Marcsi, mint mindig ilyenkor, de a szokottnál csendesebben segít. Több mint 33 éve nem voltunk két hónapig távol egymástól, így a szorongás kölcsönös. Dávid sürget: „Apa, indulni kell!” Van még idő, de látja, nem kell ezt húzni! Az állomáson rövid búcsú ölelés, és már hívja is Edinát, a lányomat: „A csomag feladva”. A Keletiben vár az újabb kézbesítő, hogy elpostázzon Tatára, ahonnan Zolival (egyik túra társammal) együtt indulunk Bécsbe, a reptérre. Még egy meglepi kitérő a budaörsi benzinkútnál, ahol két testvéri jó barátom úgy gondolta, nem mehetek el köszönés nélkül! Kicsit párás lett a szemem; talán a hűvös hajnali levegő…
Bécsből már röpke 3 óra, és landolunk Palma de Mallorcán. Kétszer már indultam innen hosszú útra, így az ismerős kikötőben hamar megtaláltuk a Ron Punch nevű hajót, ami otthonunk lesz két hónapig.
Az út, amire vállalkoztunk, hogy több mint 5000 tengeri mérföldet vitorlázva, elhajózzunk Kubába, idáig egyszerűnek tűnik. Az ide vezető út azonban sokkal hosszabb volt számomra!
A vitorlázás, tengerek, óceánok a gyerekkorom óta kísérik, kísértik álmaimat. Áthajózni a végtelen óceánon?! Ugyan már… ne álmodozz gyerek, mert felébredsz, hogy bilibe lóg a kezed… Bizonyára sokan hallottatok fiatalon ilyen minden álmot, teljesítményt elnyomó lelketlen szavakat.
De miért is ne?
Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy az álmokért bizony tenni kell, és elkezdtem túrákat csinálni tengereken, óceánon. Azóta komoly, izgalmas hajózási területeket jártunk be csapataimmal, és a 14°N szélességtől (Zöldfoki-szigetek) a 71°N-ig, (Nordkapp) vagyis a sarkkörön túl is vitorláztunk; de a nagy ugrás egészen idáig váratott magára.
2017-ben és 18-ban már bejártuk a Mallorca-Gran Canaria túrát, és úgy gondoltam, hogy 2022-ben ideje lenne ismételni.
Megkerestem a közvetítő irodát, ahol a legtöbb túrámnál segítették a megfelelő hajó megtalálását. Vivi hamarosan hívott is, hogy van nekem való hajó, sőt ha van kedvem, tovább vihetem akár Kubáig is! Hogy van-e? Az IGEN!!!... gyorsabban szakadt ki belőlem, mint egy megszeppent vőlegényből az anyakönyvvezető előtt! Hogyan jön össze a csapat és még ezer kérdés csak az igen kimondása után kezdett motoszkálni bennem! Alexis Zorba (Anthony Quinn remek alakítása a Zorba a görög c. filmben) életfilozófiája ezen is átsegített: „Csak kezdj el táncolni, a zene majd megjön valahonnan!”.
A túrát szakaszokra bontva a csapatok viszonylag gyorsan össze is álltak; és lassan elérkezett az idő, hogy ott találjuk magunkat a Ron Punch hajó előtt!
A kezdő csapat egy része régi balatoni vitorlás tanítvány, másik fele ismeretlen, de hála az előzetes Messenger csoportnak, az indulásra szinte már ismerik egymást. Míg én a hajót veszem át (a szokottnál alaposabban, hiszen át kell vele kelni az óceánon), a csapat elment bevásárolni a készleteket. Csabi, az önkéntes konyhafőnök precízen menedzselte a projektet, és később mindenkit elkápráztatott remek ételeivel. Napnyugtára végeztünk minden feladattal és ünnepélyesen felhúztam a baloldali száling alá a címeres nemzeti és szűkebb pátriám, Újszász város lobogóját!
Utóbbi talán egy kis magyarázatra szorul! 1989-ben, fővárosi fiatalként a közelben találtam párra és Újszászon kaptam lehetőséget új családommal a letelepedésre. Sosem bántam meg akkori döntésünket! Hogyan valósítom meg innen az álmaimat? - kérdezték akkor sokan. Ugyanúgy, mint Budapestről, csak egy órával többet utazok érte… mondtam. Indulás előtt pár nappal, Robi barátom, városunk polgármestere meglátogatott elköszönni és megajándékozott a város lobogójával. Rá volt írva, olyan tintával, amit csak a barátok látnak, Viszontlátásra! Úgy éreztem, kötelességem becsülettel átvinni ezt a lobogót az óceánon!
