De vajon hogyan élhettek, mit ehettek a régebbi korok tengerészei? Mivel tudták feltölteni a hajó éléstárát, hiszen akkoriban az élelmiszerek tartósításának csak négy módja volt ismert: a szárítás, a füstölés, a sózás és a savanyítás. Hogyan tudott főzni a szakács az örökké mozgó, legtöbbször széltől döntött vitorláson? Egyáltalán, volt-e szakács a hajón, vagy csak egy volt ő is az izmos matrózok közül? Az 1877-es Annuário Marittimo adatai alapján az akkori 4400 tengermelléki tengerészből csak 102 volt a szakács. Tehát csak a nagyobb létszámú legénységet igénylő hajókra jutott belőlük.

Az akkori idők legnagyobb hajóin, a teljes vitorlázatú navén 15-17 embert alkalmaztak a kapitányon kívül. A barkokon 12-14 embert, s a kisebb brigg és brigantino már csak 9-11 főt igényelt.

A polaccán 6-7 ember is elegendő volt, de a kisebb helyi vitorlásokon a padronén kívül alig két-három ember dolgozott, az is legtöbbször a családból.

Nem csak a munka volt nehéz; rossz volt az elhelyezés és az ellátás is a vitorlás hajókon. A fő szempont a minél nagyobb árumennyiség beraktározásának lehetősége volt a hajók építésénél, a tisztek és a legénység elhelyezése csak sokadrangú kérdésként merült fel. A legénység elöl, a foxliban, a tisztek hátul összezsúfolódva éltek. Némi változást csak a nagytestű, több árbocos vashajók megjelenése hozott a legénység elhelyezésében, a tisztálkodás és az élelmezés javulása terén. A legénység szállása a hajóorrból, az úgynevezett foxliból (fo’c’sle=fore castle) felkerült a fedélzetre, az első és második raktár közé. Itt helyezték el a hajókonyhát is. Nagyon érdekes Vadas József, akkori kadét leírása a legénység szálláshelyéről a norvég PRINCE GEORGE barkon:

„az első és a második árbóc között van a legénység szálláshelye. Szoros egymásutánban kapcsolódik hozzá még egy téglalap alakú helyiség és a konyha. A legénység lakóhelye középen ketté van választva egy átjáróval. A jobb oldali részben a jobb oldali őrség, a másikban a baloldali őrség nyert elhelyezést. Mindkét helyiségből a fedélzetre egy-egy ajtó nyílik. Egy-egy részben 12-12 ágy van. Egy sor lenn, egy sor fenn. A fedélzeti oldalon, mindkét részen, a felső ágyak magasságában kerek ablakok vannak, ahonnan világosság szűrődik be. Az éjszakai világításra, mindkét helyiségben, egy felfüggesztett olajos kannából kilógó kanóc égett, amely kevés világosságot adott, de annál több fojtó füsttel árasztotta el a helyiséget. Az alsó ágyak előtt, mindkét oldalon odaerősített fapad volt, ami leginkább arra szolgált, hogy akik a felső ágyakon aludtak, könnyebben fel tudjanak kapaszkodni oda. De a konyhából hozott ebédjüket, vacsorájukat is a padon ülve és a pléhtányért kézben tartva fogyasztották el. A fapad még arra is szolgált, hogy azon levetkőzzünk, felöltözzünk. Ott olvasgattunk, és ott foltozgattuk ruháinkat.”

A foxliban

A hajók hosszú, több hónapos, de sokszor akár több mint egy éves útjukra csak sózott marhahúst, szalonnát, szárított, vagy füstölt halat, rizst, hüvelyeseket, kétszersültet, száraztésztát, füstölt sajtot és olajat vihettek magukkal. Olyan élelmiszereket, melyeket tartósítani lehetett, vagy melyek természetüknél fogva nem voltak romlandók. A sózott hús a sós lében, hordóba zártan, évekig eltartható volt. A húst apró darabokra vágták sózás előtt, hogy a sós lé jól átjárja. Figyelni kellett a megbontott hordóra, hogy ne párologjon, vagy szivárogjon el a lé, mert akkor megromlott. A cukor, a kávé és a kakaó ritka része volt az étrendnek. A napi többszöri kávé általában pótkávéból készült.

