Reggel harsány madárcsivitelésre ébredünk. Kávézásunk végeztére megérkezik a Sulyom Táj étterem http://www.egyelsarudit.hu/ futárja a reggelivel. Kulturált dobozcsomagolás tartja melegen a kaját, ami jelen esetben rántotta, telis tele hagymával, szalonnával, kolbásszal… meg mindenféle finomsággal. És brutálisan nagy adag. A felét sem tudjuk megenni. Sebaj, a hűtő megőrzi vacsorára.

Összeszedjük a túracuccot (távcső, fényképező gépek, kamera, viharkabátok… stb.), legurulunk a kikötőhöz. Üzemanyag és tartozék ellenőrzés, majd motor indul, és kicsurgunk a nyílt vízre. Ott azután döngetünk egyet megsiklatva a csónakot („prímán szalad a vas”). Elrepesztünk az épülő vitorláskikötőhöz. Impozáns látványt nyújt a vízről. Valódi, nagyszámú versenyzőt is befogadni tudó létesítménynek tűnik. Érdekes – nekem szokatlan – látvány, hogy a gátak nem kőből, hanem cölöpsorokból és vesszőfonatból készülnek. Ezen a vízen így szokás, ez a legtartósabb. És rendkívül természetbarát. Persze, a tájba is beleillik.

Kicsit még élvezem a sebesség és a spriccelő víz mámorát, majd bekanyarodván a nádas rejtette ösvények kavalkádjába, alapjáratra eresztem vissza a járművet. Jóformán hangtalanul, szinte nulla hullámképzést verve csúszunk a tükörsima vízen. Varázslatos a látvány. Hasonló helyeken már jártam öt éve, de erre még nem. Megkeressük a nádszigetek között rejtező Kis-Tisza folyó bejáratát, hogy őt követve elkanyarogjunk Poroszlóig.

Kutatásunkat siker koronázza, a keskeny csatornákból kibukkanva feltárul előttünk a keresett vízi út. Itt éppen még „csapatásba” is emelhetném a kecskét, de visszatartom magam (muszáj bírnom a véremmel), nem hiányzik, hogy motorbőgéssel szaggassam szét a természet csendjét.

Számos madárnak ad otthont ez a nádrengeteg. Szinte folyamatosan szárnyalnak, repkednek, vadásznak vagy viaskodnak, gyakran csupán egy kiálló ág végéről szemlélődnek. A kormoránok meg a vöcskök pedig alá – alá bukva kergetik a kiszemelt halat. Volt, hogy a hajó mellett, alig egy méterre bukkant fel valamelyik, csőrében egy jókora keszegfélével. A bakcsó (pocgémnek is hívják) közönséges madárnak számít errefelé. Iszonyú sok van belőlük. Többüknek kicsit világosabb az alapszínük, mint a Balatonnál élő társaiknak. Viszonylag keveset repülnek. Leshelyükről szúrják ki a lehetőséget, majd onnan startolva, nyílegyenesen csapnak le prédájukra. Egész tűrhető százalékban eredménnyel is járnak.

Már vagy egy órája tekergünk a folyón, de nem tudjuk megunni a látványt. Folyamatos a csivitelés, vijjogás, krákogás, füttyögés, kuruttyolás, brekegés, cirpelés (nádi kabóca, mocsári nyehőce). Élvezzük a természet hangjait. Lebilincselő számomra ez a vadvízi rengeteg. Olyan világ ez, ahova még távolról sem nagyon hatol be a „civilizáció zaja”. Ehhez természetesen nagyban hozzájárul az ide járó emberek fegyelmezettsége is. Számos horgász áztatja a kukacot az eldugott öblök rejtekében, vagy csónakjából az átvezető csatornák elágazásaiban. Némán őrzik botjaikat, nem bömböl mellettük rádió, vagy egyéb zajkeltő eszköz. Még beszélgetni is suttogva szoktak. Viszont szépen láthatóvá teszik tartózkodási helyüket általában úgy, hogy valami hosszú dolgot (merítő szák, napernyő, zászló) függőlegesbe támasztanak, hogy kikandikáljon a nádszálak felett. Így az erre kódorgó motoros messzebbről tudja őket észlelni, és van ideje minimálisra csökkenteni sebességét, és betartani a hullámzás elleni védelem igényét. Ugyanide tartozik, hogy sehol, még elvétve sem találkozunk úszó szeméttel. A vízen éktelenkedő műanyagflakon, nejlonzacskó, papírdoboz… stb. itt ismeretlen fogalom – nem úgy, mint a Balaton kikötőiben –. A kölcsönös üdvözlés is karlendítéssel történik, és nem óbégatással. Szóval igen fegyelmezettek az itt tartózkodók (Attila nagy királyunk szelleme dicsérő mosolyt küld feléjük.)

Örömmel tapasztalom, hogy az eligazító táblák száma nőtt, a kivitelezésük szép és egységes lett. Az öt évvel ezelőtti állapothoz képest szignifikáns a változás. A vízi túrázók kis figyelemmel könnyedén eligazodhatnak a lagúnák labirintusában, illetve motorozhatnak szabályosan a folyóról való letérés nélkül. Mi is ez irányban haladunk tovább, megcsodálva a viruló tündérrózsákat. És kisvártatva kibukkanunk a Poroszlói – medencébe, megpillantva a Tisza-tavi Ökocentrum kilátótornyát. Itt a végállomás! Meg kell fordulnunk, és ismét végighajózva a Kis-Tiszán, elérnünk a Sarudi-medencébe torkolló kijáratot.

