Mielőtt elégedetten hátradőlnénk gondoljunk a távolmaradókra és lássuk milyen is volt a 44. Kékszalag!

Tudjuk, hogy a szerződött rendező partner kivonult a megvalósítás végső fázisát megelőzően, időt sem hagyva egy másik pályázat érdemi lefuttatására. A rendezés jogai és kötelezettségei visszaszálltak a Szövetségre, ráadásul a legnehezebb időszakban, amikor a teljes Elnökség kicserélődött, és a közelgő olimpia is komoly szakmai kihívás elé állította az apparátust. Ahhoz, hogy a Kékszalag sikeres és akár emlékezetes is lehessen, a szervezőknek elsősorban az anyagi források megteremtése vált a legfőbb feladatává.

A verseny és szabályrendszerének korrekciójára nem hogy nem került sor, de még halvány kísérlet sem történt, hogy a korábbi évek negatív visszajelzéseit figyelembe véve legalább a következő évekre az esemény megújulását elősegítsék. Pedig erre nagy szükség lett volna, hiszen látható, hogy az előzetes optimista nyilatkozatok ellenére statisztikailag nem elhanyagolható visszaesés következett be. A két évvel ezelőtti 624 indulóból vagy félszáz csapat a távolmaradás mellett döntött.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon sikeresnek tekinthető e ez a rendezvény, akkor nagyon pontosan meg kell határoznunk, hogy mi alapján értékelünk. Ha a szövetség által kitűzött célokat tekintjük megvalósítandónak, akkor egyértelműen dicséretes a teljesítmény. De milyen célokat határoztak meg? Szerintem a létező legkisebb kockázat és felelősségvállalás mellett elérhető legmagasabb bevétel igényét fogalmazhatták meg, mert az egész folyamat és az ezt szolgáló logisztikai háttér érzékelhetően ennek volt alárendelve.

Lássuk lépésről lépésre!

A versenyre való jelentkezés, a nevezés követelményrendszere semmit sem változott, és ehhez a teljesen idejétmúlt, indokolatlanul komplikált és drága feltételrendszer kielégítésére mesterien megalkotott, jólszervezett logisztikai rendszer állt fel. Valóban még soha ilyen gördülékenyen nem kényszerítették be az indulókat egy bürokraták által alkotott útvesztőbe. Mit vártak el a nevezéskor?

A csapat minden tagjának a kékkönyvét, benne:

• szövetségi bélyeg
• klubtagság igazolása
• érvényes és szabályos sportorvosi
• 8.000 Ft nevezési díj 

A rajtengedélyes sportolók:

• befogadó nyilatkozat
• születési időt igazoló okmány
• orvosi igazolás
• a rajtengedélyes írásos nyilatkozata, hogy „mindent tud"
• 22.000 Ft nevezési díj

• A hajó kormányosának egy másik orvosi testület által érvényesített hajóvezetői igazolványa
• A hajó érvényes hajólevele
• A hajóra szóló értékhatáros felelősségbiztosítás
• Hatósági jelzések a hajón
• Rajtszám a vitorlán
• Orrszám az orron

És még ott vannak a kisérőmotorosra kötelezett hajók az összes adminisztrációs kötelezettséggel, de ebbe most kár belebonyolódni.

Sehol a világon ekkora macera nincs, különösen nem egy szabadidős tömegrendezvényen.

