50. Kékszalag a Sirocco fedélzetén

Így utólag visszagondolva az 50. Kékszalagra, a Siroccón töltött feledhetetlen 20 órára még mindig hihetetlen, hogy ez a kaland velem történt meg. Emlékeimet felelevenítve olyan, mintha filmet néznék valakiről, aki nem én vagyok, miközben a főhősben saját magamra ismerek. Egyszóval teljesen kizökkentett, s talán egy kicsit át is formált ez az élmény, mely akkor vette kezdetét, amikor telefonhívást kaptam, hogy én lettem az ERSTE "Higgy magadban!" pályázat egyik kiválasztottja, én kerültem fel a Sirocco-ra. Ettől kezdve a film forogni kezdett, s a jelenetek olyan gyors egymásutánjában követték egymást, hogy feldolgozni már nem is igazán tudtam őket. A utazás Miskolcról Budapestre, majd Füredre, a fotózás, a sok új ember, egy teljesen új, ismeretlen világ amelybe először pillanthattam be. Mindez rendkívül lelkesítőleg hatott. Aztán versenyre való készülődés, ismerkedés -elméletben- a hajóval, a Kékszalaggal és a vitorlázással; és már el is érkezett a várva várt nap.

Hajnalban rövid búcsú a nyaraló családtól, egy óra múlva pedig már a Vitorlásszövetség kikötőjének mólóján álldogáltam, egyedül akár az ujjam, Cimbire a kapitányunkra és a csapatra várakozva. Lassan eztán elkezdett szállingózni a legénység, és miközben igyekeztem megtanulni az új neveket -Ugri, Körte, Sir... – próbáltam magam hasznossá tenni a berakodásnál. Vízhatlan ruhák ki, vitorlák be, és már szólt is a parancs:

- Indulunk!

