeti célunkról. Ez nem fog menni. Kezdünk megfőni a forróságban. Be a vízbe – ki a vízből. Szinte megálltunk. Érjük be Szigligettel. Folyamatosan vizezzük magunkat, néha libben valami szellő, ami pár száz métert eltol. Azután megint semmi. Eltelik három óra, mire valamennyire megközelítjük Szigligetet. Türelmünk utolsó szikrája is elfogyott, pláne egy négyéves gyerekkel.

Bemotorozunk a kikötőbe. Végre.

Irány a Kikötő Étterem. Szinte tele van vendégekkel, szabad asztalt nehéz találni. Fura látni ezt a helyet Marcsi nélkül. A fia üzemelteti tovább. A színvonal megmaradt, a minőség is, a kedves fogadtatás szintén a régi. Viszont az árak az egekbe szöktek. Sebaj, dugig esszük magunkat. Még egyszer átböngészem az étlapot. Féladag nincs feltüntetve. A számla rendezését követően a főpincér hölgy súg valamit. Méghozzá azt, hogy amennyiben a társaságunk két tagja megegyezik, hogy ugyanazt a főételt eszi, egy adagot lehet két terítékkel kérni. De jó ötlet! Így már kifizethető lesz legközelebb a számla. Köszönjük szépen!

Ejtőzünk egy órácskát, majd nekiindulunk a hegynek. A régi kis bolt arculata gyökeresen megváltozott. Megszűnt közértnek lenni. Elegáns, drága dolgokat árusító mutatós reggeliző hellyé vált. Még az ásványvíz is, számomra idegen márkával fémjelzett, méregdrága löttyé avanzsált. Kenyér azért kapható. Szóval gyakorlatilag majdnem semmi olyan nem kapható, ami egy túrázónak kellene. Finom dolgokat csipegető, kellemes italokat kortyolgató gazdag népséget célzott meg vendégkörnek. Nem eredménytelenül, hiszen számos hölgy és úr ül az asztaloknál, még így délután közepén is. Ez van. Közért viszont több kilométeres körzetben nincsen.

Mászunk tovább. Megnézzük a kápolnát, végig kaptatjuk a Rókarántót. Nagy nehezen elérjük a Vár Kávézót. Utolsó székig tele van, reménytelen helyet kapni. Ja, hétvége van. Menjünk tovább a várba. Azaz csak mennénk, ugyanis apró cetlin kiírva az áll, hogy tizenhét órától zárva. Este koncert lesz, annak színpadát építik – interneten nem tették közzé –. Sebaj, nézzünk be a múzeumba. Az is csont keményen zárva. Látszik rajta, hogy már jó régen nem járt ott senki emberfia. Egy fagyit azért elnyalunk, melyhez a pultnál sikerült hozzájutnunk.

Lefelé menet útba ejtjük Vass Albert emlékművét. A park szépen rendben tartva. Átsétálunk a templomromhoz. Azaz, csak szeretnénk, mert a kapun egy öklömnyi lakat. Sebaj, megkerüljük, és az országút felől szabad a bejárás. Ezt a marhaságot! Ki találhatta ki?

A part mentén lépkedünk kikötőnk felé az út szélén kialakított gyalogjárón. Ezt szépen megépítették, nem kell az úttesten kódorognunk.

Régebben az itt lakók szinte végig művelték a földet. Most már csak egy – két zöldségeskert maradt mutatóban. Az összegyűjtött esővíztartályokból tudnak locsolni. Ja, kérem, itt annak idején idősebbek laktak, akik szerettek kertészkedni. Ők elhunytak, gyermekeiket pedig nem érdekli a növények gondozása. Más életet élnek. Változik a világ.

Másnap is maradunk Szigligeten. A Királyné szoknyája nevű dombon állnak Atyusz-bán várának romjai, meg egy fakilátó. Nagyon szépen és alaposan feljavították az odavezető utat. Rengeteg lépcsőt kell megmászni, jól jön a végig kiépített kapaszkodó korlát. Mi is itt mászunk fel. Csodálatos kilátás fogad. Majd a teljes nyugati medence megtekinthető, persze a Keszthelyi-öblöt a Györök-fok eltakarja. A kilátó emeletein szép és érdekes, kifordítom-megtekerem-behúzom, kinyomom, helyre csúztatom táblákat találunk. Amellett, hogy látványosak, még rengeteg tanulságot is hordoznak, érdekes dolgokkal ismerkedhetünk meg.

Kigyönyörködve a látványtól, a Fakavölgyi utcán ereszkedünk le a parthoz. Értetlenül és csodálkozva tapasztaljuk, hogy a Nádas étterem csont keményen zárva. Nesze neked főszezon és hétvége. Kipengetve a belépőt, bemegyünk a strandra. Nagyot fürdünk, majd kiválasztjuk a legjobbnak tűnő büfét, jól megebédelünk.

Lengedez az északnyugati, ami szépen visszarepít Badacsonyba. Elbúcsúzunk vendégeinktől, akik hazaautóznak. Mi pedig másnap reggel megcélozzuk Balatonboglárt. Maradt még tegnapról az északnyugati szélből, ami szűk két óra alatt átvisz minket. Késő délelőtt érkezünk, bőven lelünk vendéghelyet. (Persze késő délutánra ez a kép tejesen másképp fest. Egyetlen szabad hely marad éjszakára.)

Kedvenc helyünkön, a Bejárat Bisztróban ebédelünk. Megtudjuk, hogy a kikötőben az étkezdét mostantól ők bérlik (eddig a Paletta működtette). Bon Giorno fantázianévvel olaszos tartalommal tervezik üzemeltetni. Nagyszerű, gratulálok hozzá! Remélem, siker lesz a pizzát és társait kedvelő vendégek számára. Szombatonként még élő zene is hallható. Remek!

A Bárka bárban búcsúztatjuk finom koktéllal ezt a túránkat. Most ennyi fért bele.

De hova megyünk legközelebb? Megláthatjuk következő írásomban.

2025. július 29.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!