Büdös a hús

A friss hús, gyümölcs és zöldség csak az út első hetében gazdagíthatta tengerészeink asztalát. A sajtok, s szalámi féleségek kicsit hosszabb ideig szolgálhattak változatosságként, de az állandó nyirkos, párás levegőtől, a rossz szellőzéstől megromlottak azok is egy idő után. Érdekes, hogy a Mediterráneumban közlekedő tengerészeink számára a burgonya (krompér), sokáig nem szerepelt az étlapon.

A szárított, sózott tőkehalat, melyet tengerészeink bakalának ismertek, az északi tengeri kikötőkben lehetett beszerezni. E csemegének igen sajátságos volt az elkészítési módja. A kőkemény húst a hajó egyik kötélbakján fakalapáccsal fellazították. Ez igen hosszadalmas és fáradságos munka volt. Ezt követően három napig vízben áztatták, s csak ez után lehetett hozzálátni a tepsis, majonézes étek elkészítéséhez.

A hajókon nehézkes volt a vízellátás is. A hordókban tárolt édesvíz hamar megposhadt, annak ellenére, hogy ennek elkerülésére faszenet tettek bele. Az új, vastestű hajókon a korábbi fahordók helyett, már fémből készült, nagy ivóvíztartályok biztosították a személyzet jobb ellátását. Ám pocsékolásról itt sem lehetett szó!  Vadas így ír a vízzel való takarékosságról:

„De ha eljön a vasárnap, a szabad őrség egy maroknyi vízben – csak egy vödör vizet használhat el 3 ember – megmosakszik, fehérneműit kimossa. Ha a víz nem elég, akkor egy vödörnyi tengervízzel nyakon önti ruháit, ami megfelel az öblítésnek.”

Szükség helyzetben, kifeszített, használt raktártakaró ponyvákkal lehetett esővizet gyűjteni, sőt a monszunesők övében, akár fürdeni is.

Mosogatás a foxliban

Osztrák-magyar vitorlásokon a fahordókban isztriai vagy dalmáciai bort tartottak. A fiumei hajókon általában costrenai vörösbort. Az idegen hajókon pedig rumot, konyakot tároltak bennük. Ez utóbbi ital feltalálása egyébként az Amerikába áthajózó tengerészekhez kötődik. Hogy ne kelljen nagy mennyiségű boroshordót cipelniük, a bort lepárolták azzal, hogy az Újvilágban majd visszahígítják, s újra élvezhetik a borivás gyönyöreit. A dolog azonban nem sikerült, a higított ital nem lett bor, viszont a tömény párlat kárpótolta az amatőr vegyészeket mindenért.

A nagyvitorlásokon az élelmiszerek tárolása is javult, s bővült a felhasználható nyersanyagok választéka is. A 19. század végétől már sok kikötőben konzervált élelmiszerekhez, szárított zöldségekhez, levesporokhoz is hozzá lehetett jutni a shipshandlereknél. Ám ezek magasabb áruk miatt ritkán kerültek tengerészeink asztalára.

S hogy mit ettek egy német nagyvitorlás soknemzetiségű tengerészei egy hosszú, földkerülő út során a Millennium évében? Az Kompolthy Jób, apjához írott, s a Veszprémi Hírlapban megjelent leveleiből derül ki:

"A hajóproviant jó, s így minden jó! A legénység napjában hatszor étkezik. Hajnali 4 órakor kávé (tej nélkül), vaj és kenyér. Reggel nyolckor ugyanez. Délben leves, sózott hús krumplival, savanyított uborka (vagy káposzta). Délután 4-kor kávé, vaj és goletta (kétszersült). Vacsora este 8-kor goletta, hús, tea és puding sziruppal. Minden héten kétszer friss kenyeret süt a szakács. Minden ember hetenként fél font vajat és tisztességes bort kap. Ez utóbbi cikk nagy cserekereskedelemnek örvend, dohányért csereberélgetik."

