Nem is lenne ezzel semmi baj, ha lenne egy objektív hierarchia, melyben mindenki megtalálná a saját helyét, és nem törekedne mások lenézésére.

Paul Fussel „Osztálylétrán Amerikában” című örökbecsű művében ideológiáktól, vallásoktól és politikától mentesen, kizárólag a kulturális teljesítmény alapján osztályoz. Tőle merítek ihletet, amikor kísérletet teszek a magyar vitorlás társadalom hierarchiájának felállítására.

Előre bocsátom, hogy sem a bajnoki érmek számát, sem a hajó hosszát, sem a vitorlázatra fordított költségvetést nem tartom mérvadónak, látásmódomat még egy jól brandingelt ruházat sem téríti el.

Az én létrámon öt lépcsőfokot különböztetek meg: alsó, alsóközép, közép, felsőközép és felső osztály. Tudatosan nem nevesítem egyik szintet sem, mert pl. az elit jelzőt már elherdálták, a pancser méltatlanul degradáló, az arisztokratikus túlzottan fellengzős - ilyet csak egy alsó szinten lakozó osztály aggatna magára.

Mint minden társadalmi tagozódásnál, itt is jellemző a törekvés a felső szintek elérésére. Ne felejtkezzünk el azonban arról, hogy maga a vitorlázás is egy kevesek számára elérhető élveteg passzió, így ebben a közegben felülemelkedni a kívülálló számára olyan, mint a X-es Iphone-ra tett Swarovskis védőtok.

 

Kezdjük legalul, essünk túl a nehezén!

Alul lenni nem belépőszint, ez annál sokkal rosszabb. Ide sorolok mindenkit, aki valójában nem vitorlázó, de annak akar látszani. Az alsó szint elérésére nem kell sokat költeni, de lehet. Ha egy buliregattára kibérelünk egy menő hajót valódi profi szkipperrel, és a nevezéskor kormányosként magunkat írjuk be, az önmagában is elég gáz. Ha nyerünk, felállunk a dobogó legfelső fokára, átvesszük a földkerekség legcsicsásabb alu-gold kupáját, majd ezt a custom made design irodánk kivilágított vitrinjének központi elemévé tesszük.

Na, ennél nincs lejjebb. Valamit javít a helyzeten, ha valódi verseny valódi csapatába vásároljuk be magunkat, de itt sem illik hazavinni a kupát. Jóval olcsóbb egy shopping center vitorlás ruházatra specializálódott boltjában tetőtől talpig felöltözni, de ez is csak akkor ér valamit, ha a brand messzebbről leolvasható mint az autónk rendszáma. 

Egy vitorlás szakbolt tulajdonosától hallottam, hogy az egyik legkurrensebb termékük a captain’s hat, azaz a kapitányi sapka, sok-sok arany sújtással. Pár éve részt vettem kedves kikötőm alulról szerveződő „tiszti klubjának” alakuló ülésén. Amikor az egységes megjelenésre tett javaslatok között felmerült a captain’s hat viselése, jeges rémületet érezve tiltakoztam. A kapitányi arculat vonzása nem magyar sajátosság. A Szent Márk téri sapkaárusok is jól megélnek azokból, akiknek nem telik gondolázásra. A spanyol Torrevieja kikötőjében van egy kocsma, ahol a helyi német közösség múlatja az időt. Nekik van egyenkaptányi sapkájuk, de abban jobbára csak bajor kriglizős nótákat nyomnak, hajójuk nincs. De ha már belekeveredtünk a sapka témába, vannak kivételek. Ilyenek a valódi kapitányok és mindazok, akik kora gyerekként kezdték hordani a kék keresztbe csíkos matróz pólóval és fecske fürdőgatyával. Nekik most is jól áll.



Ideje feljebb kapaszkodnunk, nézzük meg, milyennek látom az alsó középosztályt, a valóban vitorlázók első lépcsőfokán!

Ezen a szinten szinte mindenki kapitány, jó esetben szkipper - attól függetlenül, hogy van vagy nincs kalapja. Jellemzően megvan a hajós jogsi, és többnyire a horvát tengeri százeurós is, az a bizonyos tanfolyam nélküli, zadari kiruccanós. Sokuknak van saját hajója a legjobb kikötőkben, de ritkán használják. Néha lemennek a haverokkal, üzletfelekkel, barátnővel, kimotoroznak amíg lehet, horgonyra állnak és Hawaii. Ha már vitorláznak, akkor kezdődnek a gondok. Arról lehet őket megismerni, hogy többnyire csak a rollgénuát használják, mindenki a bimini árnyékában tömörül és körben kint lógnak a pufferek. A bátrabbak már a grószt is ki merik tekerni, teli-latnis vitorlájuk akkor van, ha a használtpiaci kínálatban csak ilyet találtak.