A Sirocco elvált a parttól és míg lomhán a rajtvonal felé motoroztunk megtudtam, hogy foredeck lesz a pozícióm, ahol Ugri utasításait kell majd követnem, aki egyébiránt mindenért felelős a hajón, úgyhogy bármit is rontok el, aggódnom nem kell, Ugrin csattan majd az ostor. Ez mitagadás, megnyugtatott kissé.
Negyedóra múlva már a legmegfelelőbb rajtpozíciót keresgéltük, a tapasztalt versenyzők az esélyeket latolgatták: Idén vajon az északi, vagy a déli part lesz a nyerő? Aztán az arany középutat választva a rajtvonal közepén választottunk helyet. Lenyűgözött a sok gyönyörű hajó, melyekkel körül voltunk véve, és a tülekedés, amelyben a hajók legénysége kézzel-lábbal igyekezett megakadályozni koccanásokat. A rajt előtt pár perccel már érzhető volt a feszültség a fedélzeten, amihez hozzájárult az is, hogy kissé túlsodródtunk a rajtbóján és a tökéletes szélcsendben alig tudtuk visszaimádkozni a hajót a képzeletbeli rajtvonal mögé.
Magáról a rajtról sikeresen lemaradtam, s csak azt vettem észre, hogy az addig folyamatos és intenzív kormánytevékenység és vitorlaállítgatás alábbhagyott és az alig mozduló szellőben elkezdünk távolodni a versenytársaktól, és hajónk orra viszonylag egyenletesen kelet felé mutat. Ezek szerint elkezdődött a verseny. Rövidesen meg is kaptuk a parancsot a spinakker felvonására. Röpködtek a számomra idegen szakkifejezések és én az egészből csak annyit fogtam fel, hogy a zöld-sárga kötelet kell húznom. Húztam is mintha az életem múlna rajta, s miközben az ujjaimról szépen kopott a bőr a gyönyörű, 330 négyzetméteres vitorla méltóságteljesen kifeszült, és hajónk kissé nekilendült.
Ezt követően órákig a szelet kerestük, váltogattuk a vitorlákat és én lassan -olykor fájdalmas leckék során- megtanultam, hogy mi a genakker, a reacher, a gross, a shot és a bumm...
Nem mondanám könyed sétahajózásnak azt, ami Füred és az első ellenőrzőpont, a kenesei bója közötti úton történt. Hol lee-be, hol luv-ba, hol tengelyre kellett ülnöm, úgyhogy Keneséig meg is lett a kellemes izomgörcs, amely aztán az egész úton elkísért.
Balatonkenese előtt az élénkülő szélben, a mezőnytől már kissé elszakadva figyeltük a színes virágszirmokként feszülő spinakkerek mögöttünk nyújtózó, teljes horizontot betöltő, lenyűgözö sorát, a legnagyobb riválisokat, főként a Lillafüredet és a Nemerét, s igyekeztünk minél jobban felkészülni a fordulóra. Ez mesterien sikerült és az egyre kedvezőbb széllel mind lendületesebben haladtunk Siófok felé.
A viszonylag zavartalan menetben a hajó kiülése közben -aminél kényelmetlenebb dolog aligha van a földön- nagy-nagy örömünkre szolgált, hogy a Nemere egyre távolabb marad el mögöttünk, viszont sokat bosszankodtunk azon, hogy a "Lilla" egyre jobban távolodik tőlünk. Siófok előtt aztán a viszonylagos nyugalomnak egyszeriben végeszakadt, elkezdődött a krajcolás, amiben a Sirocco állítólag a legjobb teljesítményt tudja kihozni magából. Az csak ekkor vált világossá számomra, hogy ehhez a teljesítményhez az előfedélzeten dolgozóknak bizony nem kevés erőfeszítést kell tenniük.
A siófoki bóják vétele után irány a Tihanyi cső (azt is csak most tudtam meg, hogy Tihanynál cső van), ahol aztán szinte teljes szélcsendbe kerültünk, s a döghullámokon lötyögve próbáltuk befogni az elvétve jeletkező pöffenéseket, miközben a mezőny szépen lassan felzárkózott mögénk. Idegtépő órák következtek. A kegyetlenül tűző napon aszalódva aggódó tekintettel figyeltük, ahogy az egyre sűrűsödő hajólevesen a vízről óriásinak tetsző kompok próbáltak átkelni. Komp előttünk, komp mögöttünk. A "cső" segített átérezni, mit élhetett át a földkerülő klipperek legénysége az egyenlítői szélcsend övezetben, és cseppet sem csodálkozom most már azon, hogy a tengerészek annyi csodálatos lényt "láttak" a vitolások korában a tengereken. Másfél-két óra alatt végülis átküzdöttük magunkat a „csövön”, és szelet kapva a déli és északi part között cirkálva sikerült ismét magunk mögé utasítani a mezőny nagy részét, bár a nagy rivális, a Lillafüred továbbra is kilométerekkel előttünk haladva folyamatosan ébren tartotta harci kedvünket.
Késő délutánba hajlott már az idő, amikor az élbolyt üldözve megpillantottuk az első viharfehőket Badacsony, Szigliget és az egyre jobban a horizont fölé emelkedő Keszthelyi hegység felett. Kormányosunk, Cimbi sokat várt azoktól a felhőktől, előkészíttette velünk a viharfock-ot ellenőriztette a köteleket és a teljes felszerelést, majd kiosztásra kerültek a mentőmellények. Mindeközben a természet csodás alkonnyal ajándékozott meg bennünket.
Ahogy beesteledett és felkerültek a hajóra a jelzőfények, a szél is mellénk szegődött. Élénkülő, majd erős észak-nyugati szélben a Sirocco megugrott és egyre meredekebb szögben megdőlve szárnyalt Keszthely felé. Sosem felejtem el az órákat, melyek ezután következtek. A sötéten fortyogó víz felett egyensúlyozva egyre inkább ki kellett ülnünk a hajót, a becslésem szerint 30-40 fokban megdőlt fedélzeten a járást is újra kellett tanulni, mindig valamilyen fogást, biztosítást keresve tudtam csak pozíciót változtatni a felcsapó hullámoktól csúszós fedélzeten. A hullámok a fedélzettel együtt ráadásul engem is bőrig áztattak, és én mégis felhőtlenül boldog voltam. Ez az az érzés, amelyről gyermekkorom óta oly sokat álmodtam...
A keszthelyi bóját lendületesen véve hátszélben indultunk a cél, Füred felé, miközben reménykedtünk, hogy a szerencse végre mellénk szegődik, és hazáig kitart a szél. A derűs hangulat azonban nem sokáig uralkodott a hajón. A fordulás után felhúzott genakkerrel a hajó vészesen dőlt, a bum a vizet szántotta, Cimbi elrendelete a genakker bevonását. És ekkor megtörtént a baj. A felhúzni tervezett fock beakadt a genakker általam tartott halottszárába. A sötétben ügyetlenkedve igyekeztünk a köteleket szétbogozni, ám a szél és a hullámok zajától nem hallva jól egymást, Ugri azelőtt lobbantotta a genakkert, mielőtt mi a halottszárat rögzíthettük volna. A genakker kötele lenyúzta a bőrt Körte kezéről, majd az óriási vitorla kilobbant, és az ezüstös holdfényben vad, fehér kísértetként csapkodva húzta a mélység felé hajónkat. A 45 fok alá dőlő foredecken elkeseredett harcot vívtunk a halottszár és a genakker bevonásáért, ami csak percek alatt sikerült. Csuromvizesen, ám a szokatlan erőfeszítéstől mégis kimelegedve pihegtünk a stabilizálódott fedélzeten, mikozben a cockpit és a tat felől válogatott "dícséretek" zúdultak felénk. Miután rendet tettünk és kitisztáztuk a bevont vitorlát, a 4-es szélben elkezdődött éjszakai rohanás, amit a sebesség, a folymatosan felcsapó hullámok mellett az is különösen izgalmassá tett, hogy a sötétben keresztül kellett vágnunk a mezőny Keszthely felé száguldó, egyre sűrűsödő derékhadán. A hajó kiülése mellett ezekben az órákban az is a feladataim közé tartozott, hogy a hajó bal oldalán előttünk elterülő vízterületet figyeljem, illetve közvetítsem a cockpit felé az orrban őrködő Ugri jelentéseit az előttünk navigáló vitorlásokról. Időközben -bármilyen kellemesen langyosak is voltak a felcsapó hullámok- az erős szél és a kimerültség miatt kegyetlenül fázni kezdtem, úgyhogy félretéve minden büszkeségemet hátramentem, és kértem egy vízhatlan ruhát Cimbitől, amit tapasztalt társaim egyébként már órákkal korábban magukra öltöttek. Kormányosunk huncut mosollyal a kabin felé mutatott:

-"Ott van az ágyban, azt hittem már sosem kérdezed meg..."