A dohány természetesen pipa vagy bagódohány volt, mert a vitorláson sem cigarettázni, sem szivarozni nem volt szabad, csak pipázni lefödött kupakkal, vagy bagót rágni.

Krumplihámozás

A fenti menüsor egyszer-kétszer egészen érdekesnek tűnhet, de mit érezhet az ember az út 111. napján?! Gondoljon bele a kedves olvasó, mit s mennyit ehettek azokon a hajókon, ahol nem felelt meg a hajóproviant, s emiatt a legénység akár lázadni is kész volt? A nehéz munkát, a kemény fegyelmet, korgó, éhes gyomorral nem lehetett sokáig elviselni. Mert sajnos igen gyakran előfordult, hogy a kapitány a legénység étkezésén, ellátásán próbált nyerészkedni.

Kenessey Albert öt évtizeddel korábbi emlékei még lehangolóbb képet festenek a tengerészek mindennapi ellátásának lehetőségeiről. „Visszaemlékezések a tengerre” című írásában így írt a Vasárnapi Újságban, 1869-ben:

„Látám, hogy éléskamránk bőven el van látva sótlan pogácsával, a tengerészek kenyerével, besózott marhahússal, costrenai vörösborral, rizzsel, macaronival, babbal s böjtnapokra van egy kis szárított halról, sajtról, s olajról is gondoskodva, s a födélzeten néhány tízakós hordó ivóvízzel tele. Mindjárt azzal is tisztában voltam, hogy mily kilátásokat nyújthat a hajó szakácsa, ki csak a többihez hasonló izmos matróz volt.” Igaz, ők nem földkörüli útra indultak, csak a Fekete-, s Földközi-tengert szelték át, hogy Taganrogból Londonba vitorlázzanak gabonarakományukkal. Kéziratos naplójában 1847-ben így ír szakácsuk alkotásairól: „Mind a tisztek, mind a tengerőczök egy ételből eszünk. Délben rizst, vagy macharonit és besózott marhahúst s sótlan kétszersültet, ritkán zöldséget. Estve pedig, csak újra besózott marhahúst, s legföljebb még egy kis sajtot vagy szalámit. Hanem miután a hajón bort nem iszom,3-4 hete állott vízzel tengetem magamat.”

Pedig bőségesen volt bor a hajón. Dalmát társai 1 rész bor, 2 rész víz arányban itták bevanda nevű keveréküket.

Ám, ha vihar dúlt a tengeren, ez az étrend is felborult, akár több napra is. A Mezőhegyesen született, skót származású Junga Lajos írja egy erős vihar után 1852 októberében Rioból indulva:

„Ma, azaz 21-én hajnal felé a vihar elment, s most 10 órakor tökéletes szélcsend van. Annyira el vagyunk fáradva, hogy alig tudunk a lábainkon állni. Két napja nem ehettünk meleg ételt, csak kenyeret, s azt is keveset. Két napja, hogy be nem húnytuk szemeinket, s folytonosan a vízben voltunk derékig."

A „sótlan pogácsát” keménysége miatt csak kávéba, levesbe aprítva, vagy vászonzacskóban apróra törve lehetett elfogyasztani. E művelettel a hosszú tárolás során belekerült fekete bogárkákat és férgeket is el lehetett távolítani.

Gáspár Ferenc fregattorvos árulja el a fentebb emlitett „sótlan pogácsa”, a goletta készítésének titkát a „Tengerészet lovagkora” c. munkájában.