Eloldottuk a köteleket. Irány Cartagena!
8 + én a létszám, így az őrség beosztása: 2 óránkénti párok + én. A nyugodt éjszakában motorral haladva nem sok tennivaló akadt, de mindenki szigorúan kötötte magát a mentőmellény- harness szabályhoz. Olykor kinéztem az őrségre, de felesleges volt. Fegyelmezett, jó csapat. Sajnos, Neptun nem sok széllel ajándékozott meg bennünket, így Cartagénáig szinte csak a delfinek, teknősök és Csabi két kifogott marlinja jelentették az eseményt.
Mivel a halak vékonynak, fiatalnak látszottak, esélyt kaptak nagyobbra nőni. Néha megálltunk egy laza csobbanásra a több mint 2000 méter mély, végtelen medencénkben.
Cartagena, rövid megálló. Esti városnézés, vacsi egy kellemes etetőben és reggel indulás tovább. Indulás előtt azért még barátkoztam egy, egykor szebb napokat látott schooner (classzikus 2 árbocos fa vitorlás) derék gazdájával, aki beinvitált, hogy belülről is megcsodáljam élete alkonyát. A falakon bekeretezett fényképek a távoli, egzotikus szigeteken horgonyzó hajóról, vidám emberekről, a megvalósult álmokról. Elsőre elszomorított, hogy ez a pompás hajó együtt fog elmúlni öreg tulajdonosával, de tovább szőve gondolataimat megnyugodtam. Ez a világ rendje, Ők ketten már megélték az álmaikat: hajó és gazdája együtt öregszik, együtt megy el a végtelen vizekre. Ez így passzol!
Gibraltár felé fordítottuk a kormányt, magára hagyva a derék öreg tengerészt és öregségében is méltóságot sugárzó hajóját.
A kikötő ellőtt egy darabon mellénk szegődött a Spanyol Királyi Haditengerészet tengeralattjárója! Én a kalandért, a tengerek-óceánok adta csodákért szállok vízre és ezért kimondottan feszélyez, amikor az emberi tudást egymást fenyegető eszközök létrehozására fecsérelik! Az öreg schooner mérföldekkel közelebb állt a szívemhez! Megkönnyebbültem, amikor ez a ronda, agresszív acélszivar végül magunkra hagyott!
Továbbra is kevés a szél, az idő nagy részét motorlázzuk. De legalább a hangulat remek, a csapat jó! Csabi tonhalat és mahi mahit is fog, Michelin csillagos fogásokat szervírozva az asztalra belőlük.
Arra is van idő, hogy megtanítson engem szakszerűen halat filézni, ami a későbbiekben igen hasznos tudománynak bizonyult!
Egy hatalmas teknőst majdnem legázoltunk, de az ügyeletes kormányos időben észrevette és kitértünk az útjából! Hálából, elhaladva mellettünk, kissé oldalára fordulva, méretes kezével intett felénk! Talán csak mi éreztük így, de mintha megköszönte volna éber kormányosunk figyelmét!
Gibraltár előtt hajnalban akkora köd ereszkedett a hajóra, azt hittük, víz alá nyom a súlya. Ilyet eddig csak 2 éve a Feröer-szigeteknél Tórshavnba behajózva éltem meg. A babonás tengerészek ilyenkor látják a bolygó hollandit, a Mary Celeste szellemhajót és válogatott rémmesékkel traktálják egymást. Nekünk csak egy minket szólongató rádióadás jutott a 16-os csatornán a babonákból. Egy azonos vonalon szemben jövő cargo figyelmeztetett, hogy korlátozott a manőverezésben, port to port oldalon térjünk ki. Jó jel, legalább látnak minket!
Mire megvirradt, a köd is feloszlott és előttünk, immár életemben harmadszor, ott magasodtak Héraklész oszlopai. Jobbról a Gibraltár szikla, balról a túlparton az Atlasz. A spanyol oldalon, La Linea Alcaidesa kikötőjében kötöttünk ki. Azért előtte még megtankoltunk a brit oldalon. Hatósági ár nélkül annyiért, mint itthon ársapkával. Hm….!
