Állítólag másfélszeres sebességgel vetítve, “bennihillzenére” minden sokkal viccesebb. Igaz lehet, mert a békák, kabócák és szúnyogok hipnotikus háttérzenéje a kikötő éjjeli (látszólagos)nyugalmával egy olyan miliőt teremtett, ahol nem érzékelni az időt, és kikéred magadnak: neeem, az lehetetlen, hogy még csak fél kettő. Khm. Aznap kilenckor rajt.

"Tudtam, csak nem sejtettem" -jelentette ki pökhendi hanyagsággal az Oscar című filmben Angelo 'Franco' Provolone, amikor tudomást szerez a lánya, a szobalány, a könyvelő, és a sofőr kusza szerelmi sokszögéről. Valahogy így voltam én a MacGregor 26-ossal, de ne szaladjunk előre. 

Korábban kérdezték tőlem, akiket bátorítottam az indulásra ezen a versenyen, hogy ez most akkor egy amatőr verseny? Az a jó a Svert Kupában, hogy annyira profi, amennyire te szeretnéd. Annyira színes a mezőny, és a pálya tájolása miatt annyiszor osztják újra a lapokat, hogy bármi lehet. A lényeg, hogy vitorlázzunk. Megkapod a mezőnyben menés élményét anélkül, hogy rekedtre backboard-oznád magad. Mindig lesz valaki mögötted és úgy futhatsz be, hogy bármivel indultál is, ebben a mezőnyben emberszámba vesznek. A vízen és a kikötőben is. És innen is hatalmas üdvözlet és tisztelet az “amatőr” hajóépítőknek, aki saját kezük munkájával szállnak vízre, alanyi fairplay-díjas vitorlázók mindannyian! (Apropó: meg kéne fontolni, hogy a DIY hajók ne az összevont jollékkal menjenek, hanem külön kategóriában. Megérdemelnék.)




A kép címe: Keresd a hibát!

 

Na de vissza az őrült amerikaiakhoz, akik nem szégyellnek árbócot döfni egy motoros jachtra, vagy éppen ráakasztani egy ötven lovas motort egy tavi vitorlásra, ez már csak nézőpont kérdése. De hogy hogy kerül a csizma az asztalra, és mit keresünk egy MacGregoron? Az előzményeket nem mesélem, mi a sulis érintettség révén ott kapcsolódunk be, hogy Farkas Tomi barátommal és hajós ügyekben hű társammal a technikai felkészítésben és hajókezelésben igyekszünk hozzá tenni az ügyhöz.

 

 

Nyugodtan mondhatjuk, hogy pénteken délben elkezdtük újra összerakni a hajót. Pár hete kiderült, hogy állítólag van valahol egy zsák, amiben egy, a hajó új korától soha egyszer sem használt, vattaúj Doyle gennaker lapul. (hagyok egy percet)  Azt tehát előre tudtuk, hogy árbóc döntés lesz, hiszen egy új veret és csiga kerül fel a gennakernek, valamint az orrkilépőre egy trimmelhető bekötési pont, stb-stb, de már korábban látható volt az is, hogy az egész árbóc esetlenül állt, így a vantnikkal variálva egy egész szexi ívet varázsoltunk neki ;). Miután a merevforstágot is rendbe tettük és tisztességesen lestrekkeltük, a péntek délutáni bevitorlázás alkalmával mérhetően javult a hajó az új árbóc geometriával. Érdemes volt rászánni az időt a beállításra: minden szélirányban egy-másfél-két csomót javult a sebességünk, ami ennél a jószágnál a cammog és a halad közötti különbséget jelenti. Raumban pedig igazán kényelmesen mentünk, Laci, a hajó kormányosa meg is jegyezte, hogy mennyire menő már ez a gennaker…

Na de ami ezután történt. Tudtunk róla, hogy sajnos korábban, még a Tisza tavon megsérült, konkrétabban eltört az eredeti svert, így egy ideiglenes volt a fészekbe eresztve. Már a vízen gyanús volt, hogy nem erőltetve az élességet, kényelmes negyedszélben is aránytalanul sokat sodródunk, de ezt betudtam az ideiglenes, finoman szólva nem gyári paraméterekkel rendelkező uszonynak. Megjött a hívás a kormányos mobiljára, hogy a hetekkel ez előttre ígért új svert úton van, csak át kell kompozni: mire partot érünk Zamárdiban, a kikötőben várnak a kész sverttel, csak bele kell ereszteni. Remek, gondoltam, just in time. Délután öt óra körül járunk. Tomival ráhagytuk ezt a dolgot a hajó kormányos/kapitányára és a legénység második tagjára, (mi volnánk a harmadik és negyedik…) Remek alkalom volt egy kicsit pihenni, hűsölni, szisszenteni egy sörikét, ilyesmi. A magam részéről a délután maradék részét a családdal töltöttem, addig Tomi kicserélte, illetve pótolta a latnikat, bekötött, javított, szigszalagotott, amit ilyenkor szokás. Gyanús volt a csend, így gondoltam lemegyek a srácokhoz. Négy hideg sört átölelve lesétáltam a kikötőbe, ahol és amikor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy szaván fogom az egyik újdonsült ismerőst a szomszéd hajóról és másnap inkább bekunyerálom magam egy FLAAR18-asba :D.

Volt egy olyan megérzésem, hogy egy közepesen pesszimistán pakolt szerszámossal kell elindulni a Balatonra. Maradjunk annyiban, hogy este tíz körül elkezdtük azt a fajta munkát, amiről egy székely vicc szól, szereplői a gerendal, a petrencés rúd, és a végén az a bizonyos fogpiszkáló. Éjjel egy körül jött egy messenger üzenet a “kedves feleségemtől”, melyben a kapcsolatunk jövőképét (különös tekintettel az aznap éjjelre vonatkozóan) meglehetősen borongósan jellemezte; fél kettőkor tájt mondtuk a kikötőben a többieknek, hogy akkor jóccakát.

Másnap a gyárihoz képest kb 20-30% felületű sverttel rajtoltunk el. Nem lettünk utolsók.

Szóval a gennaker tényleg menő, sajnos a Siófok-Szántód szakaszon fordult be lassan délire a szél, így az ebből származó előnyt -vagy mondjuk úgy javulást- nem tudtuk kiaknázni; cirkáló szakaszokban pedig a svert(hiánya) miatt voltunk nagyon tompák. Úgy számoltam, hogy a hajó+vízballaszt+legénység, azaz a majd' két tonnás össztömegünk miatt amúgy sem voltunk szombaton igazi versenyben, de ez nem hiányosság, ez tulajdonság. A MacGregor 26M egy tágas, kényelmes túrahajó, végső soron egy úszó nyaraló, tökéletes arra a célra, amire tervezték. És hogy mennyire nyitott a dolog: tavaly a Bahiával abszolút 38-adikként kb egy órával többet vitorláztunk, mint idén a MacGregorral. Nem volt időnk és lehetőségünk összeszokni, nem voltak előre kialakult szerepek a hajón, de a bosszúságokat ilyenkor el kell engedni és ráébredni, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Ahogy kifutunk a kikötőből, az egy másik világ, az már a jutalom.

Köszönjük a meghívást és a lehetőséget!

 

A csapat: 

Elek László kormányos, 

legénység: Hiba György, Farkas Tamás, Repei Tamás