„A kétszersültet azért hívják kétszersültnek, mert csak egyszer sütik. Olyan búza- vagy rozslisztet vesznek hozzá, a mely a korpájától teljesen meg van tisztítva; a dagasztásához csak a legszükségesebb vizet veszik és a tésztát nem hagyják „megkelni”. Az igen kemény és tömött tésztából négyzet-decziméternyi lepényeket csinálnak, a melyeket a sütés előtt sok helyen átszurkálnak és aztán gyenge tűznél igen sokáig sütik. Sütés után a lepényeket kiteregetik, s hosszú ideig állni hagyják, a míg a nedvességüket az utolsó cseppig el nem veszítik. Jó kétszersült az, amelyik nagyon kemény és nagyon száraz, a héja nem barna, és a törési lapja fénylik, mint az üveg.”

Gáspár leírja a goletta ehetővé tételének egy másik módját is. Tengervízbe áztatják, majd miután megpuhult, kisajtolják belőle a felesleges vizet, s forró olajban néhány percig megsütik. Az így elkészített „csemege” igen kelendő volt a hajón.

Szokásban volt a földkerülő utakra borjút, birkát, vagy inkább disznót is magukkal vinni, aki a fedélzeti ólban hízott, míg el nem jött az ideje a vágásnak. Vadas József tengerészkapitány ezzel kapcsolatos kadétkori élményére így emlékezik az olasz NINFA barkról:

”A Szent Karácsony ünnepei közeledtek, ezért a kapitányunk már jó előre kiadta a parancsot: a disznót le kell ölni, hogy méltóképpen lehessen ünnepelni. Ezután, a hajómester adta ki az utasítást, hogy aki ért a disznóöléshez, az élesítse ki a kését, és a disznóval végezzen.

A matrózok a konyha körül settenkedtek és mindegyik belekotnyeleskedett a szakács művészetébe. A konyhai tűzhelyen az összes edény ide-oda csúszkált a viharban. Ha forró víz loccsant ki, akkor fehér vízgőz árasztotta el a konyhát.

Az esti rozário elhangzása után megtörtént az őrségváltás, és a szabaddá vált őrség jött a szalonba, hogy ők is szép karácsonyi ünnepeket kívánjanak, amit a kapitány megköszönt és viszonzott. A matrózok elfoglalták helyüket az asztal körül s megkezdődött az evés-ivás, amit a fehér ruhás pincér ügyesen szolgált fel. A kapitány kellemesen elszórakozott, elbeszélgetett mindenkivel.”

Az ünnepi ebéd jelöltjei

Gyakran vittek ketrecekben baromfit is. Erről is Vadas kapitány emlékezik meg:

„Az utolsó fehér tyúkot, amely Fiumétól a hajón volt és a hosszú út alatt sok friss tojással látta el a hajót, a szakács levágta. Jó levest készített belőle a nagybeteg kapitányunknak.”

Hogy miféle alkalmatosságon főzte meg szerény, mindennapi étküket a szakácsművészethez némi hajlandóságot érző egyik matróz, az a rijekai Tengerészeti Múzeumban megőrzött jellegzetes hajótűzhely alapján képzelhető el. Érdekes, embermagasságig becsukható oldalai és eleje meggátolta a főzőedények esetleges leugrását a platniról. Az oldalain lévő két - két fülbe fűzött kötéllel lehetett kikötni két alkalmas ponthoz, hogy a helyén maradjon, ha a hajó éppen nem olajtengeren halad. Mert bizony gyakran előfordult, hogy szélsőséges időjárási viszonyok között, napokon keresztül nem lehetett főtt ételt készíteni. Ilyenkor a tisztek, s a legénység egyként nélkülöztek.