Míg én a felmerült műszaki dolgokat hoztam rendbe, a többiek átmentek a brit oldalra majmokat nézni. Még egy közös vacsi, majd reggel a kihajózók elbúcsúztak, a behajózók pedig megérkeztek.
Ez az újabb csapat is elindul beszerzésre; mi pedig a frissen érkezett Zolival feltöltjük a vizet, lemossuk a hajót és elvisszük a mosnivalókat a mosodába. A kikötő modern, tiszta és mindössze 4€-ért használhatjuk a mosógépet, szárítót. A parkolás jelentősen drágult 2018 óta, de az adriai árakhoz képest így is szinte vicces: 84€/2 nap egy 44 lábas katamaránra! Estére indulásra készen állunk, de dagály van, várni kell! Sebaj, ismerkedési vacsi az újonnan érkezőkkel a brit oldalon, a Lord Nelson étteremben. Vissza a hajóhoz, a piros lámpánál és sorompónál kivártunk még néhány, a kereszteződésen áthaladó repülőt, majd hajnali ¼ 1-kor elkötöttük a köteleket. Na ja, a tengerész nem akkor indul amikor jólesik, hanem amikor kell!
A felkelő nap a hátunk mögött már az Óceán kijáratánál a Tarifa foknál köszönt ránk. Kicsit távolabb, balra a marokkói Spartel fok világítótornya és jobbra a horizont alól a híres, bár a spanyoloknak nem túl dicső Trafalgar-fok (itt porolta el Nelson admirális angol flottája a spanyolokat) fényei intenek búcsút a napkeltével!
Még néhány mérföld és balra húzunk a marokkói partok mellett. A szívem valamiért inkább jobbra tekerné a kormányt! ’17-ben, 18-ban és 19-ben innen Madeira felé indultunk tovább, ami számomra (az Azori-szigetek után) az egyik legkedvesebb, legélhetőbb hely az eddig megismertek közül. Mindegy, majd máskor, most szorít az idő, Gyurit és Csabit várja a család Fuertaventurán 27-én, és nekünk is kell idő a felkészüléshez az átkelésre.
A szél ezen a szakaszon sem érkezett, így csak égettük a dieselt, váltott motorokkal, mígnem a jobboldali motor el nem kezdett sivalkodni, hogy nagyon melege van. Szép kilátások az átkelésre! Telefon az iridiumon Abelnek, a charter cég emberének. Menjünk Tenerifére a bázisukra, ott rendbe teszik. Nem megyünk! Mindenkinek Las Palmasból van repjegye haza. OK. Jönnek oda, de csak 31-én. A hazautazó csapattal még vidám búcsúestet tartunk és reggel egy kézfogás, ölelés! Nem búcsúzkodunk, a szél, az áramlatok majd összesodornak valahol, valamikor!
Az ARC verseny miatt mindössze 3 napot kapunk a kikötőben és pont a szerelés napjára húzzunk ki horgonyra! Abel lezsírozza, hogy egy szerviz mólónál maradhatunk, amíg dolgoznak. Nekem a hajón kellett maradnom másodmagammal, így a csapatot egy listával beleszabadítottam a bankkártyámba, hogy szerezzék be a készleteket addig. Estére visszatérnek, motor jó, a vízcsinálót csak Tenerifén tudják megcsinálni, a készleteket kihozta a szállító. Rövid tanakodás, kell-e a vízcsináló? Szerintem nem egy kardinális dolog, mert innivaló ballonos víz van bőven készleten, tusolni elég a hajó tartályában lévő 620 liter, mosogatni pedig jó a tengervíz. A fiúknak megnyugtatóbb lenne a vízcsináló. Legyen! Igaz, bukunk másfél napot, és közülük ketten nagyon kihegyezték a repjegyet Kubából haza. Akkor irány Tenerife, reggelre ott vagyunk! A Gran Canaria-Tenerife közti szakasz nem való mindenkinek! Mintha csak egy keverőtárcsás mosógépben lennénk és három tenor is folyamatosan nyomta Verdi összes operaáriáját az óceán felé a hátsó korlátnál. Harmadmagammal meg is nyertük az éjszakai őrségeket. Hajnalra azért a betegek is elfogadták a Zoli által már az induláskor kínált tengeribetegség elleni óvszert (gyógyszert), és megpihentek. Ahogy Pelikán elvtárs mondta: ,,hősnek lenni nem muszáj”! Békésen vitorláztunk az éjszakában és beszélgettünk Péterrel, mikor nagy robajjal lezuhant a fővitorla. Nagy gond nem volt, mivel a csaknem 150 kilós vitorla szépen beleesett a vitorlarúdon lévő tartóponyvájába (lazy bagbe). Mintha csak így akartuk volna! Legalább nem kell leengedni reggel. De ezzel egyel több feladat lesz még Abeléknek Radazulban.