Az ilyen pufferes hajókra külön szabályok vonatkoznak. Nekik mindig útjoguk van, átgázolnak a versenypályákon, rajt és célvonalakon. Ha szembe jönnek vagy utolérnek, csak feletted tudnak elmenni. Kikötéskor torkuk szakadtából üvöltenek, manővereiket az orrsugárkormány turmixgép zenéje kíséri. Ha új hajót rendelnek, akkor biztosan betekerős grószt kérnek, nagy, de ha lehet kettős körkormánnyal. Nem mérik fel valós igényeiket, sem a lehetőségeiket, ezért nagyobb hajót rendelnek, mint amekkorára szükségük lenne. A lehetőségeikkel sincsenek tisztában, így azt sem mérik fel, hogy melyik kikötő képes hajójukat befogadni. Nekik köszönhető a hajóállomány folyamatos méretnövekedése és a kikötők beszűkülése, a kishajók kiszorulása. Miattuk válhatnak a kikötők sivár hajótárolóvá, ahol elegáns és méregdrága bárokban 20 éven túl elbomló szívószálakból feltöltött ajkak élénkszínű koktélokat szürcsölnek. Miattuk bontották el a legtöbb kikötőben a sólyákat, mert kellett a hely a jól fizető bödönhajójuknak. Érdekérvényesítő erejüknek „köszönhető”, hogy gyakorlatilag megszűnt a Balatonon a kishajós túrázás, mert a szabályok nem tesznek különbséget egy valóban életveszélyes csúszdás vízibicikli és egy 6,2 m-nél rövidebb, nagy szelekben is biztonságos vitorlás hajó között.  Őket látjuk félmeztelenül sétálgatni a kikötőben, és ők azok is, akik horgász és haletető szenvedélyüket a kikötött hajók között élik ki. Ha nincs hajójuk, hát bérelnek. Aki járt már főszezonban az Adrián, az bizonyosan átvirrasztott már olyan kikötői éjszakát, ahol bódult honfitársaink igyekeznek „kimaxolni” az egy hét vitorlázásban rejlő lehetőségeket. Ők az éjszaka leghangosabb császárai, igen jellegzetes zenei ízléssel. A kokpit-hangszórók gyenge teljesítményét saját bluetooth-os kütyüjükkel turbózzák. Érkezésük, kikötésük a kikötői élet leglátványosabb, legszórakoztatóbb aktusa. A borsos kaució elvesztését eleve bekalkulálják, így nem különösen szelektálnak a nagy gáz-nagy kár és a kis gáz-kis kár opciók között.

Meneküljünk fel a középszintre!

Itt már inkább magunkra ismerünk, mert úgy hisszük, hogy közünk nincs az alattunk lévőkhöz.

Ez a legnépesebb osztály. Ide azok tartoznak azok, akik számára a vitorlázás több mint egy hétvégi kiruccanás. A kamu papírokat itt is beszerzik, de náluk a horvát jogsi csak arra kell, hogy elvihessék a családot, vagy részt vehessenek egy-egy, valóban vitorlázásról szóló adriai versenyen. Saját hajójukat nagy becsben tartják, tudásukat folyamatosan bővítik, a hajózás alapvető szabályaival tisztában vannak. Figyelmesen olvassák a szaksajtót, különösen saját teljesítményükről szóló cikkeket, fotókat keresve. Büszkék és dicsekvők. Ha hajót bérelnek, azt sajátjukként óvják, de mások értékeit is tiszteletben tartják. Szeretnek versenyezni, de többnyire valamelyik előnyszámos osztályban vigéckednek, ahol jó érzékkel választanak, vagy alakítanak olyan csoportot, ahol ki tudnak teljesedni. Közülük kerülnek ki azok, akiknél a mindenáron győzni akarás szentesít olyan apró morális kilengéseket, mint a felmért hajó átalakítása, a hosszabb árboc, a túlméretes vitorla vagy a sumák motorindítás. Ők alkotják a Kékszalag mezőnyének döntő többségét, miattuk tart a díjkiosztó oly soká, mert csoportjuk osztódással szaporodik. Miattuk osztanak évente több mint hatszáz bajnoki érmet, különbséget nem téve köztük és a kétszáz napot vízen töltő utánpótlás osztályok versenyzői között. Lássuk be, nélkülük nem lenne vitorlázás! Lelkesedésük, a sportág szeretete tartja a rendszert életben. Az ő gyermekeik lesznek a jövő bajnokai. Mert ők azok, akik hatalmas áldozatvállalással nevelnek vitorlázót gyermekeikből. Nélkülük nem lennének átütő sikereink a nemzetközi versenyeken.