Időnként azért friss élelemhez is juthattak, ha a szerencse melléjük szegődött. Faragó Ödön kadét ír le egy érdekes történetet a Vasárnapi Újságban egy teknősbéka halászatról 1872-ben, melynek eredményeként több hétre való friss húst tudtak fogyasztani:

„matrózaink, kik már többször részt vettek ily nemű halászatban, a ladikot a legnagyobb ügyességgel hajták az alvó csoport közé. Elérkezvén a kedvező pillanat, hadnagyunk csendesen a vízre hajolt, s a kéz alatt lévő teknősbéka két hátsó uszonyát megragadva – erejének nem kevés felhasználásával – a bárka mélyébe dobá az állatot. Az erős rántás azonban fölébreszté foglyunkat s elkezde körmös szárnyaival oly erősen csapkodni, hogy az ülőhelyeken igen sok sérülést tett.”

Jól jött a természet eme adománya, melyből egy ügyes szakács teknőclevest, s finom tokányt tudott készíteni.

Tűzhely

S hogy mire volt még hasznos egy kifogott nőstényteknős, arról Kertész József tengerészkapitány ír „Az óceán foglyai” című regényében:

„Száztizenkét gömbölyű fehér tojás sorakozott négyes rendekben az evezőpadon. Héjuk fehérszínű és pergamenszerű hajlékony és puha volt. Giacomin a teknős húsával foglalatoskodott. Hosszú vékony szeleteket vágott belőle. Hónaljig véres volt.

- Mondd csak Giacomin, jó ez?

- Hogyne, Sior! Jobb, mint a tyúktojás.”

Bizony, a hús és a tojások a túlélést jelentették a lángok martalékává lett hajó csónakba kényszerült túlélőinek!

Vadas is írt a friss hús iránti igényről, s egy ezzel kapcsolatos cápavadászatról. A kifogott, s harcképtelenné tett cápának

„késekkel mentek neki, felvágták a gyomrát, kiszedték belőle a vashorgot. Húsának jó részét darabokra szeldelték, erősen besózták, és a hajó előrészén kifeszített kötélre akasztották, hogy a levegő átjárja s így majd 14 nap múlva ehető lesz. De bizony akkor sem evett belőle senki. Végül is az egészet a tengerbe dobták. Állkapcsát, amelyben felül-alul is hét sor, háromszögletű fűrészfoga volt, én tettem el. A farkának kétfelé álló részét levágták, és a hajó orrára szögelték ki. Matróz hit szerint ez elűzi a viharokat.”

Hasonló módszerrel ráját, tonhalat és lampugát is szoktak fogni, de az élelemhiány időnként rávitte a tengerészeket a delfinek megszigonyozására is. Néha maga a természet kínálta fel teremtményeit a hajókon lévőknek. Kenedi A. István kapitány ezt írja

„Húsz év a tengeren” című ismeretterjesztő munkájában: „Az egyhangú étlapon nagy változást jelent a repülőhalak megjelenése. Ennek a halnak kitűnő húsa vetekedik a pisztrángéval. Alig van tenger, ahol nem lennének láthatók ezek a 10-40 cm hosszúságú, különös halak. Hártyaszerű uszonyuk szárnynagyságú, hátuk sötétkék, a hasuk pedig, világos színű. Nagyobb mennyiségben csak igazi hazájukban, az Atlanti-óceánnak az afrikai és dél-amerikai partok közötti részén, az északi féltekén találhatók.

Előfordul, hogy egy éjszaka 40-50 repülőhal zuhan, irányt tévesztve, a fedélzetre. A hajó macskái különösen kedvelik ezeket a halakat. Ahányszor a repülő halak zónájában hajóztunk, mindig gondoskodtam a macskákról.”

Nehogy ők legyenek elsők a csemegénél.

A Vasárnapi Újság 1871-es évfolyamában olvashatjuk Dr. Kempf József utazási élményeit a skót ANN DUTHIE vitorlással három hónapos, Sydney - London közötti útjukról.

„Hajónk körül százanként röpködnek a repülő halak, melyek az Egyenlítőtől távolabb mind kisebbekké lesznek, hering nagyságúak, két szárnyok van és a hátukon egy fekete vonal; húsok igen ízletes.”

