Alacsonyan úszó fellegekből puhán, súlytalanul pilinkélnek a fehér hópihék. Lassan, csendesen ölt fehér fátylat a kikötő, de néhány óra elmúltával már gömbölyded vattasipkák ülnek a kerítés oszlopain. Reggelre majd földig hajolnak a nedves, fehér terhüktől elnehezült ágak, és a most üresen tátongó szeméttartókat csalódott ábrázattal vizslató varjak, ha lehet, még feketébbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. Mindig is szerettem, amikor karácsonyra lehullott az első hó, hiszen mi gyerekek, hála a téli szünidőnek, kedvünkre szánkózhattunk – nem kellett leckét körmölni –. Hóembereket is építettünk és buzgón lestük, amint a kezébe gyúrt kosárkájából a cinkék úgy szedték ki a napraforgómagokat, hogy előtte az embermagasságú alak hosszú sárgarépa orrára szállottak.

Így volt ez akkoriban, kevés kivételtől eltekintve. Menetrendszerűen decemberben köszöntött be a tél, megjött a „fehér áldás”, ami azután február vége felé kezdett olvadozni. Mára mindez megváltozott. Legalábbis az elmúlt évek tanúsága szerint. Lerövidült az ősz, alig van tél – legfeljebb pár hét zimankósabb – hóból kevéske esik. Tréfák viszont néha előfordulnak, amikor, teszem azt, március közepén hófúvásban ragad meg a fél ország. De azután hirtelen, átugorva a tavaszt, harminc fokos meleggel robban ránk az áprilisi nyár. Ezek a változások természetesen kihatnak az állatok életére is. Erről persze egyre több, bölcsebbnél bölcsebb, komolyabbnál komolyabb, minden részletre kiterjedő és valamennyi kérdésre maradéktalan és bizonyított választ adó tanulmány olvasható. A természetjáró népek, vagy városi családok is a legkülönfélébb fórumokon teszik közkinccsé megfigyeléseik összegzéséből kikerekedő nagy ívű tanulmányaikat, előrevetítvén a világunkra váró sötét, tragikus és horrorisztikusan borzalmas, természetesen elkerülhetetlen jövőképet.

Én viszont bátorkodnám megjegyezni, miszerint a baj talán mégsem egészen akkora. Ezen a télen, az ünnepeket megelőző hetekben megérkezett a havazás. Pontosan úgy, mint annak idején szokott. Uccu neki, tekeregjünk egy kicsit a parton, pontosabban a Balatonföldvár Hajóállomástól keleti irányban árválkodó strandon, és az annak szomszédságában elterülő ősrengeteg dzsumbujosban, melynek szélét már alaposan kitakarították – csak tudnám,  hogy mi célból –.

Kopaszon meredeznek a tóparti füzek, hiányzik a fürdőzők vidám lármája, a labdát kergető gyerekek kacagása. Üresen, elhagyatottan áll az a tarka reklámokkal ékesített épület is, ahol annak idején a forró nyári napokon végeláthatatlan sor kígyózott fagylaltra, üdítőre, na meg hidegen gyöngyöző, habzó sörre áhítozván. Most csupán, az enyhe télre számítva, népes tőkés réce csapatok úszkálnak a kövezés előtt. A gácsérok már nászruhában pompáznak, de még eszükben sincs udvarolni. Közömbösen úszkálnak a barna köntösű tojók között. Alapvetően vonuló madaraknak illene lenniük. Az állomány túlnyomó része a Földközi-tenger medencéjébe repül telelni, sőt Afrikába is átjuthat, de éppen az enyhe telek hatására egyre nagyobb tömegben maradnak itthon. Persze közrejátszik az is, hogy lépten-nyomon agyonetetjük őket mindenféle kenyérfélével, aminek nincs olyan tápértéke, mintha a természetes táplálékukat (magvak, zöld növényi részek, apró rákocskák, ázalagok, békalárvák, vízi rovarok) fogyasztanák. Így egyszerűen nincsenek olyan erőnlétben, hogy be mernék vállalni az utat. Inkább kockáztatják a fagyhalált. Figyeljünk hát oda, ne legyünk pár szelfi kedvéért a gyilkosaik!