A legdurvább követelmény az orvosi igazolás. Klasszikus példája a vélt rendezői felelősség átruházásának. Tudjuk, hogy nem az MVSZ találmánya, törvényi kötelezettség írja elő, de ettől még ilyen formában értelmetlen. Ráadásul csak annak az intézménynek az igazolását fogadják el, amelyik a létező legkevesebb ismerettel rendelkezik a vizsgált versenyzőről. A teljes egészségügyi profilt, a gyógyszerezést ismerő háziorvosok igazolása nem megfelelő. Nonszensz. Miközben ott figyel az érvényes orvosi pecsét a jogsiban, a hajóvezetői igazolványban, a munkahelyi szűrőlapon, és ki tudja még hol, de azok nem érvényesek ide! Kész őrület. Így aztán a sok körbélyegzős, és lejárt könyves mehetett a füredi felkent dr-hoz 2.000-ért, hogy megkaphassa az adekvát dísznyomatot. Még ők jártak a legjobban, mert állítólag az „okosban" beütős sportorvosok minimum 10.000-et kérnek! Minél szigorúbb és minél könyörtelenebb egy rendszer annál könnyebb kijátszani. Jelentem a mi hajónkon az öt versenyzőből négynek nem volt szabályos pecsétje, és az egyiknek a kékkönyvében semmilyen pecsét nincs! Tettük mindezt úgy, hogy senkit nem dumáltunk meg, senkit nem jattoltunk le, és gyakorlatilag megfeleltünk a rendszer ellenőrzési követelményeinek. De ez a trükk legyen az én titkom.

A kötelezően előírt klubtagsági díj és a szövetségi bélyeg kifizetése nem kis teher azoknak akik csak ezen az egy versenyen vesznek részt. Egy 5 fős hajó esetén csak ez a tétel 100.000 Ft-os nagyságrend és még nem is neveztek... Méltányos lenne ennek felülvizsgálata, különösen a tagdíjként beszedett szövetségi sarc esetén, hiszen egy versenyző nem is lehet közvetlen tagja a szövetségnek, tagsági jogokat sem érvényesíthet! Ha a cél a kékkönyves vitorlázók létszámának növelése, akkor ez így nagyon kontraproduktív.

A rajtengedélyes vendégek helyzete is vicces. Ha már felelősen befogadtuk, elküldtük orvoshoz(!) kifizettettünk vele 22.000 Ft-ot, még arról is nyilatkoznia kell írásban, hogy betartja a versenyre vonatkozó valamennyi szabályozást. Ahhoz azonban ismernie is kellene azokat. Minek ez a nyilatkozat? Nem elég, ha szót fogad a hajóvezetőnek?

A legfontosabb dokumentum szerintem egy, a hajóvezetőhöz köthető felelősségbiztosítás, de nem ezt követelik, csak a biztosítás meglétét.

A hajólevél bemutatására szerintem nincs semmi szükség, mert anélkül biztosítás amúgy sem köthető.

Túl szigorú követelmény a szabványos HUN felségjelű vitorlaszámozás előírása azoknak, akik amúgy évközben egyáltalán nem versenyeznek. Legyen már elég az orrszám, ami ha le is mosódik attól még beazonosítható a hajó.

Végül is beneveztünk, megkönnyebbülten cűgöltük el az üveggyöngyöket ami kötelező velejárója a nevezési csomagnak. Na de mit is kaptunk? Hosszúujjú trikókat választható méretekkel! Voltak szép színes magazinok, de köztük sajnos olyan is ami a tavalyi Kékszalag idején nyomódott. Nem engednék meg ilyen ajándékot, mert ez így szánalmas és tisztességtelen azon kiadókkal szemben, akik az aktuális lapszámmal kedveskedtek a résztvevőknek. A két darab digitális karkötőt öt részre vágtuk, hogy mindenki egyformán örüljön. A legjobb, a jó esetben 560 ft értékű karton víz a maga 9 kilogrammjával. A többség autóval jött nevezni, parkolni a közelben lehetetlen... praktikus ajándék. És akkor még azt hittük, hogy minden rendben van...