A felhúzó kötél szakadt el! Belegondolni sem merek, mi lett volna, ha ezzel húztam volna fel Zolit tegnapelőtt az árbocra az esedékes rutin karbantartásra…
Radazulban látszólag elcsesztünk egy napot, mivel vízcsináló az nem lett! Kaptunk viszont egy 270 literes víztartályt, amit beapplikáltunk a cokpit asztal alá. Nem kényelmes és nem elegáns megoldás, de így lett egy kis plusz vizünk. Annyi haszna még volt a megállásnak, hogy nem nekünk kellett menetközben befűzni az árbocba egyik legfontosabb kötelünket (katamaránon a fővitorla a legfontosabb hajtóerő) és kicserélni az elvásott csigákat, amik azt tönkretették.
Este 8-kor végre indulunk! Abel és csapata a móló végéről integet. Viszlát Cienfuegosban egy hónap múlva! Abel arcán inkább a bíztatás, mint az aggódás mosolya! Mivel Gibraltárig már megszereltem a fél vízrendszert és néhány egyéb dolgot, érezte, hogy bármi adódik, én nem fogom feltartott kézzel várni a véget. Mindketten bíztunk a viszontlátásban!
Innen már tényleg élesben megy minden! Néhány nap és a passzát, az áramlat miatt már csak előre mehetünk! Go west!
Az első napok viszonylag egyenletes, gyenge szélben teltek, húztunk délnek Zöldfok felé.
A Predict Wind szerint nem kell, csak kb. a 20° szélességig lemenni, és onnan fordulhatunk nyugatnak. Elvileg jobb lenne 16°-ig menni, de az előrejelzés nem jelzi, hogy megérné a plusz párszáz mérföld.
Az iridiumon naponta kétszer veszek időjárást és viszonylag jól is adja. Másik fontos haszna, hogy minden nap tudok pár szót váltani Marcsival az óceán közepéről is, ez oldja a távollétet.
A passzát késik, de azért 12-14 csomós szélben, hol pillangózva, hol raumosan, hozzuk az 5,5 csomós átlagot, ami bíztató.
A készletezésről közben kiderült, hogy kicsit alul lett méretezve. Volt ugyan lista, de a beszerzők sok ponton felül, vagyis alul bírálták. Nagyjából a legénylakásuk hűtője volt a mérce. Mintha csak le tudnánk ugrani a szupermarketbe, ha elfogy valami és nem több ezer mérföld választana el a legközelebbi bolttól! Nehéz volt megértetni, hogy akkor innentől beosztás van, nem habzsidőzsi, mert a végére nem lesz kaja. Végül a beosztás működött és egészen jól kijöttünk a készletből, amihez a Zoli által kifogott mahi-mahik is hozzájárultak! Az utunkat végigkísérő repülő halak olykor a fedélzeten landoltak, de csak egyszer kerültek serpenyőbe. Ízük és szálkásságuk leginkább a keszegre emlékeztet, de méretük miatt max ínség esetén éri meg a fáradságot.
Nov. 13-án már csaknem az út felénél jártunk, mikor éjszaka utolért az első squall, vagyis zivatar. Nem volt vészes, 2-es reff fővitorlával még túl safetyk is voltunk a max. 28 csomós szélhez, de az áramtermelésre beindított bal motor egyszer csak vészjelzett! Gyorsan leállítottuk. Majd reggel világosban megnézzük. Már pirkadt, mikor Zoli felnyitotta a motorházat és csendesen elővett egy vödröt. Víz alatt van az egész motor. – mondta, majd derékig elmerülve a vízben, végtelen nyugalommal és kitartással elkezdett dolgozni! Csaknem 3 órán át meregette, aztán cseréltünk. Már egy órája én is meregettem, miközben ébredeztek a többiek. Tamás odajött segíteni, további ketten pedig a szoc. munkamegosztás jegyében nézték. Két merítés víz között azért megkérdeztem, csináljak-e valami reggelit nekik!