Tovább lépkedve, amint a rétté vágott terület határához érünk, a nádas határán valami mozgásra figyelünk fel. Mi az ördög? Alig észrevehető a hóban. Hermelin! Hát még ilyet? Hol eltűnik, majd ismét előbukkan, néha felágaskodik. Átszíneződő példány, már szinte fehér, csupán a farka végén fekete. Nyáridőben persze barna, viszont a mellénye és a hasa fehér marad. Csak az igen avatott szem képes megkülönböztetni közeli rokonától, a menyéttől. Inkább a fellelési helye lehet árulkodó, ugyanis, amíg a gyakoribb féltestvére az erdőket, illetve a lakott területek közelét lakja, addig ő szinte kizárólag a vízpartokon él, meglehetősen rejtve. Sanyi barátom halkan cincogni kezdett – egeret utánozva –. Hogy milyen jól utánozta, annak azonnali hatása mutatkozott. Mintha zsinóron húzták volna, úgy fordult felénk, és jellegzetes hullámzó ugrásaival közeledni kezdett. Úgy tizenöt méterre lehetett, amikor gyanússá lett neki a dolog, hiszen takarás nélkül álltunk a drótkerítés túloldalán. Megállt, felemelkedett, majd megfordult és eliramodott. És már el is tűnt. Ezután hiába cincogtunk neki, nem hagyta magát ismételten átverni. Volt, nincs. Így ért véget a kalandunk. De egy gondolat erejéig maradjunk még ennél a „csibész hármasnál”, pontosítván, hogy ki kicsoda, mi a különbség, és mi módon van remény beazonosítani őket.

A hermelin https://hu.wikipedia.org/wiki/Hermelin télen szinte teljesen fehér, más évszakban csupán a mellénye, egybefüggően a hasával, valamint mellső lábainak eleje világos. És ugye kizárólag valamiféle víz közelében kerülhet a látóterünkbe. Tehát, hogyha egy pillanatra elénk villan, és sok fehér van rajta, akkor bizony őkelméhez van szerencsénk.  Amennyiben viszont erdőben (például, ha Badacsony hegyét Tomaj felől másszuk, a II. János Pál pápa emlékhelyet érintve, annak környékén) penderedik elénk valami karcsú, vékonyfarkú, kerekfülű jószág, akkor az menyét https://hu.wikipedia.org/wiki/Meny%C3%A9t. Nyestet https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyest nappal szinte kizárt, hogy megláthassunk, ugyanis éjszakánként jár vadászni. Viszont, ha valamelyik kikötő parkjában, vagy valami hasonló helyen, sötétedés után, erős fényforrással valami nesz felé (zörgés, kaffogás) világítunk, és kicsit teltebb, kerekebb, vastagfarkú jószág néz vissza ránk zöldesen foszforeszkáló szemekkel, akkor jó eséllyel nyest tisztel meg társaságával. Szóval nekem ezek a trükkjeim vannak, melyek segítségével, jó eséllyel meg tudom tippelni valamelyikük kilétét. A friss porhóban hagyott nyomaik is sokat elárulhatnak.

Úgy érzem, ezzel be is fejezhetjük négylábú barátaink kilétének taglalását. Bocs, hogy ilyen hosszúra nyújtottam.

Elmúlott a Karácsony, az Újesztendő is beköszöntött. Az időjárás kegyes volt hozzánk, hiszen nagy sikerrel lezajlott a BLYC Szilveszteri Regattája https://porthole.hu/cikk/12130-szilveszteri-regatta-es-dinom-danom-balatonlellen . Most viszont veszettül tombol az északnyugati, a hőmérséklet nulla fok körül töpped, néha még egy-egy hózápor is átsöpör. Szóval nem igazán vízre csábító a helyzet, mondhatni a Balaton gyakorlatilag hajózhatatlan. Legjobb a meleg munkaszobám ablakából kitekinteni a madáretetőimre, szemügyre venni a „kosztos kuncsaftjaimat”. Csak néhány faj marad nálunk telelni. A harkályok közül gyakorlatilag egyedül a nagy fakopáncs. Szélcsendes, napfényes januári délelőttökön már messze hallik a dobolása, amint a fák törzsének felső részeit kopácsolja. Lejjebb nem igen ereszkedik, ellentétben a többiekkel. Sztenderd módon rengeteg a veréb. Népes csapatokban járnak. A szarkák is hallatják rekedt cserregésüket. Néha a balkáni gerlepár „hu – hú – hu” szignálja is megszólal (örvös galamb rokona persze délebbre télakolt meg). A zsíros-olajos gombócokat szinte folyamatosan csimpaszkodják a széncinegék, köztük pár kék cinege és barát cinege is megvillan. Barkóst csak nagyon ritkán látok. Néhány csuszka (Sitta europaea) is állandó lakótárs. Megszólalásig hasonlít a barát cinegéhez, csak kicsit nagyobb és kövérebb. Nagy opportunista, ugyanis neki csak lefelé szabadna menni a fatörzseken (meghagyva a másik irányt a fakúszoknak), most viszont felfelé is szédeleg. Akad pár fenyőpinty (meglehetősen szürke tollruhában, jóformán csak a hangjukból (pinty-pinty) ismerhetőek fel. A házi rozsdafarkúak odébb álltak, viszont néhány vörösbegy csak mutatkozik. Négy pici ökörszem is repdes. Méghozzá nyugtalanítóan alacsonyan, a bokrok tövében bogarásznak  – meg ne lássa a macska –. A megszokott feketerigóink mellet mostanra néhány fenyő és énekes rigó is érkezett északról. Persze, dalaikat nem hallatják – majd tavasszal – csak a hasukat tömik degeszre.

