Jól megreggelizünk, majd nekiindulunk a hegynek. Nem sietünk tovább, ráérünk ebédig. Kicsit kiélvezzük a „tumultus nélküli” helyzetet. És még pár hordócskát meg is szeretnénk tölteni Imre barátomnál. Kaptatunk felfelé. Jól esik a séta. A borozók többsége nyitva (hiszen még nyár van, ugye?). Szépen renoválják a romos, csupa íves nagyházat. Lett gazdája, nekifogtak. Csak éppen a stílusos boltíveket falazzák át szögletesre az utcafronton. Na, mindegy, majd meglátjuk, ha elkészül, ráérünk akkor károgni, ócsárolni. Felérünk a Hordóhoz. Eddig, és ne tovább, hiszen a hegykerülés már pár napja megesett. Csodálatos a Balaton a teraszról, talán kicsit ködöske. Mint egy Lombard festmény, a párába puhuló távlatokkal. Majd megeszi a Napocska, semmi baj, így nyáron ez tipikus is lehet. Lecsúszik egy pohárkával, tovább az Imre Borozóba. Hordók megtelnek, még egy deci lenyel, majd irány ebédelni. Rossz hír fogad a Vendégváróban: Zsuzsa néniék lehet, hogy idén végleg befejezik működésüket, eladják a büfét. Elegük lett abból, hogy nem kapnak tisztességes személyzetet. Az egyik nem akart dolgozni, a másik kábítószerezett … nem folytatom. Ők pedig családilag nem bírják. Én meg végtelenül sajnálnám, hiszen vagy húsz éve járunk ide, messze ez volt egyedül a legeslegjobb hely a „rablósoron”. Talán meggondolják magukat. Vissza a kikötőbe, sétálunk a hajó felé. És megpillantok egy fát. Csak nem sárgul? Talán kezdene kiszáradni? Így, a gáton nem hiszem. Hát akkor? Ősz még nem lehet, ugye?!



Felejtsük el, indulunk visszafelé, keletnek. Szél sehol. Nagy magyar tarka nulla. Pedig jó harmincas délnyugatit jósoltak. Mindenesetre nem a szomszédba készülünk, tehát motorlázás következik a tükörsima vízen. Csak bámulom a nyomdokhullámokat. Mintha nem igazán nyári lenne a látvány. Pedig ragyog a Nap, húsz fokos a víz. De valahogy túl lágy, puha, sejtelmes. Hamar távolodik Badacsony, mintha párába veszne. Pedig még alig hagytuk el Ábrahámhegyet.



Aztán megjön a szél, lendül is a hajó. Tíz felett repesztünk, nyeljük a kilométereket. De a Napocska is szélsebesen közelíti a horizontot. Pedig még a délután közepe van. Azért a versenyt megnyerjük, mert éppen alkonyat előtt befutunk Szemesre. És bizony ripsz – ropsz, besötétedik. Nincs mit tenni, mégiscsak szeptember vége felé jár. Mindegy, rövidebb, hát rövidebb, azért ez még nyár – legalábbis szerintem.

„Öreg este” lesz, mire a Hal Álomban elénk teszik a vacsorát. Egyikünk rántott szeletet, másikunk rántott sajtot, a többiek valamiféle halat esznek. Szokás szerint kitűnő minden. A „ház bora” is egész iható, sőt a száraz vörös kimondottan kellemes. Dugig tömjük magunkat. Kell egy kis séta, hát kiballagunk a mólóra. Pár horgász üti a vizet. Patkányt sajnos nem látunk, nem úgy, mint azt Bogláron tapasztalhattuk. De megnyugtatnak: van bőven, jönnek a szétszórt etetőanyagra. Akkor jó, legalább eltakarítják. Imádom őket. És tisztelem, hiszen lehet, hogy ők lesznek az „utódaink”. Én mindenesetre nekik drukkolok, és nem a csótánynak. De ez egy másik történet, most méregetem a kikötőt.