A mericskézés esélytelen volt, mert a saildrive tömítése szétment, és tenyérnyi résen jött a víz. Szerencsére a motortér válaszfala masszív és vízmentes, így nem ment tovább a víz a hajótérbe. Teleraktuk üres diesel kannákkal és fenderekkel, stabilizálva a vízszintet. A baloldali víztartályt átszivattyúztuk. Így a hajó, bár kicsit sántított a bal lábára, de biztonságos maradt.
Indulás előtt sokan, jobbára minden hozzáértés és tapasztalat nélkül aggatóztak, miért katamaránnal és nem vitorlással megyünk! Le kell szögezzem: vitorlás ez is! Nehéz nem észrevenni rajta a 20 méteres árbocot és a kb. 150 négyzetméter vitorlát!
Felborul, összetörik, nem óceánra való és még sok, nemtudásból, uram bocsá’, rosszindulatból fakadó hamis előítélet!
Én, ha módomban áll, mindig a feladathoz választok hajót. Rövidebb utakon szívesen megyek egytestűvel, élvezve a deckvízzel való rohanást. Hosszú útra a katamarán komfortja és a több 1000 mérföld nyílt óceáni, nem másodkézből, hallomásból vett katamarán tapasztalat dönt. A mozgását szokni kell, de az 5-6 méteres hullámokban, 50 csomó fölötti szélben is biztonságos volt! Az elárasztódott motortér egytestű hajónál akár végzetes is lehetett volna. Mi viszont, köszönhetően a vízmentes válaszfalnak, a megmaradt jobb oldali motorral és elegendő felhajtóerővel biztonságban vitorláztunk (olykor 9-12 csomóval, több mint 2000 mérföldet), teljesítve, amit vállaltunk!
Bár a nehéz tartalék diesel egy részét elhasználtuk elölről, és a vízzel teli motortér is hátra terhelt, a hajó mégis látványosan lógatta az orrát. Itt valami nem stimmel! Kihasználva egy csendesebb napot, kipakoltuk a két fux kabint. Ez a két törzs elején lévő kabinnak eladott kis lyuk emberi életre alkalmatlan. Mi is csak a szelektív műanyag hulladékunk tárolására használtuk. Már az itt elhelyezett két tartalék vitorla is jelentős súly, de az ágyak alatti tér igazi meglepetés volt. Abel és kollégái itt depózták be a családjaiknak Kubába szánt szükségleti cikkeket, készleteket. Volt itt minden! Az autógumitól a Nutellán át a gyerekjátékokig, a folyékony szappantól a lisztig… Minden, ami Kubában hiánycikk!
Az elrejtett, igaz ártalmatlan árut látva már éreztem a csuklómon az antiguai hatóságok bilincsét. Napokig tarthat, míg a rejtett dolgok miatt szétkapják a „csempészhajót”, és tisztázódunk, hogy nem vagyunk bűnözők.
Én, koromnál fogva még emlékszem gyerekkorom itthoni hiánygazdaságára, így sokkal empatikusabban tudok hozzáállni az ilyesmihez, mint a csapat fiatalabb tagjai, akik sosem álltak sorba déligyümölcsért az Örs vezér téren karácsony előtt… De azért igazán szólhattak volna Abelék a holmiról! Az olcsó gyerekjátékokat megpillantva, és visszaemlékezve a 2 éve már látott Kubára, azért elszállt minden haragom… Hol vannak a mi nehézségeink ehhez képest, mi is a fontos?!
Gyors döntés és már pakoljuk is a dolgokat jól látható helyekre. Ne keltsen gyanút, hogy rejtegetve vannak! Mintha csak a saját készletünk lenne. Az elővigyázatosság végül feleslegesnek bizonyult. A lőtéri kutyát nem érdekelte, mi van a hajón! De nyugodtabb volt ez így. Az árut pedig szépen eljuttattuk Kubába.
A squallok immár a mindennapok részei lettek. Hol elmentek mellettünk, hol 25-53 csomóval vertek végig, de a hajó remekül állta. A zivatarok sokszor kápráztattak el gyönyörű szivárványokkal, és az olykor 5-6 méter magas hosszan elnyúló hullámok inkább barátságosak, mint félelmetesek voltak.