Szóval – a teljesség igénye nélkül – ők azok, akik meglátogatnak (északabbról), vagy csak simán itt maradnak osztozni sorsunkban, amint dacolunk a hóval, faggyal. Megérdemlik, hogy segedelmükre legyünk pár jó falattal, na meg néhány kortynyi melegített vízzel. Amint eljő a kikelet, busásan meghálálják trilláikkal, dalaikkal.

Akiket esetleg érdekel ez a „ki, kicsoda, mit tud és mire jó” játék, azokkal örömmel megosztok egy linket, pontosabban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület hivatalos és hiteles oldalát, mely lehetőséget ad úgy betűrendes, mint név szerinti keresésre. Azért is rendkívül használható, mert mobil eszközről megnyitva, a meghatározandó madarat szemmel tartva böngészhetjük a képernyőn megjelenő képeket, így esélyünk nyílik a pontos felismerésre, meghatározásra.

http://www.mme.hu/magyarorszag-madarai/mbeturendes-kereso/A#keresotop

Jártunk tehát a vízparton, szemlélődtünk a kertekben és parkokban. Ideje kidugni orrunkat a mezőre is. Mód nyílik erre több helyen, elsősorban a déli parton. Mi most Balatonlelle és Rád puszta között, a hatvanhetes út mellett, a Tetves patak partján tartunk egy kis hótaposást. Csikorgó a hideg, a napocska kevés sikerrel próbálkozik kibújni a fellegek mögül. Néha azért sikerül neki. Nagy a csend és a kihaltság körülöttünk. A réten sehol egy állat vagy madár. Nem is csodálom, ilyen zimankóban. Nyáron bezzeg még láttuk itt a nagy nemzeti kincsünket. A hatalmas rétisas párt. A határos erdőben sejtjük a fészküket, melyet a lombok rejtekében, annak idején nem tudtuk fellelni. Közelítvén a fákat, távcsővel pásztázom a tetejüket, ugyanis a csupasz ágak közt van remény megpillantani.

A cserjés szegély tövében kevesebb a hó, még az olvadt foltoknál a sárgult fű is kibukkan itt-ott. Ahol bogáncsok hullatták el magjaikat, pár zöldes madárka szemezget. Persze, hogy pintyek. Na, végre, látunk valami élőlényt. Lassú léptekkel keresünk „áttörhető nyiladékot”. Amint egy pillanatra megállunk, egy nyúl ugrik meg mögöttünk, és siet befelé, a rejtekhelyére. Ott haladtunk el mellette. Ameddig mozgásban voltunk, nem zavartuk, viszont ennek megszűnését már támadási kísérletnek értékelte, tehát uzsgyi! Bejutván a fák közzé, hamar ráakadunk arra, amiért jöttünk.

Méghozzá, a rétisasok fészkére. Hatalmas. Magassága az egy métert is meghaladja, súlya úgy fél mázsa lehet. Gazdáik sok év óta építgetik, javítgatják. Ragaszkodnak jól bevált teritóriumukhoz. Ittlétünkkor egyiküket sem találjuk otthon, nyilván némi eleség után járnak. Nem is oly egyszerű ez ilyenkor. Pár réce, vagy szárcsa akadhat a közeli halastavakon, esetleg – szerencsés esetben – valami dög is heverhet a közelben. Arra is rámennek. Ne ítéljük el őket, hiszen túl kell élniük ezeket a szűkös napokat, majd pár hét múlva kezdődhet a nászrepülésük. Február vége felé, már akár tojásokat is melengethetnek. Reméljük a legjobbakat!

Maradjunk is ennyiben. Éljük túl mi is ezeket a zord heteket!

Köszönetet mondok Szili Józsefné Zsuzsának, a cikkben szereplő gyönyörű képeiért!

2019. január 13.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!