Ki ne ismerné Szabó Imi drámai hajótörésének történetét? Üzemképtelen motor, szélcsend és a gonosz áramlatok kitették a szépséges NautiCat 38-ast a kövekre. Az árapály egyre mélyebben sodorta, verte a sziklákhoz az oldalán fekvő testet, lerágva gyakorlatilag a fél oldalának nagy részét. A hajó menthetetlen helyzetbe, javíthatatlan állapotba került. A magyar vitorlástársadalom egyemberként állt ki Imiért. Nem csupán a lelket tartották a reménytelen helyzetbe került hajóstársukban, de gyűjtést is szerveztek a hajó kimentése, biztonságos helyre szállítása érdekében. Ez nem volt egy egyszerű feladat, többek között utat kellett építeni a sziklákra, hogy a daru és a szállító eszköz megközelíthesse a Polarist. Amikor végre bakra került a hajó, akkor látszott, hogy mekkora a baj. A helyi közösség, halászok, hozzáértő mesteremberek egyöntetűen megállapították, hogy ezt a hajót már nem lehet, nem is érdemes megjavítani.

Amikor a gyűjtés elindult, Géza is elhatározta, hogy segíteni fog. Mire feleszmélt, a mentés költségeit a közadakozás elő is teremtette, így rövid újratervezés után úgy döntött, hogy szaktudását, sok évtizedes hajóépítésben szerzett tapasztalatait kínálja fel a bajbajutottnak.

A csapatot Gézán kívül Lacsny Gergő – igen a Trentasettés –, Rózsa Pisti, és Somogyi Peti a Nauticboat műhelyéből alkották. Ha valaki repült már fapadoson Anglián keresztül a Kanári szigetekre, az tudja, mit jelent a hosszú görnyedt feszengés kínja. Ehhez adódott Géza és Gergő hírtelen jött betegsége, nem csoda, hogy az őszi legyek lelkesedésével láttak munkához.

Amit Imre egyedül meg tudott oldani ahhoz, hogy a csapat hatékonyan haladhasson, azt teljesítette. Megnyitotta a sérült, javításra, pótlásra szoruló felületet, lett vagy 10 m2. Áttükrözte az ép jobboldal felületét a hiányzó baloldalra. Alkotott egy sűrű lécvázat, melyre a 9 réteg laminát felkerült. Szerencsére a szükséges anyagokat is sikerült leszállítani a hajóhoz, így elhárult szinte minden akadály.

„Rengeteg látogatót, katasztrófaturistát sikerült bevonzanunk”, meséli Géza, aki úgy érezte magát, mint egy látványkonyha séfje. Jöttek az okoskodók, többek között a Golden Globe-ot egy éve itt a sziklákon befejező Guy de Boerrel, aki már túl van hajója javításán, de azt érzi, hogy tanácsai nélkül szakembereink képtelenek megoldani a feladatot. Néhány napig ott téblábolt a tömegben, de amikor egyértelművé vált, hogy a magyar fiúk nem hallgatnak rá, ráadásul gyorsabban dolgoznak mint az ő általa preferált szakemberek, eltűnt, ahogy az okoskodók hangja is elcsendesedett.

Mi lett a betegekkel?

A hét közepére sikerült összeszednünk magunkat, köszönhető Péter gondoskodó, ellátó támogatásának. Az óceáni fürdőzés, az esti fehér abroszos vacsorák, a nyugis, rutinszerű reggeli kávézás a plázson feledtette a megfeszített munka fáradalmait.

Milyennek láttátok az életet Fuerteventurán?

Az ilyen egyévszakos szigeten könnyen lenyugszik az ember, kialakul a napi rituálé. Nagy kedvencünk volt egy igen vékony, éltesebb hölgy, aki minden áldott nap percre pontosan ugyanabban az időben jött gyalogolni, úszni, őrizve egészségét. Eléggé el nem ítélhető módon elneveztük „Aszkétának”, hozzá igazítva munkakezdésünk időpontját.

Voltatok-e kirándulni?

A repülőjegyünk vasárnapra szólt, mi meg már pénteken fel tudtuk rakni az utolsó három réteget, így felszabadult a szombat.

Autóval körbejártuk a szigetet. Mindenhol kő. Kő kövön, és megint csak kő. Láthattuk, hogy milyen lehet egy holdbéli táj. Az sem lepett volna meg bennünket, ha egy kies kráterben megpillantjuk Armstrongék sosem lobogó zászlaját.

Megállapítottuk, hogy Gran Tarajal, ahol dolgoztunk, valójában a sziget legjobb helye. Vasárnap reggel elkezdtük rémisztő utazásunkat hazafelé. Soha többé fapados!

Mielőtt bárki is azzal vádolna, hogy sunyi PR megállapodásom lenne a Nautic Boat csapatával, hát téved. Sopi cselekedete része a magyar vitorlázók közösségére egyre jellemzőbb összefogásának, segíteni akarásának. Legyen szó egy elsüllyedt hajó kiemeléséről, bajba került társunk mentéséről, fiataloknak adományozott komplett versenyhajóról: mind-mind a bennünk rejtőzködő jóság tünete. Sopi, akit nem véletlenül már vagy fél évszázada Jóságos Gézabácsinak hívunk, már megint bizonyított. Kövessük példáját! Ki lesz a következő?