Egyik délelőtt egy kb. 6 fős alvó bálna család mellett mentünk el. Te jó ég! Mi lett volna, ha véletlenül az 5-6 csomóval haladó orrtőkénk ébreszti őket? Már-már giccsfestmény számba is mehetne a minden nap hátunk mögött kelő és előttünk nyugvó Nap látványa, de hát lehet a természet giccses? A Karib-térség felé közeledve, a Nap szinte szabadesésben zuhant ízzó, vörös tűzgolyóként a horizont alá. Engem a kormányállásban, kávés bögrével a kezemben, nap mint nap elvarázsolt. A befogadottság érzése, amit 2017-ben, először az ócánra kihajózva éreztem, itt kiteljesedett. A helyemen voltam ebben a végtelen világban.
A napok gyorsan teltek. Ki olvasással, ki trx edzéssel, ki alvással, ki a természetre, az óceánra való örökös rácsodálkozással múlatta az időt. Volt, aki nem tudta parton hagyni a jól bevált szokásait, és naphosszat filmeket nézett, vagy játszott a telefonján.
Az éjszakai őrségeket viszont mindenki becsületesen ellátta!
Nem emlékszem egy alkalomra sem, mikor a 4 óránként esedékes váltást ébreszteni kellett volna, vagy bárki felelőtlenül mentőmellény és bekötött heveder nélkül látta volna el a feladatát. A Gyulától és Ágitól kölcsönkapott AIS MOB. (ember a vízben) jeladók így szerencsére kihasználatlanul kerülnek majd vissza hozzájuk.
Néha delfinek is meglátogattak minket és bár kevésbé voltak kíváncsiak, mint földközi, adriai rokonaik, mégis boldogan fogadtuk őket. Számomra különleges élmény volt, mikor egy kisebb család jött a hajóhoz, két mindössze tonhal méretű bébijükkel. Még sohasem láttam eddig bébi delfineket!
Az óceán közepén, félúton járva, távol az összes hajózási útvonaltól az ember nagyon elhagyatottnak érezheti magát. Már vagy 6 napja sem az AIS-en, sem a radaron nem láttunk senkit a közelünkben. Egyetlen kapcsolatunk a külvilággal az iridium műholdas telefon és Mr. Garmin, amin az otthoniak követhetik az utunkat.
1985-ben a Dunán, a Lánchíd mellett, az Akadémia előtt parkolt Tristan Jones, egy legendás hajós,
Outward Leg nevű hajója. (Minden nap elzarándokoltam oda álmodozni.) A tengerész magányára ő csak annyit mondott egyszerűen: „fiam, az emberek között lehetsz magányos; ott kint csak egyedül vagy”. Az iridiumon Dávid fiamnak küldött és közzé tett rövid jelentésekre reagáló sok ismerős-ismeretlen bíztató szavai, figyelme kézzelfogható értelmet adott Tristan Jones szavainak! Sosem voltunk egyedül az óceánon!
Fogyasztva magunk előtt a mérföldeket, a hajózási útvonalakat is egyre közelebb hozta egymáshoz a szél. Hozzánk hasonló, kalandvágyó vitorlások, dolgukat végző cargók, tankerek jelentek meg a hajó GPS-ének kijelzőjén. A vitorlázók lelkesen keresték a kapcsolatot velünk, egymással a 16-os csatornán; a cargók némán mentek a dolgukra. Egy svájci katamaránnal kissé le is tértünk útvonalainkról egy közös fotózásért!
Másik, szintén Antigua felé tartó vitorlás, értesülve az elárasztódott motorunkról, tekintettel az éjszaka várható squallokra, a közelünkben maradt. Hajnali 1 órakor kedves női hang szólongatott minket a másik hajóról a 16-oson. Minden rendben van-e nálunk, hogy álltuk a vihart? Megnyugtattuk, minden oké, de a figyelmességük hálával töltött el!
Reggel, megbizonyosodva, hogy tényleg rendben vagyunk, gyorsabbak lévén, továbbmentek.
Szinte észre sem vettük, és kikötöttünk Antiguán! A szigethez közeledve feltűnt a dús növényzet, de semmi nyoma a gazdálkodásnak. Értetlenül néztem, hogy ilyen adottságokkal, a Karib térség hogyan tartozhat a világ legszegényebb térségei közé? A parton sok kérdésemre választ kaptam. A becsekkolás Antiguára szűk 6 órás procedúra. 4 hivatal 40 papír, aztán mindet fel kell vinni egy kihelyezett számítógépre. Várás, majd 10 aláírás és kész is. Kiléptetés fele annyi idő, csak 3 óra.
