Az alap felállás szerint a leggyakrabban három esetben merészkedünk rá a jégre:
gyalogszerrel túrázva;
korcsolyával;
síléccel.
Mindhárom esetben pillanatok alatt a jeges vízben találhatjuk magunkat, ha rosszul becsültük meg a jég teherbírását.

Nagyon fontos a jégbeszakadás 1-10-1 szabálya:
1 percünk van arra, hogy elkerüljük a pánikot, megnyugtassuk magunkat, és rendezetté, egyenletessé tegyük a légzésünket;
10 percünk van, amíg még hatékonyan tudunk mozogni;
1 óránk van, amíg nem veszítjük el az eszméletünket.
Természetesen ezek csak átlagolt, körülbelüli értékek, azonban nem érdemes azt latolgatni, mi alul- vagy felülteljesítjük-e a szintet, cselekednünk kell.  Közben sose feledjük, addig jó, míg vacogunk, mert az meleget termel, ha viszont már a vacogás is leáll, akkor igen komoly gondban vagyunk.

A jégbe szakadt ember legelső dolga minden esetben az, hogy a vízfelszínen maradjon, és mihamarabb megkapaszkodjon a körülötte lévő ép jég peremén.  Akármekkora is az általunk betört lék, érdemes arra az oldalára visszaevickélni, ahonnan jöttünk, elvégre az már egyszer elbírt bennünket, ezáltal elég nagy az esély, hogy ez még egyszer sikerülni fog.

Ha gyalogszerrel túrázva közlekedtünk, akkor úgy a ruhánkat, mint a bakancsunkat hagyjuk magunkon, esetleges vetkőzéssel a vízben ne vesződjünk.  Azonban amennyiben korcsolyázva vagy sílécen közlekedtünk, akkor érdemes megszabadulnunk a segédeszközeinktől.  A korcsolya fém része elnehezítheti, lehúzhatja a lábunkat, ami azonban sokkal veszélyesebb, az az, hogy a kapálózó lábainkkal megvághatjuk magunkat.  A sílécektől pedig azért javasolt megszabadulni, mert azon túl, hogy erősen megnehezíti a mozgásunkat, meglepő módon a legtöbb síléc felúszó, s ezzel a tulajdonságával a jeges vízben ledermedt lábunk izmait, ízületeit könnyen kificamíthatja.  Lássuk be, nem hiányzik, hogy még komoly sérüléseket szenvedjünk az amúgy se vicces helyzetünkben.

Szóval beszakadtunk a jégbe, fennmaradtunk a víz felszínén, egyenletesen vesszük a levegőt, visszaevickéltünk a léknek arra a szélére, ahonnan jöttünk, és megszabadultunk a nem kívánatos segédeszközeinktől.  Eddig „rendben" - hogyan tovább?  Ki a vízből!

Az ember óhatatlanul is a strandmedencék szélénél megszokott módon, tenyérrel a lék szélén lévő jégre támaszkodva, s egy hirtelen mozdulattal kinyújtva a karját egyből derékig kiemelkedve szeretne kijutni a jeges vízből, ám ez esetben ez nem működik.  Egyrészt így kéttenyérnyi helyen a teljes testsúlyunkkal terheljük a jég szélét, és nagy az esélyünk arra, hogy azt letörve csak a lék nagyságát növeljük.  Másrészt a beszakadás következtében pár másodperc, vagy jobb esetben kb. egy perc után már az egész ruházatunk átázott, és ez egyben azt is jelenti, hogy a 0 °C körüli víz eléggé korlátozza izmaink és ízületeink teljesítőképességét.  A kudarc egyébként is az egyik legkomolyabb visszavető erő, tehát érdemes könnyebb módszerrel próbálkozni.  Az előző hasonlatnál maradva, mint a gyógyfürdőben, alkarjainkkal a lék szélére támaszkodva, fejünket, vagy jobb esetben a mellkasunkat rájuk hajtva megpróbálunk a vízben kissé előredőlni, s a lábainkkal ütemesen tempózni, taposni a vizet.  A kulcsszó az egyenletesség, mert ha úgy csináljuk, eredményesek leszünk, ha viszont össze-vissza rugdalózunk, azzal csak ártunk.  Rövid időn belül érezni fogjuk, hogy szépen lassan elkezd a lábunk közeledni a víz felszínéhez, és ettől a testünk kezd vízszintes helyzetet felvenni.  Ekkor a lábainkkal tovább tempózunk, az alkarjainkkal pedig elkezdünk előre mászni, haladni a jégen.  Ha ügyesen csináljuk, viszonylag hamar újra teljesen a jégen lehetünk.  Ennek a technikának az a további előnye, hogy hason fekve jutunk ismét a jégre, s úgy egyrészt tovább is menekülhetünk, másrészt így nagyobb felületen kevésbé terheljük a jeget, és ezzel csökkentjük egy újabb beszakadás kockázatát.

Bármennyire is morbidnak tűnik, ha kb. 10 perc alatt nem jutunk ki a vízből, és elég hideg van, akkor az egyik kezünket minél nagyobb felületen a jégre fektetve hagyjuk egy helyen, a másik kezünkkel pedig locsolgassuk a jeges vízzel.  Ezzel odafagyaszt(hat)juk a kezünket a jéghez, és annyi előnyünk származik belőle, hogy ha nem jutunk ki, vagy nem találnak ránk abban a hátralévő szűk 1 órában, amíg elveszítjük az eszméletünket, akkor legalább nem csúszunk bele a vízbe, s nem fulladunk meg, és még mindig van esélyünk a túlélésre.  Ugye, nem vicces?!?

Pár szót az élettani hatásokról. A testfelületünk percek alatt elkezd komolyan lehűlni, s hamarosan a normál testhő felét, 18 °C körüli szintet ér el.  Eközben a szervezetünk védekezési mechanizmusának köszönhetően a belső szerveinknél még normál, sőt, nem ritka esetben akár hőemelkedés, 37 °C körüli hőmérséklet mérhető.  A vízből kikerülve az lenne a legjobb, ha lehetőleg minél gyorsabban megszabadulnánk a nedves ruhánktól, nagyon óvatosan szárazra törölnénk magunkat, és vagy száraz ruhát vennénk fel, vagy bebújnánk egy hálózsákba, vagy mentőfóliával bugyolálnának be.  Tilos hőforrás, például cserépkályha közvetlen közelébe mennünk, ugyanis az ebben az esetben sokkal többet árt, mint használ, csak fokozatosan szabad visszamelegednünk.  Mindezek közben jelentkezik az utóhűlés, ami azt jelenti, hogy miközben a végtagjainkban és a bőrfelszínünknél újra megindul a vérkeringés, emelkedik a külső testfelületünk hőmérséklete, aközben a belső szerveinknél több °C-ot is eshet a hőmérsékletünk.  Nagy önuralommal meg kell várnunk, amíg kiegyenlítődik a testhőmérsékletünk, és nem szégyen, inkább javasolt orvosi segítséget kérni.

Alaszkában úgy mondják, el kell felejteni a jég vastagságának a mérését.  A centiméter szinte semmit se mutat meg abból, ami sokkal fontosabb, hogy az adott jég milyen állagú, s ezáltal mekkora teherbírású.  Ennek a megállapítására pedig nincs egzakt módszer.  Ezt mi se támasztja alá jobban, mint az, hogy minden évben jó pár eszkimó odavész a vadászatok közben, pedig náluk évezredek óta öröklődik nemzedékről nemzedékre az ebbéli tudás.

 

Emanon