Ételeiket a tengerészek általában a fedélzeten fogyasztották el, csak rossz idő esetén húzódtak a foxliba. A tisztek azonban, a körülmények ellenére is, igyekeztek betartani az étkezés szabályait. Vasárnapokon a kadét is a tisztekkel étkezhetett. Ilyenkor adott számot elméleti felkészülésének heti haladásáról, s kapott új feladatokat a következő hétre. A norvég PRINCE GEORGE vitorláson volt ellátásukról így írt Vadas József:

„Ételért a konyhaajtó elé álltunk. A szakács tányérba mérte az adagot. Miután kanalam nem volt, a tányér széléről kellett a levest ki-kiszürcsölni. Cukrot, sót, margarint, kétszersültet egy hétre előre kaptunk. Ez addig tartott, ahogyan takarékoskodtunk vele.”

Mert étkezőeszközök nem voltak a hajón, arról mindenkinek magának kellett gondoskodni.

Orvosi, egészségügyi ellátásról a hajón szó sem volt, a megelőzésre kellett törekedniük. Orvos csak a kikötőkbe való érkezéskor látta a tengerészeket, s akkor is a fertőző betegségek iránt érdeklődtek leginkább. Az egyoldalú táplálkozás következményeiről így emlékezik meg Vadas:

”Az egész legénységen az egyoldalú étkezés folytán, vagyis a zöldségfélék hiánya miatt, a test különböző helyein, mérges és erősen gyulladásba menő kelések keletkeztek, az úgynevezett skorbut. A hely, ahol keletkezik, irtózatosan fájni kezd, megdagad, gyulladásos lesz a bőr. Enyhítő gyógyszerként a lenmaglisztet forró vízben péppé keverték s azt egy gézre rátették s így helyezték a keletkező daganatra. Ez a módszer a tüzességet kivette. A sebet kifakasztotta, ahonnan kemény, zöld színű váladék jött ki. A helye azonban a gyógyulás után is megmaradt. Hathatós megakadályozó gyógyszere a Lime-juice, a C-vitamin. Sajnos hajónkon nem volt!

Sajnálatos, hogy még a 20. század elején is gondot jelentett e betegség megelőzése némely hajón. Hiszen a legtöbb tengerésznemzet hajóin már két-három századdal korábban, felfedezve ellenszerét, bevezették a savanyú káposzta, illetve a citromlé megelőző alkalmazását a személyzet élelmezésében.

Tengerészeink bagórágási szokása is az élelmezésre vezethető vissza. Hogy elcsapják az egyoldalú táplálkozás miatti kellemetlen szájszagot, rágták a bagót.

A hetenként kiosztott, s mértékkel fogyasztott bor, máshol a napi rumadag is az egészség megóvását szolgálta. Ám előfordultak esetek, - na nem a hajón -, amikor a mérték az akó lett. Ez leginkább partra vetődésük során esett meg némelyükkel. A szárazföldi ember azért általánosíthatott a tengerészek részegségét illetően, mert azok hosszú hónapokig megtartóztatták magukat az italtól, s partra kerülve a kicsi is nagyon megártott. Csűrös Lajos, a finn SAMOENA bark indulásakor az Antofagostában hajóra cipelt chilei tengerészről így ír:

„Vincenso, ha nem is minden tekintetben, de egyben megrögzött tengerész. Tudja ő, hogy vitorlások indulásának napján vérbeli tengerész leissza magát. Olyan öreg szokás ez, mint maga a hajózás. Különösen az északi népek ápolják és gyakorolják. Az utolsó éjszakán négykézláb mennek a korcsmából a hajóra.”

Vadas is hasonló élménnyel gazdagodott Ausztráliából való indulásukkor:

„… hiányzott egy matrózunk, úgyhogy a kapitánynak ezt is kellett találni, mert vitorlás hajóra nem volt mindegy, hogy kit vesz fel. Végre akadt egy norvég tengerész, akit erősen ittas állapotban tudott csak meggyőzni arról, hogy jöjjön a hajóra matróznak. Amikor vele a hajóhoz ért, a norvégot csak emelőgéppel tudtuk a hajóra tenni, mert lábait már képtelen volt emelgetni.”

