Jókai Mór örök érvényű mondatai jutottak eszembe. De ne szaladjunk előre.

Ezüstösen szürkés a reggel, reményt keltően próbálkozik a napocska. Döngetünk felfelé a Tiszán, ahogy csak a „csövön kifér”. Spriccel a víz, hosszan elnyúlik a felcsapódó fartajték, sebes siklásban a gép. Megkerülve az Aranyosi szigetet, visszaereszkedünk úszó üzemmódba, és alapjáraton, bekanyargunk az ötös számú öblítő csatornába. Ez vezet át minket a Sarudi – medence déli partján arra a pontra, ahonnan a legegyszerűbben érhetjük el az északi oldalt. Akadályok azért itt is vannak, mint például a „Tisza-tavi biosulyom” (állítólag ehető, és gesztenye ízű) amely igen csak rá tud csomózódni a csigára, meg a rendkívül alacsony víz. Pár karóval ugyan kijelölték a hajózható útvonalat, a vicc viszont az, hogy az ajánlott csatorna mellet tíz – húsz méterrel Poroszló felé a legmélyebb a lé. Itt célszerű tehát haladni, persze csak lassan, számítva az esetleges fenékérintésre.

Kiérve a nyíltra aztán roboghatunk megint. Na de merre? Helyismeret híján igen nehéz meglelni Sarudot. Még a GPS is a nádas közepébe irányít. Persze, hisz mögötte rejtezik a cél. Kerüljünk balra, és megpillanthatjuk a Tündérrózsa kikötőt. Jól elbújt, szent igaz, és ráadásul távolból nincs igazán jellegzetes parti célpont, ami bevezetne a lagúnába. Sebaj, csak megleltük.

Szép védett hely, pár kinyúló – benyúló félszigetecske, némelyik hosszú, mint egy gát, vagy töltés. Stégből annyi van, hogy sose fogy el. Mellettük a legkülönfélébb vízi kreátumok lengenek, az egyszerű horgász ladiktól a sokmillkós luxusyachtig. Első ránézésre más, mint az eddig látottak, valami egyéni hangulata, látványa van. Még sportoló gyermekcsapat is közelít. Jé, itt ez is van?

Keressük a WC–t. Meg is leljük, egy bádog konténer formájában. Persze zárva, a kulcsot a mellette álló, szerény kínálatú büfé pultjánál kell elkérni. Megkapjuk, majd dolgunk végeztével visszaadjuk. Persze azonnal kéri a következő kuncsaft, és ez így megy tovább. A zár már az utolsókat rúgja. Én nem igen látom értelmét ilyen procedúrának, de ahány ház, annyi szokás.

Kedves, újdonsült ismerősöm kalauzol tovább. Jobbra szép strand. A töltés túloldalán az Adler Kemping hever romjaiban (kezdő képpár). Épületek düledeznek, a gaz orrig ér. Hajdan volt „szocreál” kereslet megszűnt, tönkrement. Nem kell a kutyának sem. Vagy mégis? Hisz földmunkák kezdődtek. Kedves kalauzunk szerényen felvilágosít: Ő tulajdonképpen egy rendkívül „tőkeerős” befektető, és nem Afrikába megy zsiráfot és elefántot gyilkolni, hanem, mivel beleszeretett a Tisza - tóba, megvette és újjáépíti. Upsz! De ki a pék jön ide? Konkrét terve van erre is: szervezett csoportok, például gyerekek. Méghozzá sporttáborba. „Sérült”, vagy „fokozottan hátrányos” csoportokban is gondolkoznak, esetleg vegyesen egészségesekkel, olyan „bátor tábor” féle megoldásban. Egyre kíváncsibbá tesz. Sétálunk tovább.

Összefutunk párjával. Andrea kedvesen, szeretettel, egyszerűen kalauzol tovább. Mutat egy régi paraszti vályogházat. Nyakig érő dzsumbuj, rogyadozó tető, kiszakadt ajtók – ablakok. Az elmúlás dögletes bűze lengi körül e szomorú helyet. De Ő csak mosolyog és megnyugtat, ne sajnálkozzunk, lássuk hogyan születik újjá.

Pár lépéssel odébb, egy hasonlóba már belekezdtek, a harmadiknál pedig gőz erővel dolgoznak az építők. És mibe fáj mindez? Hát úgy nyolcmillió körül áll meg egy teljes felújítás. Kiszedem azt is, hogy átlagosan nyolc – tíz embernek adnak folyamatos munkát. Nem semmi ez ott, ahol elképesztő a munkanélküliség, kilátástalanság, kábszerezés (műtrágyából meg hígítóból kutyult kotyvalékkal ölik magukat, még a fiatalok is, akiknek az összetétele 60 % - ban … stb,), öt közül négy „ságíjjből” vegetál, de ez itt nem egy etnikai szociográfia, tehát hagyjuk.

Lássuk mi lesz belőle. Csak ámulok és bámulok! Hallgatjuk tovább a mesét. Ide máris, heti váltásban gyerekek érkeznek, horgász, vagy vitorlás táborokba. Hű, de tetszik a dolog! Ritkán találkozom e-félével. Hála a Jóistennek, vannak még olyanok, akik nemes célra, az ország javára kamatoztatják pénzüket, energiájukat. Juj de nagy szavak, közhelypufogtatás, fuj! Csinálom a reklámot. Ja, azt köszönik, de nem kérik, olyan a túljelentkezés, hogy még az el nem készült épületeket meg kempinget is túltöltenék! Na, ettől fogtam padlót! Azért a linkeket ideteszem, ha valakit érdekel esetleg:

http://www.elmenyfalu.hu/elmenyfalu . Jó szórakozást a videókhoz! Mi nézelődünk tovább. A ház belseje is csodaszép, stílusos, kényelmes. Persze, hogy a csemeték többsége visszajáró vendég. Megvizslatom a kellékeket. A kísérő motorosok, trailereken várják a bevetést, annyi a lóerő, hogy egy traktornak is elég lenne. És a vitorlások! Külön sémára gyártatták le maguknak. Nyaranta persze hivatásos oktatók jönnek segíteni (Balatonról). Kezdek besokallni. Legyen hát vége. Részint azzal, hogy végtelen tiszteletet kezdek érezni ezzel a szerény „bakegérrel” és kedves párjával szemben.

Részint, hadd fejezzem bé azzal, amivel kezdtem:

„Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: „Mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezsz; mi lesz tebelőled? Elébb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgysem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!”

Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, istencsapási hiúvá tették munkáját – ismét újrakezdi.”



2015. június 17. Merlin