Az ember azt hinné, hogy 1944-ben, a második világháború ötödik évében, és különösen miután a front elérte Magyarországot, a balatoni sportélet kihalt. Ám az élni akarás, a normális életre vágyás, a megszokott dolgokba történő kapaszkodás csodákra képes.
Az 1942-es ötödik Kékszalagot követően mindenki bízott abban, hogy a versenynek lesz folytatása. Ám az országot 1944. március 19-én megszállták a németek. Ez súlyos következményekkel járt, hiszen erőteljesen megnőttek a szövetséges légitámadások a magyar ipari központok és vasúti csomópontok ellen. Az angolszász bombázók a Balatont és partjait közvetlenül nem támadták, de a tó felett repültek át a front irányába, tehát olyan nyugodtan, mint korábban, versenyezni nem lehetett.
1944. május 12-én a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség tanácsülése úgy határozott, hogy a folyó évi vitorlásversenyeket a sportfőhatóság kívánalmai szerint megtartják, ám csökkentett mértékben. Vagyis csak a versenynaptárban megadott pályaversenyeket futják le a kora reggeli és kora délutáni órákban, rövid, partmenti háromszög-pályákon, míg a túraversenyek elmaradnak. Köztük a Kékszalag is. Rendelkezés született a légiveszély jelzésére is, hogy a versenyzők elmenekülhessenek a bombázók elől.
A Hungária Yacht Club a Kékszalag helyettesítésére, a tókerülő eredeti rajtjának napjára kiírta a Szent László-év vitorlás pályaversenyt. 1944. július 2-án érte Magyarországot az év addigi legnagyobb amerikai légitámadása. Mégis július 8-án 23 hajó felsorakozott a Hungária Yacht Club versenyére!
A Vízi Sport 1944. július 15-én megjelent 7. száma így ír a versenyről: „Ragyogó napsütés, frissülő északkeleti szél fogadta a rajthoz érkező versenyzőket,
azonban a 8 órára kitűzött rajtolást a verseny intézősége a közbejött zavarórepülés miatt kénytelen volt elhalasztani úgy, hogy végre 11 óra 15 perckor dördült el a rajtlövés...
rajt után a hajók először a Kerekedi-öbölben lévő bójához értek cirkáló szakaszban, majd onnan háromnegyedszélben majd hátszélben értek a zamárdi bójához... Heinrich Tibor mindjárt a verseny első szakaszán az élre szaladt és remek nagy spinnakerjével a második hátszélszakaszon mindjobban megnövelte úgy, hogy első helye már a verseny elején biztosítva volt. A második kör végén a hajógyári bójánál dr. Tuss Miklós Talizmánja rövid időre Heinrich hajója elé került, azonban Heinrichék gyorsabb és ügyesebb szerelésükkel a veszélyben lévő első helyüket ismét megszerezték és közel 100 méterrel megnövelték előnyüket.”
Nagy fölénnyel győzött tehát a Kékmadár a Talizmán előtt. A harmadik helyen Krayer Krauss Arnold Lucifer II. nevű hajója futott át a célvonalon. A Szent László versenyt a HYC nyerte, második a MAC, harmadik a BSE, negyedik a KMYC, ötödik a BYC (Balatoni Yacht Club) lett.
A Szent László verseny, annak népes mezőnye nem kirívó eset az 1944-es évadban. Amint az sem, hogy a rajtot ellenséges berepülés miatt halasztani kellett.
Augusztus 6-án Siófokon a MAC 9 hajóosztály számára rendezett versenyt. Augusztus 12-én Balatonfüreden Kalózok és Dingik versenyeztek. Augusztus 20-án Balatonalmádiban került sor a hagyományos Szent István versenyre, amelyre kilenc hajóosztályból 78 (!) hajó érkezett. A verseny kezdetét 9 órára volt megállapítva, de a légiveszély miatt csak délután negyed háromkor rajtolhatott el, addigra már megfogyatkozott létszámban a mezőny.
1944. augusztus 27-én a szovjet csapatok átlépték a határt. Ennek ellenére szeptember 8-10. között Füreden megrendezték a bajnokságokat az 50-es Cirkálók, a 30-as Cirkálók, az Európa 30-asok, a 22-es Cirkálók, a Versenyjollék, a Csillaghajók a 25 m2 és a 15 m2-es Túrajollék számára.
1944 magyar vitorlás nyara ékes bizonyítéka az emberi optimizmusnak, élni akarásnak. A Balaton nem tartozott az elsőrendű stratégiai célpontok közé, ám a hadicselekményekből és a politikai döntésekből nem maradt ki. Bodoky Richárd lellei feljegyzéseiben mutatja be a változó időket:
„Valami végérvényesen lezárult. Nemcsak az ifjúságunk. Nem tudom, vitorlázunk-e még, de azt tudom, hogy ha igen, akkor már csak egy egészen más világban.”