A visszaúton, bizonyos szakaszokon „siklásban csapatunk”, nyerve az időt és spórolva az üzemanyagot. Természetesen a horgászok és az élővilág zavarása nélkül. Egynegyed idő alatt el is érjük célunkat, ahol tüstént kifordulunk a nyílt vízre. Becélozzuk az V. sz. öblítő csatornát, amin áthajózhatunk a Tiszára. Úgy tíz perc alatt oda is döngetünk, egyenest a torkolatába. Jó széles, úgyhogy mérsékelt (10 km/h) tempóban hajózható. Áthaladunk a nyitott zsilipen és máris a folyó főágában vagyunk. Szembefordulunk a folyás irányával, és csapatunk, ahogy csak a csövön kifér. Kezdünk igen éhesek lenni. Szűk fél óra alatt el is érjük célunkat, a híd tövében levő Fehér Amur Halászcsárdát http://www.feheramur.hu/index.html . Örömmel konstatálom, hogy a rozzant vasstég helyett csinos, több hajó fogadására alkalmas úszómóló várja a vendégeket. Könnyedén rákötünk, annyi a bika, hogy sohse fogy el. Az épület is alapos ráncfelvarráson esett át. Sőt teljesen átépítették. Csinos, faszerkezetes tetejű terasszal bővült, kilátással a folyóra. Vajon mivé lett a régi kitűnő halászlé? És mennyiért?

Az étlapból sok minden kiderül. Az elegáns és szép külső mögött III. osztályú árak bújnak meg. Lehúzás nincsen. A „takarmány” pedig minden igényt kielégítő. Úgy a halászlé – külön tálalt belsőséggel –, mint a fokhagymás csuka igazán remek. Mint a régi időkben. (Attila vezérünk szelleme is csettint ilyen lakoma láttán.) A számla is igen barátságosra kerekedik kávéval, desszerttel, vörösborral, tokkal vonóval egyetemben. Nyugodt szívvel ajánlom a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! https://turazoknak-ajanlott.webnode.hu/l/turazoknak-ajanlott-aktualis-lista/ címre. Dugig lakva szállunk hajóra.

Felbőg a motor, és repülünk lefelé, hogy bejárjuk a Pákász meg a Tiszavirág ártéri sétautakat. https://www.szabicskikoto.hu/tiszavirag-arteri-seta/ . Az oldalukból sok minden kiderül, azért pár dolgot hozzátennék. Ha vízi járművel érkezünk, először a Szabics kikötőben tegyük tiszteletünket. A kikötőmesterek mutatnak szabad helyet. A recepción vegyük meg a sétautak igénybevételére szükséges jegyeket, majd ennek birtokában hajózzunk át a túlpartra, ahol a stéghez köthetünk. Hagyjuk szabadon a szárazföldi turistákat szállító, kompként funkcionáló motorcsónakok drosztját. Megjegyzem, hogy minden igen flottul működik. Jegyvásárlásnál kedves hölgy mondja el a tudnivalókat, a révészek tüstént átvisznek, visszaérkezésünkkor, csak a partra kell állni, máris értünk repesztenek.

 
Egyébként majdnem minden úgy van, mint öt évvel ezelőtt. Az út elején viszont rengeteg a szúnyog. Méghozzá a csípősebbik fajtából. Érdemes őket túlélni, hiszen páratlan csodákban lesz részünk. Feneketlen mocsár fölött fogunk pallókon billegni, illetőleg majd térdig érő sárban tepeszteni. Jut eszembe: ne mulasszuk el cipőnket az állványokra készített csizmák valamelyikére cserélni, mert igencsak pórul járhatunk. Pákász barátunk mutatja be életét attraktív táblákon. Megtudhatjuk, hol lakott, miből készítette mindennapi használati tárgyait (a kanalas gém csőréből a kanalat), hogyan ejtette el a halakat, fogta meg a madarakat. Betegségeit is a természet adományaival küzdötte le. Temérdek bölcsességnek és rátermettségnek volt birtokában, melyeket kész most átadni nekünk. Csak át kell húzni magunkat a köteles ladikon, hogy birodalmába lépjünk.

Amint átkeltünk a Borzodály nevű morotva leszakadt darabján, valójában egy szigetre értünk. Itt láthatjuk a mocsári emberünk tevékenységeinek színtereit, és csapdáit, valamint azok elhelyezését és használatát. S miután kellőképpen elfárasztott bennünket a lekvár dagasztása, egy tóparti halásztanyára érünk, ahol evezős dereglyék sorakoznak arra várva, hogy beleüljünk, és hangtalanul kievickéljünk a Göbe névvel illetett murva vízére.

 Tündérkertbe érkezünk, amit virágok és állatok, kígyók, békák, teknősök, különleges madarak laknak, és hagyják magukat meglesni. Viszont elvárják, hogy ne zavarjuk őket. És őrizzük meg élőhelyüket, hagyjuk békében úgy, ahogy van. Búcsúzzunk is ezzel a gondolattal és képpel a mai remek kirándulástól.

Visszatesszük csizmáinkat az állványra – miután az odakészített vödör vízzel és kefével megtisztítottuk –, majd áttörve a szúnyogok falán hajóra szállunk. 

Igyekszünk haza Sarudra. Még jóval alkonyat előtt elérjük a bevezető lagúna bejáratát. Szerencsésen rálelünk. Elfogyasztjuk reggelink maradékát (bőven elég vacsorára), majd pohár bor mellett éljük át újra emlékeinket. De szép is volt. (Attila urunk szelleme is meg van elégedve a látottakkal.)

Hamar aludni is térünk, hiszen a holnap is tartogat bőven látnivalót számunkra. Hogy mit is? 

Következő esszémből rájövünk!

2020. június 7.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!