1704, Daniel Defoe 11 pontra osztotta a szélerősséget, régebbi leírások szavait felhasználva.

1759, John Smeaton először méri a szélerősséget saját készítésű anemométerrel.

Általánosan használt, de szabályozatlan formában beszéltek a szélerősségről 1806-ig, amikor Francis Beaufort /1774-1857/ angol admirális, leírt egy 0 - 13-ig terjedő beosztást és ezzel rendszerezte az addig is használt fogalmakat.

1810-ben F. Beaufort átdolgozta és pontosította fokozatait és újabb javítások után, 1838-tól ez lett a szélerő kötelező beosztása a Royal Navy hajóin.

Itt 0: szélcsend, 1: kormányozható hajó, 2-4: a növekvő sebesség szerinti beosztás. 5-9: leírja a megfelelő vitorlafelület nagyságát teljes sebességnél és 12-nél elértük azt a szélerőt, amelyet már „semmiféle vászon nem bír ki.".

Az 1874-es skála a föld felszínén, az 1946-ban készült skála pedig 10 méter magasban végzett szélmérések alapján készült, a pontosabb meghatározás végett - ugyanis a földközelben a súrlódás lefékezi a szél sebességét.

Beaufort skála mindmáig a legnépszerűbb beosztás. Mai változatában is a szél tengerre és hajóra gyakorolt hatását írja le. Érthetőbb és könnyebben használható, mint a szélsebesség megadása, pl. m /sec.

A ma vitorlázói jól ismerik ennek a skálának fokozatait, mind a szárazföldre, mind a vízre vonatkoztatva.

Talán érdeklődésre tarthat számot - a mindennapi vitorlázók számára- Michael Green a The Art of Coarse Sailing c. könyvében megadott, a hétköznapi életben használt Beaufort - skálája:

Bővebben a szélksála evolúcióról és letölthető táblázat, az alábbi írásban.

Dr Misley Endre