Dr. Kempf írja a borról:

”Utazásunk 60-ik napján, t. i. márczius 9-kén értük el az Egyenlítőt. Csodálatosképpen a hőség nem felette nagy. Itt kóstoltuk meg az osztrák és magyar borokat és azt az állítást, mely szerint a magyar borokat az Egyenlítőn át nem lehetne vinni, mert megtörődik és megsavanyodik, határozottan hamisnak vagy szándékos ferdítésnek találtuk.”

Idegen tengerészet vitorlásaira szegődött magyarjaink nehezen szoktak hozzá az ott rendszeres, mindennapi rum elfogyasztásához, pedig annak fertőtlenítő hatása miatt szükségük volt rá.

Hevenyészett reggeli a decken

Talán érdekes lehet számunkra, mi mindennel gyógyítgatták tengerészeink kisebb-nagyobb bajaikat, betegségüket. Például a fentebb tárgyalt teknőc vére megakadályozta a hajhullást. A tengeri algák különböző fajtáit skorbut megelőzésére, és féreghajtó gyanánt fogyasztották. A tőkehal olajat legyengült, lábadozó betegeknek adták. A fókazsírt pedig rühösség gyógyítására alkalmazták. Az égetett szeszek, elsősorban a rum, a fertőtlenítésre szolgált. Egyébként a babonás hajósnép sokféle követ, csontot, amulettet használt a gyógyulásához, de főként a rontás elkerülésére. Ezek legtöbbször meg is feleltek feladatuknak, hiszen a jó levegőn, távol a fertőzés veszélyétől, leginkább csak három betegség érhette őket: a honvágy, a konyhabetegség és a tengeribetegség. A honvágy múlik a legnehezebben, hiszen a Kárpát-medencéből idegenként odacsöppenni egy vitorlásra, s hónapokig hajózni óceánról óceánra, távol a hazától, bizony nem könnyű dolog, a sok élmény ellenére sem. E betegséget csak a munka, az idő, s a társak figyelme gyógyíthatja.

A konyhabetegségen szinte minden tengerész átesik, ki útra kél. Ez a táplálkozás megváltozása miatt lép fel. Különösen a magyar gyomor számára furcsa, eleinte szinte ehetetlen a vitorlásokon előállítható étek. Nem csak az ételek elkészítési módja, de a felhasznált nyersanyagok is merőben mások, mint a megszokott hazai. Kennedy így ír idézett könyvében:

„Sokáig az volt a nézetem, hogy ezt a betegséget az egyhangú matrózkoszt váltja ki – az örökös kétszersült s amerikai sózott hús felhasználásával. A tapasztalat azonban másra tanított meg. A legjobb és legváltozatosabb konyha is előidézheti ezt a betegséget, ha az a konyha szokatlan és idegen.”

E betegség leküzdésében is az idő az egyik orvosság, a másik az éhség.

A harmadik betegséget tapasztalatból is ismerhetik, kik már jártak a tengeren. Ez a tengeribetegség. Egyéni természettől nagyon függő, a lefolyása változó. Vannak néhányan, kik teljesen védettek, míg mások hamar átesnek rajta. De akadnak, kiket hosszú időn át nagyon megvisel. A tengerészek zöme ahányszor hajót vált, átesik a betegségen. Az új hajónak ugyanis más a viselkedése hullámzásban, mint a megszokotté. Különösen igaz ez, ha hosszabb parti tartózkodás után száll új hajóra az illető. A betegség lefolyása gyors, először összefut az ember szájában a nyál, majd az ember nagyot nyel. Ez néhányszor megismétlődik, mindig erősebben, s hamarosan a gyomor tartalma igyekszik kifelé. Ezt visszatartani nem lehet, arra kell ügyelni, hogy ilyenkor a szél alatti oldalon könnyítsünk magunkon. Rövid megkönnyebbülés után minden kezdődik elölről. Mindaddig nem jár fájdalommal, míg a gyomrunk nem üres, de az üres gyomor görcsei már nagyon erős fájdalommal járnak.  Tehát minden bajunk ellenére ennünk kell. E betegséget is csak az idő gyógyította meg, akkoriban még nem volt ellenszere.

