Vannak emberek, akik szeretik a Balatont. És vannak, akikhez a Balaton tartozik. Ő az utóbbiak közé tartozott.

Fiatalon még kosárlabdázóként tanulta meg, hogy a mozdulat mögött mindig szándék van, hogy a csapat akkor működik, ha valaki látja az egész pályát. Aztán a parketta helyét átvette a fedélzet, a labda ívét a vitorla trimmelése, de az a stratégiai tisztánlátás, az a fegyelmezett erő, amely a sportból fakad – vele maradt.

A szárazföldön az Állami Fejlesztési Bank vezető pozíciójában dolgozott. Döntéseket hozott, felelősséget viselt, struktúrákban gondolkodott. De a valódi építkezése talán mégsem az irodák falai között történt.

Hanem Tihanyban. Az egykori ÁFI kikötőjében.

Ott nem csupán hajók álltak egymás mellett, hanem emberek találtak egymásra. Stefi nem egyszerűen szervezett – közösséget teremtett. Tudta, hogy egy kikötő attól él, ha történetei vannak. Ha a mólón nemcsak vantnik csattognak, hanem poénok is.

Sok évig megrendezte a kikötő háziversenyét, aminek már a humoros kiírását olvasni is élmény. A díjkiosztókon pedig nem pusztán érmet kaptak a nyertesek. Személyre szabott, tréfás díjakat. Versek kíséretében. Olyan versekben, amelyeket ő írt – pontosan tudva, kihez milyen szó illik. Finom iróniával, szeretettel, éles megfigyeléssel.

Mert figyelt.

Figyelt a szélre.

Figyelt az emberekre.

És sosem felejtett.

Akit szeretett, annak születés- és névnapján megszólalt a telefon. És a vonal túlsó végén nem pusztán jókívánság érkezett – hanem ének. Váratlanul, derűsen, teljes szívvel. Egy dal, amely egyszerre volt játék és ajándék.

A vitorlázók szélesebb közössége akkor ismerte meg igazán a nevét, amikor a magyar vitorlássport első, tisztán női legénységgel futó hajóját vezette. A Sirály, egy Európa 30-as, versenyhajó volt, de tavasszal, az évadnyitó ünnepségeken évekig ők koszorúzták meg a Balatont és húzták fel az évadnyitást jelképező zászlót. Akkor már sokan tudták, Stefi nemcsak része a balatoni történetnek, hanem formálója is.

Férjével, Zentai Árpival is a víz hozta össze. Egy bajnokságon találkoztak, amikor a Sirály női legénységéhez odakötött a Cinka Panna. Egy mozdulat, amely akkor talán jelentéktelennek tűnt — mégis két sorsot kötött össze.

Közös életük során megszületett a nagy mű: a csodálatos 55-ös Schärenkreuzer, a Stefánia. Nem csupán hajó volt, hanem közös alkotás, közös akarat, közös álom. Egy szobára való kupa és érem tanúskodik arról az útról, amelyet együtt jártak be — a hajó és gazdái eredményeiről és sikereiről.

Stefi neve egy másik hagyománnyal is összeforrt. A Mihálkovics Kupával, amelynek évtizedeken át volt rendezője, és amely egy korszakban a Balaton legnépszerűbb túraversenyévé vált. 2017-ben még ő szervezte meg az ötvenedik, jubileumi versenyt — mielőtt átadta a stafétát, ahogyan a tapasztalt hajós adja át a kormányt: nem visszavonulva, hanem továbbgondolva az utat.

Erős volt. Derűs volt. Bölcs volt.

És igen — ha kellett, viharos.

De a vihara sosem rombolt. Inkább rendet tett.

Ha kellett, keményen és hajlíthatatlanul mondta ki, amit igaznak tartott. Olyan világokban állt helyt, amelyeket akkoriban többnyire férfiak uraltak — a pénzügyekben éppúgy, mint a vitorlázásban. Nem küzdött a szerepért. Betöltötte.

Majd eljött az idő, amikor másfajta erőre volt szükség.

Amikor Árpi egészsége megromlott, a víz háttérbe szorult. Stefi hosszú éveken át ápolta őt példás hűséggel. Nem látványos hősiességgel, hanem csendes, mindennapi kitartással. A Stefánia hajót eladták. Egy korszak lezárult – nem keserűséggel, hanem méltósággal.

Árpi 4 éve ment el, most Stefi követte szeretett férjét.

A búcsú a maradóknak fontos. Mi pedig itt maradunk a Balaton partján — és amíg közösséggé rendez bennünket a szél, amíg történeteket mesélünk róla, addig Stefi nem hiány, hanem irány marad közöttünk.

Legnagyobb öröksége talán az, hogy megmutatta, a közösség nem magától születik. Teremteni kell. Figyelemmel, hűséggel, szeretettel. A Pascali gondolat szerint, amikor a világon minden a széthullás felé tart, egyetlen összetartó erő van: a szeretet.

Ha ezt tovább visszük — akkor az ő útja sem ér véget.

Írta:

Makausz Beáta és Gyula