Ha röviden kellene jellemezned a Flexfleet Klasszikus Szóló egykezes versenyt, mit mondanál?

Nekem egyértelműen az év versenye. De mondhatom úgy is, hogy minden év versenye.

Erre majd visszatérünk, de kezdjük a történeteddel. Hogyan lettél szólóvitorlás?

Nagyon messziről indultam, még akkor is, ha a Balatonon nőttem fel, a szüleim és a nagymamám révén a déli és az északi partot is jól ismerem. A vitorlázás azonban korábban egyáltalán nem érdekelt, túl lassúnak tűnt és kevésbé izgalmasnak, mint a szörfözés. 2006-ig egy-két napot leszámítva egyáltalán nem vitorláztam, nem jött meg az érzés.

Mi történt aztán?

21 évesen felköltöztem Budapestre, belekerültem a nagyvárosi pezsgésbe és később itt alapítottam családot és céget. Ahogy teltek az évek, egyre jobban hiányzott a Balaton, a víz, és sokkal kevesebbet jártam vissza, mint amennyi jólesett volna. Aztán 2004-ben elindult a Pénteki Regatták nevű sorozat, amely szerintem nagyszerű kezdeményezés volt. Én 2006-ban két barátommal csatlakoztam, így mondhatjuk, hogy ezzel az eseménnyel indult el a vitorlás karrierem. Nem kellett hozzá saját hajó, nekem nem is volt, kizárólag bérelni lehetett a versenyre. Rövid, de pörgős táv volt, Litkey Farkas volt a szervező és valahogy mindig csinált szelet a versenyekre.

Hiánypótló volt abban az értelemben is, hogy bárki összeülhetett bárkivel egy hajóban, egyszerre indultak a versenyen Magyarország legjobb vitorlázói (Litkey Farkas, Majthényi Szabolcs, a Detre-testvérek, Szabolcs és Zsolt), és olyan amatőrök, mint a mi csapatunk. Itt összeverődött mindenki. Ráadásul egy délután alatt vitorlázhatott mindenki egy jót, nem vitt el több napot az ember életéből.

Mit csinál egy amatőr, amikor először találkozik a bajnokokkal?

Izgul és kérdez. Úgy mentem oda, hogy nem tudtam szinte semmit a vitorlázásról, nem ismertem a hajókezelést sem. Viszont mindenkitől kérdeztem, addig, amíg meg nem untak, de leginkább utána is. Minden versenyre elmentem, így hiába vitorláztunk a mezőny végén, annyi pontot gyűjtöttünk év közben, hogy minden évben bekerültünk a döntőbe is. Pár év alatt eljutottunk odáig, hogy együtt vitorláztunk a mezőny első felével, nem kellett várni ránk a befutók után, rengeteget fejlődtünk. Az esemény harmadik évében már futamot is nyertünk, ráadásul a döntőben, és külön öröm volt látni, ahogy a többi csapat is örült a sikerünknek. Nagyon jó hangulatú verseny volt, ha őszinte akarok lenni, kifejezetten hiányzik.

Mikor kezdtél el szóló versenyekre járni?

2009-ben vásároltam egy J24-es hajót, ezzel kezdtünk el az akkori csapatommal vitorlázni, van olyan közülük, akivel azóta is egy csapatot alkotunk különböző versenyeken. Ebben a hajónemben egyébként 2023. augusztus végén, Balatonfüreden rendezzük az Európa-bajnokságot, amelyen természetesen elindulunk. A hajó megvásárlása után éves szinten 8-10 versenyen vettünk részt, emellett rengeteget edzettem más hajóval, és nemcsak a vízen, szárazföldön is. Azt gondolom azonban, hogy lélekben igazán 2018 körül érkeztem meg a vitorlázásba, amikor egy családi krízis következtében szükségem volt egy olyan hobbira, amely elviszi a gondolataimat, ahol egyedül lehetek, tanulhatom a koncentrációt. Ezt az élményt a szólóvitorlázás teljes mértékben megadja, nagyon más, mint a csapatvitorlázás. Ugyanazt csinálod, mintha többedmagaddal lennél a hajón, csak senki nem segít a döntésekben, te vagy egyedül és a hajó. Neked kell kormányozni és vitorlát kezelni, rajtad áll vagy bukik minden.