Egyik társunk már az út elején rossz híreket kapott otthonról. Kettőnek pedig a repülőre való átszálláshoz az idő lett szűkös. Ezért ők hárman úgy döntöttek, hogy innen hazautaznak.
Daniel, a kikötői mindenes fekete rasta szaki kiszivattyúzta a motorteret. Megállapította, amit eddig is tudtam, hogy nem tudja megjavítani a vízbetörést. Majd figyelmeztetett, hogy ne menjünk így tovább, mert majd jól megfogunk halni! Ej, ej Rastaferi...! Ugye megvan, hogy így jöttünk csaknem 1500 mérföldet biztonságosan? Tehát, megyünk tovább. - Őrültek vagytok, de jó tengerészek! - mondta erre fülig érő szájjal - Végigcsináljátok a feladatot! Napnyugtakor még meglátogatott egy kis beszélgetésre. Kiderült, tapasztalt tengerész ő is és csupa szív ember. Saját autóján elvitt a közeli boltba, hogy beszerezzük a készleteket Kubáig. Majd diszkréten elköszönt, mondván, pihenjünk, hosszú lesz az út 3 főnek! Bevásárlás után még egy kellemes vacsora a helyi legjobb etetőben, amit történetesen egy csinos román hölgy vezetett. Nem emlékezett hány éve keveredett ide, de megtalálta itt a számítását, a boldogságát és szeme is alkalmazkodott a helyiek csészealj-pupillás nézéséhez a sok fűtől, de mint szomszédos országból valók, kiemelt figyelmet és a legjobb kaját kaptuk tőle.
„Hajnali” ½ 8-kor Toni, a dock legszorgalmasabb dolgozója lépett a fedélzetre, hívás nélkül… leült a cokpit padlóra az ajtóban, sodort egy jointot és ömlött belőle a szó. Nem nagyon értettük mit beszél, ezért kezébe nyomtunk egy sört, addig is hallgat.
Nem sokat mozdíthat előre a világon, és a pupillája valószínű, már az anyaméhben is tág volt a fűtől, de ártalmatlan vidám fickó. 8-kor finoman kitessékeltem és elkötöttük a köteleket.
Az elkövetkező napokban, immár csak 3-an maradva, igazi örömvitorlázásban volt részünk, amit csak a Hispaniola szigete, Dominika és Haiti melletti mérhetetlen szeméttenger árnyékolt be. Azért Neptun itt is megajándékozott látnivalóval egy hatalmas bálnapár képében! Megbabonázva kísértük eleinte szabad szemmel, majd távcsővel a méltóságteljesen távolodó óriásokat. Aznap Zoli még egy remek tonhallal is gazdagította a hajó konyháját. Igazán szerencsés nap volt!
A Predict Wind jóslata is bejött és Kubáig 8-12 csomós raumos rohanással szinte teljesen lefaragtuk a késésünket.
Cienfuegos felé elhajóztunk a Jagoa erőd előtt, ahonnan 2 éve vágyakozva néztünk arra, amerről most jöttünk.
Akkor a Covid miatt hajózás nélkül evakuáltak bennünket haza, most revansot vettem. Csakazértis vitorláztam kubai vizeken! Befutva a Marina Marlinba, Abel és Jesus, a bázisvezető már vártak, majd a hivatalos hatósági beléptetés után a vámterület melletti bárban egy hideg mojito welcome drinkkel kedveskedtek - 4x!
Nagy elismeréssel kezeltek, mondván, hogy 100-ból 90 hajós otthagyta volna a hajót ezzel a hibával. (Tök jó! Ezek szerint benne vagyunk a top 10-ben) Nem is értettem miről beszélnek? A hajó teljesen biztonságos volt, a megoldandó műszaki gond ellenére. Ilyesmiért nem hagy sorsára hajót egy tengerész!
Másnap Sergio és Évi barátom magyarul is jól beszélő egykori évfolyamtársa, autójával jött értünk. Még 3 napot Havannában töltöttünk, ismerkedve ezzel a fura világgal.
Megértettük, miért mondta Abel a befutáskor, hogy a Ron Punch hajó egy időgép, és mi időutazók vagyunk. A fővárosban az egykori KGST összes autó és motorkerékpár csodája vegyült az 50-es évek amerikai autóiparának remekeivel!
