A programzáró díjkiosztó után, ha végez az előírt feladataival, szívesen osztja meg szabadidejét, ha az nekem is megfelel, közli kedves mosollyal és már megy is dolgozni, nehogy lemaradjon valami fontos pillanatról.
Amíg várok rá, beszélgetek a rendezvény kisérő motorosainak vezetőivel, milyen volt Carlo Borlenghivel együtt tölteni a napot. Azt nem mondhatom, hogy különösen élvezték volna a társaságát. A személyének szóló tiszteletet láthatóan lerombolta folyamatos instrukcióival, szinte lehetetlen volt a kedvében járni - tudtam meg kezdőnek nem igen nevezhető, a rendezésben a legjobbak között számontartott hajóvezetőktől.
Carlo nem feledkezik meg rólam, amint végez, jön, hogy feltehessem kérdéseimet. Javasolok egy jó kis kávét, amit örömmel fogad, így átsétálunk a Carolinába. Útközben túlesünk a szokásos bemelegítő kérdéseken, így mire kihozzák a kávét, megtudom, hogy – több mint egy évtizede - már járt a Balatonon, tél volt és a vékony jégen DN-eket fotózott, valahol a Nyugati-medencében. Most úgy érzi, mintha egy másik világba érkezett volna. Érezhetően nem udvariaskodik amikor elmondja, hogy mennyire meglepték az itteni ideális körülmények. Próbálom uralni a helyzetet, de hamar feladom. Már amikor hellyel kínálom, látom, hogy itt nem én irányítok. Kiválasztja az asztalt, figyelembe veszi a fényviszonyokat kijelöli a helyemet, mintha én lennék az interjúalany.
Luca, az aszisztense is velünk tart, amíg beszélgetünk ő dokumentál. Próbálom menteni a helyzetemet, megkérem Luca-t, hogy az én kis kompaktommal is csináljon néhány képet, hadd dokumentáljak én is! Meglepő a hatás. A kis gép mindkettőjük érdeklődésének középpontjába kerül, kiderült, hogy pont erről a szuper zoomos típusról beszélgettek, ami néha ki tudná váltani a dögnehéz profi gépet.
A téma kapóra jön, próbálok provokatív lenni. Rákérdezek, hogy hogyan hatott rá a digitális vagy napjaink mobiltechnikás forradalma. Szerinte a változás alapvetően technikai. Egy mai korszerű mobitelefon lényegesen komolyabb tudású, mint a korai digitális profi gépek. Ami változott, hogy lényegesen többen fotóznak, de a mesterségbeli tudás technikával nem pótolható. Idézem a közismert fotós ars poeticat, hogy ha csinálunk néhány ezer képet, egy-kettő biztosan jól fog sikerülni.
Na ezzel kihúzom végre a gyufát. „Egy fotós fejében ott kell, hogy legyen a kép, és az a feladata, hogy megtalálja a megfelelő pillanatot, hogy pontosan azt exponálhassa!” Természetesen ő is ellő egy-egy sorozatot, pl. az Olimpia döntő futamának finisében, de csak azért, hogy az elvárt pillanatot el ne szalassza. Ami a stílusváltást illeti, számára nem a digitális átállás volt a legnagyobb változás, hanem az az időszak amikor megjelentek a tömeggyártásban készülő műanyag hajók. Amikor eljegyezte magát a vitorlázással, még többnyire mámorosan szép hajók szelték a vizeket: az America’s Cup, a régi J flotta, vagy a Rolex klasszikus versenyeinek emblematikus hajói. Aztán megjelentek az olimpiai versenyek osztályhajói, kicsik, sokan és műanyagból.
„Őszintén szólva ezekben az eszközökben semmi szépséget nem találtam, ezért fel kellett fedeznem a széllel küzdő embereket, a sportolókat. Ma már elsősorban őket fotózom, most is ezért vagyok a Balatonon.”
Szóba kerül a fotós felelősége a mai olvasói szokások tükrében. A felgyorsult világban a képi ábrázolás uralja a médiumokat, de egy képben megjelenő információ - mint üzenet - nem mindig egyértelmű. Carlo szerint a jövőben a filmes megjelenésnek megnő a szerepe, de technikailag még nagyon komoly feltételeknek kell teljesülniük, különösen a vitorlázásban, hogy a közvetítések nézhetőek legyenek.
Carlo Borlenghi balatonfüredi képgalériája itt tekinthető meg.