És akkor jött a Fa Nándor szervezésében megvalósult Egyszemélyes Balatonkerülő Vitorlásverseny.

Jött és nagyon fontos állomás volt az életemben több szempontból is. 2018 májusában kitaláltam, hogy én is elindulok a versenyen, viszont a saját hajómmal ez nem volt kivitelezhető. Elkezdtem tehát hajót keresni, de sajnos nem találtam megfelelőt, kölcsönkérni pedig nem igazán szeretek. Másfél héttel az indulás előtt még nem volt meg a hajó, de nem vagyok én olyan típus, aki könnyen feladja! Nagyban segített az is, hogy pár nappal a verseny előtt megláttam Schmidt Ferenc barátom posztját a közösségi médiában, amelyben megköszönte a támogatást, amit a Bátor Tábor Élménykülönítmény kampányában kapott. Ez olyan lökést adott, ami egyértelművé tette, hogy lesz megoldás.

Miről szól ez a kampány?

A támogatási formát 2011-ben indította útjára a Bátor Tábor, amelyben mostanra több mint 2500 sportoló vállalt különféle kihívást annak érdekében, hogy segítsék a beteg gyerekeket. Élménykülönítményesnek hívják azt, aki részt vesz egy ilyen kampányban, amellyel valójában a Bátor Tábor gyermekeinek támogatásra buzdítja a saját mikrokörnyezetét, adományokat gyűjt. Nagyon megtetszett ez a lehetőség, hiszen szívügyem a gyerekek és nagyon örültem, hogy úgy tudok segíteni, hogy közben a másik szívügyemmel, a vitorlázással össze tudom kapcsolni. Indítottam tehát egy kampányt 250.000 Ft-os célösszeggel, végül pedig összegyűlt 1.5 millió Ft. 2018-ban az én kampányom lett a második legsikeresebb az Élménykülönítmény keretein belül, nagyon örülök, hogy ennyivel tudtam segíteni a beteg gyermekek terápiáját.

És mi lett a hajóval? 

A kampány sokakat megindított, egy barátomon keresztül sikerült végül hozzájutnom egy Code8 típusú hajóhoz, és elindulhattam a versenyen. Ami számomra maga volt az Armageddon. A hajót az esemény előtt 2 csomós szélben tudtam kipróbálni, a versenyen pedig 30 csomós szél fogadott. Minden megtörtént, ami megtörténhetett, Keszthelynél majdnem leesett a kormány, de aztán ahogy normalizálódtak az időjárási viszonyok, elkezdtem feljönni. A versenytáv bizonyos részében voltam a mezőny első felében is. Persze csodák nincsenek, fogalmazhatunk úgy, túl bátor lettem, és olyan vitorlát húztam fel, amit akkor még nem tudtam megfelelően kezelni. Így nem meglepő, hogy a táv utolsó szakaszában felborultam. Nagyjából egy órába telt, míg újra vitorlázni tudtam. Egyértelműen megérintett ez a fajta vitorlázás, mert könnyű volt eggyé válni a hajóval és a természettel, olyan kapcsolatot lehet kialakítani, amit addig még nem ismertem. Két lehetőség maradt a verseny után: edzeni, gyakorolni és fejlődni, vagy abbahagyni. Természetes, hogy az előbbit választottam, még akkor is, ha tudtam, hogy nem lesz könnyű. Öt év és nyolc verseny kellett hozzá, de az idei év meghozta az első győzelmet szólóban, a Flexfleet Klasszikus Szóló egykezes vitorlásversenyen, ahol egyébként tavaly harmadik lettem. Már tavaly látszott, jó úton járok, bár még nem állt össze minden, ugyanis rám általában igaz volt korábban, hogy a versenyek végét nehezebben kezeltem. Számos olyan hiba jött elő a versenyek utolsó szakaszában, ami minden esetben helyezésekbe került, ezért két évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni a mentális részével, érdekelt, hogy mi okozhatja ezt, és mi lehet a megoldás.