Hát bizony, akárhonnan nézem, ezt alaposan elsz@rták a felújításkor. Eredeti felállás szerint a nyugati oldal hullámvédett részén voltak a vitorlások, a közforgalmú rész pedig keleten, pontosan a levezető út folytatásában, a pénztárral egyetemben. És egy eszement ötlettel megfordították. A kishajók a hőbörgősbe, aki meg fel akar szállni a személyszállítóra, annak meg kell kerülnie az egész hajótároló területet. Megnézném magamnak, ki a fene találta ezt ki – feltételezem, életében nem látott se hajót, se kikötőt, de még tavat sem, és lövése se volt egyrészt az uralkodó szélirányról, másrészt a hullámmentesítés kritériumairól. Na, mindegy, megépítették. Aztán rájöttek, hogy igen nagy a baj. Bevertek egy cölöpsort V elrendezésben ide - oda, hogy azon majd megtörik a hullám és a rezonancia miatt kioltják egymást. A víz ezt úgy tűnik, nem olvasta, és tojt a tervező fejére, átjött a zrí, mintha ott sem lett volna. Jé! Aztán bedeszkázták. A semminél persze többet ér, legalább annyit, mint a krokodil farkán a csengettyű – hallani, ha jön a krokodil. Valódi megoldás az lenne – nem csak szerintem –, ha a keleti mólót jó száz méterrel, a jelenlegi irányban meghosszabbítanák, majd még tizenöt métert bekanyarítanák a part felé, tisztességes kőszórással a végén. Tudom, nem olcsó, és a szerencsétlen „fordított” elrendezés okozta kerülgetős, csupa rácsos gondokra nem jelentene megoldást. Azután ott van az a bizonyos első úszómóló, ami az ég egy adta világon semmire se jó. Vendéghelyek a külső oldalán, de a rövid fingerek (kereszttagok) miatt csak hat méternél kisebb hajók tudnának kikötni, azok is nehezen, háttal a Balaton felé úgy, hogy kilátni a nyílt tótükörre. Fő, hogy a beljebb eső végeken hat helyre azért ki lehet állni, és ez általában elégséges. Ennyit a bajokról.

A temérdek hibája ellenére, ez egy rendkívül hangulatos kikötő. Nyilván közrejátszik, hogy régi haverom az egyik kikötőmester – még Keszthelyről az ismeretség – részint mindig szívélyesen fogad (de ez egyéni), az viszont nem, hogy minden tőle telhetőt megtesz a birodalmáért. Harcol a fejlesztésekért, példás rendet tart, csinosítja, amit lehet … stb. És már évek óta van egy „spontán közösségi” élet (nem a kifoglalt legbelső mólóról beszélek). A hajdani beszálló területén kialakítottak egy buli placcot. Esténként sütnek, főznek, esznek, isznak, énekelnek (ordítanak, mint az árverési tehén). Momentán éppen halászlézés folyik. Majd sokáig a harsány nótázás. Zeng az egész kikötő. És én azon túl, hogy imádom, rendkívül nagyra is értékelem. Ezektől lesz több a fészek egy közönséges telephelytől. Van egy társaság, akik azon túl, hogy együtt dajdajoznak, szeretik egymást, összetartanak, uram bocsáss „családot alakítanak”. Csak gratulálni tudok hozzá, remek hajósok vagytok!



És még valami. Másnap kora reggel semmi nyoma az esti korhely tivornyának. Sehol egy szemét, széthagyott üveg vagy papír. Minden szépen eltüntetve, rendbe téve. Ritkaság.

Írtam már erről a településről nem egyszer http://porthole.hu/cikk/4731 . Az igazság az, hogy minden ciha ellenére imádok idejönni. És igazán nem is tudom megmondani, hogy miért.
Szürke, szemerkélős, hűvös reggelre ébredünk. A francba, erre már nem tudom ráfogni, hogy nyári. Hát csak elérkezett?! Enyhe délnyugatiban csordogálunk, méghozzá – tetszik vagy sem – hazafelé. Szóval így múlik ki ez a gyönyörű nyár. Csendben, komoran, színtelenül, eseménytelenül és szomorúan. De azért akad még élet.

Jön utánunk egy népes mezőny Boglár felől. A rohanógépek hamar elviharzanak mellettünk nyekeregve, suhogva, motorcsónakokkal övezve. Itt se voltak. Majd jönnek a hetvenesek, hatalmas spinakkerekkel. Gyönyörűek. Mennek, mint a veszett fene ebben az alig fuvallatban. És ezek valódi hajók, a Balaton ékkövei. Őket követi a derékhad. Na, e jeles karaván már nem hagy le olyan könnyen, sőt alig közelít. Ilyen díszkísérettel futunk be Földvárra. Hazaértünk!
Gyorsan ledobjuk a rongyokat, amíg még szárazak. De jól tettük! Alig ülünk le ebédelni a Csigaházban, már neki is keseredik az égi áldás. Csak úgy halkan, ősziesen. Összecsendülnek a búcsúpoharak. Ennyi adatott. Szavunk nem lehet, hosszú volt, mindent bejártunk, sok szépet láttunk. Éljen a húsztizenhatos nyár! Köszönjük!
És tartogat még valamit az ősz?

                            Merlin