 Lássuk végre a felső osztályokat!

Erre a szintre nem könnyű feljutni. Ide születni kell! Többnyire vitorlázó családok másod-, harmadgenerációs leszármazottai alkotják. Felsőközép szinten  találjuk a one design osztályokban versenyzőket, eredményeiktől függetlenül. Mert ahhoz is magasabb rendű hozzáállás társul, ha valaki reális győzelmi esély nélkül olyan osztályban versenyez, ahol nem a felszerelése, hanem a felkészültsége méretik meg. Itt találhatók a legösszetartóbb, legsegítőkészebb kollektívák. De ide tartoznak azok is, akik fahajót tulajdonolnak, vagy azzal túráznak, versenyeznek. Ők tartják életben a vitorlás-sport legszebb tárgyi emlékeit. Ha túrázó nagyhajót láttok bocit vontatva, akkor nem kérdés, hogy egy méltatlanul feledésre ítélt életmód képviselőjével találkoztatok. Azoknak is itt a helyük, akik a technika fejlesztésében teljesednek ki. Hatalmas áldozatokat hoznak olyan szél hajtotta járművek létrehozásáért, melyek talán soha nem nyernek versenyt, de hordozzák alkotójuk kreativitásának jegyeit. Tartozzanak ide azok az előnyszámos bajnokok is, akik eredményeiket nem ügyeskedéssel, hanem megkérdőjelezhetetlen szorgalmuknak köszönhetően érik el. Legyen itt mindenki, aki nagy biztonsággal képes egy jolléval vitorlázni.

Egyik nagy kedvencem az OZ osztály lelkes csoportja. Róluk annyit el kell mondjak, hogy Ausztráliából vásárolják a terveket és a részletes technológiai utasítást. Egy Laser árából 10 db OZ építhető. Gyakorlatilag nem kell hozzá hajóépítő szakismeret, ám aki végigcsinálja a folyamatot, abból nem csak lelkes hajós, de a hajóépítést is tisztelő vitorlázó válik. Szívesen ide sorolom a szörfösöket is, mert akik képesek a vegytiszta vitorlázásra, akik testükkel alkotják meg egy mozgásba hozható hajó szerkezetét, azok ők.

Azt gondolom, hogy minden olyan hajóban vitorlázó, ahonnan a kormányos könnyedén megérintheti a víz felszínét, ide sorolható. Itt a helyük azoknak a túrázóknak, akik a szezonon kívül is hajóznak, kiélvezve az ősz és a koratavasz nyugalmát, színeit. Aztán ott vannak a télen is vitorlázók. Őket nem is tudom hová soroljam, ezen a téren eléggé elfogult vagyok.  

 

Felértünk a legfelső szintre.

Itt már nincs hagyományos civil élet, itt a vitorlázásé a fő szerep. Négy évszakos állandó lekötöttség. Világ- és Európa bajnokaink, többszörös Kékszalag győztesek, a one design osztályok bajnokai, sikeres óceáni vitorlázók, földkerülők alkotják a nem túl népes csoportot.

Mi a helyzet a mancsaftokkal? Természetesen ők - mint egy csapat tagjai - elválaszthatatlanok kormányosuk teljesítményétől. Felkészültségük, alkalmazkodóképességük megalapozza, vagy lerontja megítélésüket. Ugyanúgy nagy a felelőssége és befolyása az edzőknek, a kikötővezetőknek és nem utolsó sorban a családnak, mert ők is részei a vitorlázók társadalmának.



Utószó: A hajós társadalom osztályozásának gondolatát a Svert Kupa jelenség ihlette. Van Zamárdiban egy déli parti, sekély vizű kikötő és egy lelkes csapat, akik fejükbe vették, hogy ők is tudnának versenyezni, ha erre ki tudnak alakítani megfelelő kereteket. Találtak egy múltba veszett versenyt, amit felélesztettek. Kitalálták, hogy hogyan lehet a jelen hajórend szerint besorolhatatlan, deklasszált jollésokat csoportokba rendezni. Sikerült. A 2018-ban negyedszerre megrendezett versenyen 130-an indultak. Többségében olyanok, akiket a hagyományos versenyrendszer képtelen befogadni. Pedig ők is vitorlázók. Hajrá Svert Kupa!