Kiderült, hogy mi hiányzott a versenyek végén?

Ennek nagyon sok összetevője van. Az egyik része fizikai. Korábban nem volt tapasztalatom abban, hogyan és mit kell például enni egy versenyen, és általában úgy csináltam végig a többnapos etapokat, hogy nem aludtam vagy pihentem semmit. A hajót sem ismertem annyira, mint most, így ha hiba csúszott be, sokkal több idő kellett ahhoz, hogy korrigálni tudjak.

Emellett pedig van egy nagyon komoly pszichológiai háttere is. Mivel érdekelt, hogy miért blokkolok le mindig a versenyek végén, elkezdtem sportpszichológushoz járni, akivel nagyon érdekes felfedezést tettünk. Gyermekkoromban jártam birkózni, én voltam mindenki “legjobb” edzőpartnere. Ez valószínűleg úgy rögzült a fejemben, hogy sosem lehetek első, nem nyerhetek, hiszen én csak edzőpartnernek vagyok jó. A mentális fejlődésben a szakember mellett támogatott a párom is, ők ketten segítettek annak a megértésében, hogy ha elhiszem a végét, akkor az enyém lesz.

Úgy néz ki, hogy ha voltak is hibák, a Flexfleet Klasszikus Szóló egykezes versenyre nagyon összeraktad magad fejben. 

Idén úgy jöttem erre a versenyre, hogy nemcsak teljesíteni szeretném, hanem meg is akarom nyerni, legyőzni az összes félelmemet, amelyek eddig csak hátráltattak. Iszonyú kíváncsi voltam arra, hogy eljutottam-e addig a pontig, ahol tényleg legyőzhetem a rossz beidegződéseimet, illetve meg akartam nézni, egyáltalán hol tartok most. Úgy tűnik, sikerült erre a versenyre összeállni fejben és fizikálisan is ahhoz, hogy nyerni tudjak. Ilyen értelemben nem az volt a fontos, hogy első legyek a versenyen, hanem hogy túllépjek végre saját magamon. A saját példámból kiindulva úgy gondolom amúgy, hogy nem feltétlenül a tehetség a lényeg, hanem hogy fizikailag és mentálisan is belerakd a megfelelő munkát a felkészülésbe. Megtanultam azt is, hogy minden egyes kudarc a sikert szolgálja, így hiába a sokszor nehezített terep, semmi nem volt haszontalan.

Hogyan tudtad visszahozni magad a korábbi versenyekhez képest? 

A verseny elejétől kezdve voltak technikai problémáim, nem láttam például a széladatokat, el kellett fogadnom, hogy így kell végigcsinálnom az előttem álló órákat. A verseny során volt egy jelentős mélypontom is, Keszthelynél ugyanis kellemes előnyöm volt, mentem előre, láttam a többieket, hogy ők más vonalon haladnak tovább, én viszont maradtam a saját útvonalamon. Ennek az lett a vége, hogy beleültem egy “lavórba”, szinte semmit nem mozdult a hajó a szélcsendben. Közben láttam a többieket, ahogy a Balaton északi partja felől elmennek mellettem, volt olyan közöttük, akikről úgy tűnt, behozhatatlan előnyre tett szert. Változtattam az irányomon és megbeszéltem magammal, hogy még hosszú a verseny, a tihanyi cső majd úgyis összeterel mindenkit. Így is lett. Végül egy-két órán keresztül egymás mellett vitorláztunk Juhász Györggyel, a verseny második helyezettjével, illetve Huber Péter Léllel, aki a harmadik helyen ért célba. A befutó előtti méterekre is maradt még izgalom, nekem plusz fordulót kellett végeznem, hogy a célra tudjak vitorlázni, míg a másik két hajó már irányban volt. Az izgalmat az jelentette, hogy a verseny során többször elakadt egy kötelem ennél a manővernél, így azt a döntést hoztam, hogy a hajó elején lévő nagy orrvitorla helyett - elkerülve a kötél elakadását, amit nem akartam kockáztatni - az alapvitorlázattal fogok beigazítani a hajót a többiek elé. Ez jó döntésnek bizonyult, azaz ez is kellett a győzelemhez, bár a barátnőm - aki a verseny nyomkövetőjének segítségével végigizgulta a befutót - a beérkezés után elmondta, annyit lehetett csak látni, hogy keresztben állok, míg a többiek irányban. A nyomkövetőn persze nem látszott ennek az oka, így úgy tűnhetett, ismét közbejön valami. Aki nézte és szurkolt finoman szólva sem volt nyugodt ezt látva, a párom persze különösen nem.