Ha a munkavégzés során valaki megsérült, a sebet rummal, vagy konyakkal fertőtlenítették, majd bekötve az időre bízták a gyógyulást. Rakodás közbeni sebesülésének kezeléséről igen érdekes, a mai olvasó számára meglehetősen bizarr beszámolót kapunk Vadas könyvéből:

„Pechemre az egyik vasfogantyú eltörött és bal lábam sípcsontjához ütődött. Nadrágomon rögtön átszivárgott a vér. A hajón megadták az elsősegélyt. Törés nem volt, petróleumos gézzel bekötötték. Ám lábam fájni kezdett, bedagadt. Harmadnap levették a kötést, de javulás helyett a seb körös-körül feketedni kezdett. A petróleum álítólagos gyógyereje nem vált be! A hajón sajnos egyedüli orvosságunk, gyógyszerünk mindenre a petróleum volt. Orvoshoz kellett mennem.”

Még szerencse, hogy a kikötői rakodás során volt rá lehetőség. A hajón vélhetően nem volt rum, vagy sajnálták a sebre pazarolni.

Tengerészeink életéhez a hajón hozzá tartozott a „lelki” táplálék is. Általános tengerészvélemény szerint ki nem tud imádkozni, menjen ki a tengerre, majd ott meg fog tanulni! Nos, babonás tengerészeink nem csak a veszély idején, vagy tengerbe temetéskor imádkoztak, de általában minden nap. Vadas emléke szerint:

„Este nyolckor, őrségváltáskor, a legénység a hajó farán gyűlt össze. Luigi matrózunk ilyenkor előlép, és fennhangon elimádkozza a „rosariot”. Az ima után mindenkinek nyugodalmas jóéjszakát, hosszú életet kívánt. A szabadőrség felváltotta a szolgálatban lévőket, és megint minden elcsendesült.”

Kompolthy Jób írja finn bajtársa tengerbe veszéséről:

„egy távolguruló óriási hullámhegyen megpillantottam szegény emberünk felsőtestét, aztán eltűnt örökre. Ilyen, minden képzeletet felülmúló vészben, a mentés gondolata őrültség. Szomorúan kongott pár percig a hajóharang, a kapitány imát vezényelt. A legénység térdre ereszkedve nézett arra, a mind tovább hömpölygő hullámhegyre, amely bajtársunkat elragadta.”

Az étkezéseknek a gyomorrontáson, émelygésen, „haletetésen” túl volt egyéb következménye is, a keletkezett salakanyag eltávolításának szüksége. Az étkezések után az embereknek előbb vagy utóbb el kellett végezniük kisebb vagy nagyobb dolgaikat. Ekkoriban a hajókon erre a célra a gravitációs elven működő kerek lyukkal ellátott deszkalap szolgált, a vízöblítést a tenger szolgáltatta. A legénység hagyományosan a hajó elején a prován, a tisztek a tatjában végezték szükségüket. Folyó ügyeiket leginkább a szélalatti oldalon a hajópárkányra állva, az árbóc oldalmerevítőibe kapaszkodva intézték el.

Obltnt Siegfrid Lüdden az U - 129-es tengeröblítéses klotyóján

A császári-királyi, majd császári és királyi haditengerészetnél minden bizonnyal nagyob szervezettséggel kellett ellátni a hajók több száz főnyi legénységének élelmezését, hiszen missziós útjaik során több hónapra, akár évre is elhagyták a polai anyakikötőt. Erről talán majd máskor ….