Amikor ősszel jött a körlevél a J24-es csapattól, hogy csússzunk közösen, már tudtam, hogy idén nem fogom kihagyni... Évek óta nem csúsztam, mert amióta bejött ez a kurta carving azóta nem érzem magaménak a játékot. Régebben egy síliftben a léc hossza már árulkodó jele volt a síző felkészültségének. Ma biztosan kiröhögnének a gyönyörű 203-as Rossignolommal. A társaság azonban ellentmondást nem tűrően vonzó.
18 jés plusz megszámlálhatatlan családtag tisztelte meg részvételével az eseményt. Ennyien még egy verseny után sem szoktunk összegyűlni pláne egy egész hétre! Sarina Robi pontosabban Sica vérprofi vendéglátónak bizonyult. Mivel a Zell am See-ben lévő Bernhofer szállodájának teljes kapacitását nem bírtuk kitölteni, ezért bölcs előrelátással elkülönítve helyezett el minket a más civilizációból érkezett vendégektől. Káprázatos időnk volt. Bucira síztük magunkat, hogy aztán az esti közétkeztetés során el tudjuk viselni Sicaséf gasztro-terrorját. Még életemben nem voltam olyan étteremben, ahol a tányérok leszedése után a séf kiállt a terem közepébe és név szerint elsorolta ki milyen galádságot követett el az étkezés során. Ettől kezdve nem volt senki, aki vissza merte volna küldeni a maradékot, sőt már a rendelés során igyekeztünk uras mérsékletet tanúsítani.
Az esti étkezések után az úri közönség számára a Game Zone nevű hangszigetelt, bárpulttal spékelt helyiséget biztosította a szálloda vezetése. Balázs nevű sporttársam lelkemre kötötte, hogy feltétlen emlékezzek meg az itt folyó magas színvonalú kulturális eseményekről melyben az ital a kártya és a méltatlan beszédmód csak érintőlegesen terhelte az intellektuális színvonalat. A csapat néhány illusztris tagja, Nagy Gabi, Balázs és a vendéglátónk mosolya nem volt felhőtlen: mindannyian gyermekáldás fenyegetettsége alatt múlatták az időt. Az apává válás legfőbb esélyesénél Sicánál többen bepróbálkoztak egy esetleges tejfakasztó buli ötletével, amikor a hét közepén hírtelen – váratlanul - valóban apává vált.
A Kitzsteinhorn csúcshüttéje a magyar jések fennhatósága alá került amikor dologidőben a tulaj - Sica nagy barátja - egy éles szabjával lenyakazott egy méretes pezsit. A kis Robin köszöntésére felcsendült a magyar himnusz, majd néhány magáról elfeledkezett sporttársunk a pult tetején tartott aerobik bemutatót, csak hogy lássa a világ miként kell mulatni. A példamutató viselkedésbe nem bírtunk belefáradni. Amint leértünk a hegyről a sízők egyesültek a völgyben állomásozó pihent erőkkel akik a nappalokat leginkább rákészüléssel töltötték. Befészkeltük magunkat egy helyi autentikus italmérésbe, ahol némi ízelítőt tartottunk az úgynevezett magyar virtus sokmozgásos rituáléjából. A kultúrmisszió tetőpontján a helyiek kedvenc italuk elkészítésének fortélyaira tanítottak bennünket. Ha egy 5 centes pohárba valami mogyorólikőr szerű színtelent és tejszínhabot egy söralátéttel lezárunk, akkor jól összerázva egy sűrű tejszínes izét kapunk, amit nemes egyszerűséggel spermának hívnak. Az önfeledt rázás kötelező tartozéka a procesznek. Ezek után nem csoda, hogy volt részleges férfi-sztriptíz, jégkocka-dobálás, teli jeges vödör fejre-borítás, de még faangyalt is láttunk, ami olyan, mint a hóangyal, csak a kocsmaterasz fapadlóján lenget szárnyakat.
Voltunk élőzenés koncerten, fáklyás, hőlégballonos, síbemutatós fesztiválon és melegedtünk jégkunyhóban digitális kandalló fényében. Síztünk gyermekded akadályok között, de filmes mérős versenypályán is. Kinyomtattuk a napi sígráfot, hogy lássuk milyen keményen nyomtuk, végigkóstoltuk a hütték kínálatát, sütött a nap, volt elég hó, mindennel meg voltunk elégedve.
Boldog sízést mindenkinek, aki még nem volt!
Gerő András