A már említett Code8-as hajóval indultál a versenyen?

Nem, az említett Code8-as hajót időközben eladták, így új társ után kellett nézni. Így került hozzám a Balaton szerintem legjobb szóló hajója, a Narvál, amelyet Hajdú Balázs olimpikon vitorlázó álmodott meg, Kárpáti Balázs barátom megtervezte és Paulovits Dénes a Pauger Carbon Kft. csapatával megépítette. Ahogy említettem, a Bátor Tábor Élménykülönítmény kampánya sokakat megérintett, sokak a munkájukkal vagy egyéb lehetőségeikkel álltak a kampány mögé. Többen segítenek a hajó karbantartásában, szerelésében, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy szervizcsapat biztosította volna a technikai hátteret.

Full karbon hajóról van szó, a maga kicsivel több, mint 1000 kg-os súlyával könnyű és nagyon gyors hajónak számít ebben a műfajban, mindemellett gyönyörű is. Egyszerre 160 négyzetméternyi vitorla lehet rajta, több mint harmincféle kötél működését kellett megtanulnom, miközben az előző hajón, a J24-esen mindössze kettő-három volt, ami hozzám tartozott.

Milyen érzésekkel szálltál ki a hajóból?

A verseny nekem a hitről szólt, vagyis arról, hogy ha csinálsz valamit és nem spórolod meg a munkát, akkor csak magadnak tudod megnehezíteni. Az elmúlt években fogalmaztam meg, hogy ezen a megmérettetésen az utolsó két órában kezdődik a verseny, odáig annyi a cél, hogy maradj a többiekkel. Tihany előtt egy új verseny kezdődik.

Ezen a versenyen érett be minden munkám gyümölcse, legyen az fizikai, technikai, vagy épp mentális. Alapvetően ösztönös ember vagyok, teszem a dolgom, de sokáig nem álltam meg megkérdezni magamtól, hogy miért csinálom? Miért így csinálom? Mi az oka a sikertelenségnek? Sikertelenség-e ez valójában? A verseny után minden összeállt. Nem kudarc volt az, amit én korábban annak éltem meg, hanem fontos tanulási pontok, így valójában sikerek. Technikai oldalról azt is megtanultam, hogy a kevesebb néha több, tehát ha például nem cserélsz vitorlát, az hosszú távon többet adhat a versenyhez, mintha megtetted volna. Nagyon sok múlik azon, hogy jól méred-e fel, mibe érdemes energiát fektetni a közel 20 óra alatt. Amikor hazaértem, a fiam azt kérdezte, hogy “na, apa elégedett vagy”? Nem tudtam azt mondani, hogy igen, mert nem volt még minden a helyén, de nagyon örülök annak, hogy meg tudtam csinálni, hogy összejött a vége.

Amennyiben szeretnétek többet tudni a FlexFleet Zrt. szolgáltatásairól, lépjetek velünk kapcsolatba.

Fotók forrása: Makai Gábor