Végigvitorláztuk a Szalagot, 25 és fél órás punnyadás, rohanás, szálingtörés, és egy maratoni cirkálás után a célban össztapsot vezénylek Csillának és természetesen a csapatnak. Be is kiáltja 206. helyünket. Hazatérünk, zuhany, ájult alvás majd kíváncsi böngészés a neten. Baj van! Eltűntünk. Hívom a segélyvonalat, Ruji az ügyeletes help desk:

„ Na, hol van a nevezési lapotok?" kérdi kaján felhanggal. Fogalmam nincs mondom bűnbánón mert tényleg nincs. Hát pedig amíg az nem kerül elő addig semmi keresnivalótok a listán mondja, vagy valami ilyesmit, és érzem nem viccel. Aztán kezdem érteni. Volt egy kísérő lap ami a nevezési logisztika csúcsokmányaként funkcionált. Erről a hadvezérek egy szempillantás alatt láthatták, hogy a sok kis Algernon a labirintus melyik stációjában időz. Aki átjutott az útvesztőn annak kitöltődött a papírja, és utólag is láthatóvá vált, ha véletlenül nem vételezett elegendő trikót, orrszámot, vagy vizet. A végén ezek a papírok reprezentálták a komplett felszerelt flottát, és ha valaki mondjuk hamisított orrszámmal, vagy ivóvíz nélkül keresztezte a célvonalat azt ilymódon jól kiszűrték és ki is rakták a szűrét azonnyomban. Némi verbális erőszakkal visszaküzdöttem magam a listára, megígérve hogy ilyet többé nem teszek. De az én történetem idegnyugtató felhőjáték ahhoz képest, ami a Yardstick III/2 osztály győztesével történt.

Nem titkolom azzal a prekoncepcióval vettem részt a százhajós díjkiosztón, hogy csak két győztest fogok igazán megsüvegelni, az abszolút elsőt és a Yardsick III/2 nyertesét. A Pauger kétlábú eredménye minden szempontból lélegzetelállító teljesítményt fémjelez. Könnyes szemmel tapsoltam meg a színpadra rimánkodott Paulovics Dinit, aki ezzel a művével újabb csúcsra érkezett. Néhány éve a genovai Boat Show színpadán tartották az RC 44 világpremierjét. Ott maga Russell Coutts hívta fel az emelvényre és tapsoltatta meg a világ legismertebb hajós médiáinak képviselőivel. Ez a hajó alig több mint 10 óra alatt körbeszáguldotta a Balatont beállítva a Kékszalag új rekordját. A YS III/2 osztály győztesei egy Viva 700-as lengyel hajócska fedélzetén 36 órán keresztül kucorogtak. Fogalmuk nem volt hanyadik helyen állnak, de hősiesen legyűrtek két teljes kánikulás napot, láttak két naplementét, mosogatták a zöldszúnyogos decket, és még az utolsó méteren is küzdöttek egy hasonló megszállottal. Már hazaértek amikor kapták a hírt: megnyerték az osztály első helyét! Volt nagy öröm programok átszervezése, Pestről vissza a családdal: had lássák a papát mekkora nagy a talentum, nem hiába az a sok hétvégi távollét. Készítettem róluk néhány felvételt, dobogósat, kupásat családosat, és megígértettem velük, hogy egy beszámolóval örvendeztetik meg a Porthole olvasóit.

Szombat éjjel szomorú üzenet vár a telómon: „ne várd a cikket, úgy tűnik mégsem mi nyertünk..." Nem értem, hogy történhetett ez meg! Csak annyit tudok, hogy felhívták őket, hogy adják le a kupát nem az övék. Szerintem itt valami brutális hiba történt. Ha szombat délig az érintettek ezt nem tisztázták, akkor milyen jogcímen foszthatnak meg valakit a győzelmétől. Ha meg időben észlelték a hibát, akkor miért nem a győztes állt a dobogón? Megpróbálunk utána járni ennek a nagyon szomorú történetnek.

Milyen volt a 44. Kékszalag?

Hatalmas küzdelmek, drámai fordulatok, vihar, zöldszúnyog, hőguta, szélmentes lavórok, kivilágítatlan hajók, keszthelyi tömegjelenetek, felülések, árboctörés...

Átlagos.

További képek a galériában. 

Gerő András