Gondolom a többség valamikor régen, vagy éppen mostanában részt vett valahol, valamilyen formában vitorlástanfolyamon. Merthogy a vizsga most már különben is tanfolyamköteles. Én is, mint általában a többség, rendelkeztem némi vitorlázós tudással (pl. egyetemem kincstári kalózán szerzett tapasztalattal), mikor aztán egy kedves barátom kitalálta, hogy legyen az a nyári közös programunk, hogy benevezünk egy vitorlástanfolyamra, hiszen úgyis már egyre messzebb sodort minket a szél egymástól a mindennapokban, hát töltsünk együtt egy jó hetet. A barátom alapos ember, matematikus, tehát kellő precizitással választott számunkra vitorlásiskolát. Akkreditáltat, múlttal rendelkezőt, szép és világos Balatonra néző elméleti oktató teremmel rendelkezőt, stb. El is kezdődött a tanfolyam, szép idő volt, nem volt túl unalmas a HSZ-ből való okosodás, igaz, mi négyen mentünk barátok, de a tanfolyamon a többi résztvevő is manchaftnak/kapitánynak való volt. Az oktató, és egyben a vitorlás iskola vezetője is érezte a csapatot, kiemelte a jogszabályok közül a lényeget, na és mindig látott az ablakon valami érdekeset a Balaton vízén, ami elviselhetőbbé tette a várakozást, hogy végre hajóra léphessünk.

Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor a vitorlásiskola hajóinak mólóján állva a főoktató leosztotta a tanfolyamistákat az oktatóhajókra. Mi négyen, a barátaimmal egy 24 lábas jó alapfelszereltségű, kecses és fürge, mondhatni „jótestű" :) kis lengyel hajóra (Optiyacht 24) kerültünk. Még éppen csak elkezdtük libasorban a deckre lépés manőverét, mikor a kajütből előkerült a leendő gyakorlati oktatónk. De ezt az egyszerű prózai kijelentést így képzeljétek el: a cockpitban, csodálatos tüneményként megjelent egy vízi tündérhez hasonló lény. A napszítta szőke hajával, kitaposott deckcipőjével, nyúlott fehér hosszú ujjú pólójában, fakó navy-kék rövidnadrágjában a bronzbarna lábszárával tényleg jelenésként hatott. Majdnem beleestem a vízbe. Utólag kiderült, nem csak a nap sütött a szemembe, a hatás megmaradt, este meg is beszéltük, hogy a választott vitorlásiskola kiváló, de ha nem lenne az, akkor is megérné. A történetem lényege igazából csak most kezdődik, eddig csak a bőszeles körítést olvastátok, vagy ha úgy tetszik az előző bekezdések egy lassan görgő döghullám hömpölygése volt, mielőtt nekicsapódna a betonmóló falának, hogy ilyen úton disszipálódjon a hullám ereje, mintegy kiteljesedésként.

Szóval a hajón nem volt lazulás. A Tünemény felmérte az elméleti és csomózási tudományunkat, és már terveztette is az első elindulást: szőrszálhasogató alapossággal. Röpke másfél óra után el is indultunk, igaz ennek volt eredménye: az első kiállási manőverbe - vitorlával történt (!) - már nem szólt bele, csak a kormányrúd tönkcsövénél állt a decken, az achterba kapaszkodva, a kormányon néha lábfejjel igazítva egy erélyeset. A Tünemény kedvesen, de vén tengeri medve határozottságával oktatott minket, időnként hagyta, hogy egyikőnk kis hülyeséget csináljon a maga feje után menve, és aztán „órákig" elemeztette: nemhiába, pedagógus volt ízig-vérig, pedig mérnöki karra járt. Megkövetelte a határozott parancsosztást, és ő is parancsba adta, hogy igyunk már vizet, na, most akkor csokit esztek, és most bekened naptejjel a fülcimpádat. A negyedik napra tényleg felkészültnek éreztük magunkat - naptej-kenésből és hajózásból is - végig ideális „tanulószél" lengedezett, néha kicsit kevesebb és kicsit több is. Ennek ellenére a Tünemény nem hagyott 3 percnél tovább örömködni minket. Bármit is csinált, csukott szemmel napozott vagy akár a vízbe lóbálta a lábát a fürdőtrepniről, mindig azonnal meghallotta vagy megérezte, ha belebbent a fock, elcikáztunk az irányról, vagy fordulónál elengedtük egy pillanatra a kormányrudat vagy a groszshottot. És természetesen ezt mindig szóvá is tette. (Azt hiszem ezzel érte el főleg, hogy ne szeressenek belé fülig egész nyáron a tanfolyamisták, hanem tanuljanak meg inkább vitorlázni.)

A tanfolyam utolsó délutánján éppen a barátom volt a manchaft, Tüneményünk lenn volt a kajütben és félvállról kiszólt, hogy „Lobog a fock!" (persze, éppen hogy csak belobbant, húztunk is utána). A barátom torkából erre előtört egy nagyon-nagyon mélyről jövő, karcos, ősi, felbőszült oroszlánhörgés. Pillanatra csönd lett. Tán még a szél is elállt, és a hullámok is megmerevedtek. A Tünemény felnézett a kajütnyíláson. Megkövülve farkasszemet néztek a barátommal. A másodperc töredékéig tartott az egész, mégis végtelennek tűnt a pillanat, a látóhatáron felsejlettek a hatalmas villámok is. Talán ilyen érzés lehet az óceán közepén szembesülni egy zendüléssel. Nem tudom. Aztán a Tüneményből előtört egy ugyanolyan mélyről és zsigerből jövő, őszinte és csilingelően gyöngyöző nevetés. Ebben a pillanatban újból csillogott a napsugár a hullámok tetején, víg csobogás hallatszott a vízvonal felöl, jókedvűen lengedezett a szél és vidáman vitorláztunk tovább.

Természetesen mindegyikőnk sikeresen vizsgázott, azóta is jókedvvel és boldog nosztalgiával gondolunk vissza a vitorlástanfolyamunkra. És persze mindig mosolyogva, ugyanazzal a hangsúllyal figyelmeztetjük egymást, ha „Lobog a fock!".

---

A fenti írás a BCSS WireCorner és a Porthole közös cikkpályázatára érkezett.
A megjelenéstől számított 1 héten keresztül lájkolható ez az írás, a cikk alján lévő "Like" gomb megnyomásával. Ha tetszik ez a cikk, elküldheted az ismerőseidnek, így segítve hozzá az íróját, hogy a nyomtatott újság hasábjain is olvashatóak legyenek sorai.

Ha neked is van egy történeted, azt szívesen várjuk a porthole@porthole.hu -címen, vagy a "beküldés" menüpont alatt.     

Karádi Richárd