A hiánygazdaság adta általános alkatrész hiány kreatívvá teszi az itteni szerelőket. Mindent összeépítenek mindennel. A hatalmas, egykor szebb napokat látott amerikai csatahajókban olykor egy Lada vagy Moszkvics, esetleg valami koreai furgon apró diesel motorja dohog, az eredeti benzintemető 5.7-7.3 literes V8-asok helyett. Ez a színes technikai őstörténet önmagában még izgalmas lenne, de ami 2 éve még érdekesnek tűnt, most kicsit árnyaltabb képet mutatott. Én, utazóként szeretek egy kicsit olyan helyekre is menni, amit a turistáknak nem nagyon mutogatnak. Havanna belvárosa, a Capitoliummal, a szép sétálóutcákkal, Hemingway kedvenc bárja a Floridita,
az impozáns Bacardi palota
és még néhány korrektül rendben tartott nevezetesség után Zolival besétáltunk oda is, ahova nem kellett volna! Az egykor jólétet, gazdagságot sugárzó gyarmati, koloniál épületek omladozva várták a feltámadást, vagy sorsuk beteljesedését. Nem, nem elhagyott lakatlan épületekről beszélek. Ezekben laktak, zajlott az élet…
Később a Floriditához közeli parkban összefutottunk az évek óta itt élő kedves idegenvezető Katával. Kata, két évvel ezelőtti haza zsuppolásunkkor, önzetlenül segített nekünk havannai elszállásolásunkban és most is lelkesen kísérte figyelemmel utunkat. Telefonhívásomra örömmel szakított időt egy rövid találkozóra, baráti ölelésre. Több ezer mérföldre az otthonától, az embernek különösen jó érzés kedves ismerőssel találkozni!
Másnapi helyi vezetőnk, a 80-as években Pécsen tanult közgazdász, Lili próbálta szelídíteni a látottakat. Igaza van. Nem szabad néhány kiragadott képből általánosítani! Amit előző nap láttunk, az is Kuba. Mint ahogy a vidéki Kuba szépsége, a kubai emberek kedvessége is az! Lili elvezetett minket arra a helyre, ami az általam rajongásig szeretett Nobel díjas 127 oldalt ihlette és meglátogattuk Hemingway birtokát is. Az íróasztalán a híres Corona írógép,
amin ifjú korom számos, világképemet formáló könyve született. Képek cikáztak a fejemben, Anthony Quinn felejthetetlen alakítása, mint Santiago az öreg halász… És szinte átjárt a rövid novella szelleme ezen a helyen, mint akárhányszor, mikor leveszem otthon a könyvespolcról.
Még egy utolsó közös ebéd a La Bodeguitában Lilivel és Évi barátom egykori kubai évfolyamtársával, Piroskával (aki nem lány, csak az egyetemen kapta ezt a nevet, utalva hajszínére).
Majd kivittek a reptérre, ahol Lili közbenjárására még az utazótáskámat is sikerült ingyen feladni a gépre. A kedves, 32 fogas mosolyú check-in hölgy cinkosan kacsintva rám mondta, ha legközelebb jövök, hozzak neki ezért egy doboz csokit. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, megismerném-e, biztosan nem, de megfogadtam, ha jövök, az éppen check-in pultba lévő hölgynek kezébe nyomok egy doboz csokit!
Hazafelé a repülőn volt idő merengeni, mit is adott ez az út nekem, miben változtatott meg? De csak egy P. Mobil dal zsongott a fejemben: „maradsz, aki voltál és leszel, aki vagy…” (a telómon is ez a csengőhang). Sok tapasztalattal gazdagodtam, szembesültem néhány megváltoztatandó hibámmal, de nem lettem más ember az úton.
Még Gibraltárban Kornél barátom egy gyönyörű iránytűvel lepett meg 60-ik szülinapomra. Egy szöveg van rágravírozva:
„Go confidently in the direction of your dreams. Live the life you’ve imagined.” Kornél, ez nagyon betalált! Köszönöm!
Úgy érzem, az Óceán befogadott, a része lettem, vissza vár!
Ferihegyen legkedvesebb barátaim és Dingóka lányom a párjával fogadott.
Jó újra itthon lenni!
Sokan, akik messzire mennek, úgy vallják… a Cél maga az út! Én úgy gondolom, az Út az a dolog, amit be kell járnunk, amit nem kerülhetünk ki! A Cél, a hazatérés… szeretteinkhez, önmagunkhoz és …!
Néhány hét pihenés, és jöhetnek az új tervek, új horizontok, és az újabb megvalósítandó álmok!
Szabó Imre
www.tengerivitorlástúra.hu