Megtanultam, hogy van értelme a "Rómában tégy úgy, mint a rómaiak" mondásnak, s hogy egy hajón a büszkeség rossz tanácsadó.
Hajnalig tartott a rohanás az ezüsttel leöntött koromfekete vízen, aztán valahol Zánka magasságában egyszerre csak "falnak ütköztünk", a szelet mintha egy pillanat alatt elvágták vona, és mi újra döghullámokon hánykolódva értetlenkedve bámultunk egymásra, és a tőlünk délre továbbra is jó széllel haladó vitorlások fényeire. Ismét kezdetét vette hát az idegtépő "szélvadászat", a vitorlák cserélgetése, amit az égiek egyre sűrűbb, nyomdafestéket nem igazán tűrő számonkérése színesített. Végül meglett a szél és mi mérsékelt tempóban haladtunk Tihany felé, miközben az ég lassan elvált a víztől, s a parti dombok körvonalai kibontakoztak a sötétségből.
A cső előtt aztán megint elfogyott a szél, és mi -most már az álommal és fájós, össze-vissza vert végtagjainkkal is küzdve- újra nekiláttunk a vitorlák cserélgetésének. Ekkor követtük el a második hibát. A felvont spinakker végre szelet fogott, Cimbi pedig hamarosan a Code 0 felvonását rendelte el. A művelet közben azonban leállt a szél, és az összeeső Spinakker a bevonás közben beakadt és nem mozdult többé. A kapitány végül a gross leengedését rendelte el. A 330 négyzerméteres vitorla így kiszabadult és be tuduk vonni. Elvesztegettünk legalább negyed órát, s látnunk kellett, hogy ellenfeleink fényei egyre inkább felzárkóznak mögénk. Csak a spinakker kitisztázásakor derült ki, hogy annak felső sarka nem bírta a bevonással járó megpróbáltatást és elszakadt. Spinakker nélkül maradtunk, így kellett befejeznünk a versenyt, ami óriási hátrányt jelentett!
A tihanyi cső ráadásul ismét megtréfált bennünket. Tökéletes szélcsendben figyelhettük, ahogy a körülöttünk lógó vitorlákkal veszteglő hajók fedélzetén és kötelein megjelenik a hajnalpír. Az előző nap megismert hajók -a Tantál, a Csimborasszó, a Pannónia és a -nagy örömünkre tőlünk némileg lemaradt- Lillafüred is felismerhetővé váltak a reggeli fényben.
Utolsó erőfeszítéseinkkel genakkert húztunk és szinte könyörtögtünk a szélnek, mely Füred irányában tőlünk mintegy 2-300 méterre korbácsolt apró hullámokat a víz felszínén, hogy kegyelmezzen nekünk. A szeszélyes szél megkönyörült a mezőnytől kissé keletre elhelyezkedő hajónkon és mindenkinél előbb kaptuk meg a türkizzöld vízfelszínt borzoló fuvallatot. A feszültség azonnal kiengedett, fáradtságunk egyszeriben elilant és vigyorogva, egymással viccelődve konstatáltuk, hogy a nagy rivális, a Lillafüred előtt fogunk célba érni. Alig negyed órát haladhattunk azonban így, mert a szél ismét megcsalt minket. Az ismételten beálló szélcsendben úgy éreztük magunkat, mint a menyasszony, akit vőlegénye a templom kapujában hagy faképnél. Ha tehettük volna befújjuk a célba a hajót. De hát 10 tonna, az 10 tonna... Így aztán csak tehetetlenül néztük, hogy a mezőny ismét felzárkózik mögöttünk.
Végül 5 óra után néhány perccel ismét borzolódni kezdett a Balaton feszíne a füredi kikötő előtt és ezzel az utolsó pöffel 5 óra 17 perckor, 27. hajóként átvitorláztunk a célvonalon...
Feledhetetlen 20 órát töltöthettem a Sirocco fedélzetén, a próbát -társaim szerint is- kiálltam, s bár a film még koránt sem pörgött le, azt minden nap újra- és újranézem, lassan elkezdődik életem egy újabb fejezete, amelyben -az átélt élményeknek is hála- sokkal jobban tudok majd hinni magamban és álmaimban. Köszönet ezért a kiváló kormányosnak, Cittel Lajosnak és rendkívüli csapatának, Zentai Istvának, Körtvélyessy Andrásnak, Varga Máriának, Varga Kornéliának, Bánoczi Mátyásnak, Kovácsi Lászlónak, ifjabb Szűts Péternek, Bitó Tamásnak valamint Bitóné Szalay Tündének.