Mi is az a tenger? Mi is az a víz? Mi is az a tó, folyó vagy patak? Az élet dinamizmusának talán legkedveltebb jelképe, az ősi és eredeti egység, az anyagi létezés, a feneketlen, soha nem szűnő káosz, az anyagi létezésből fakadó formátlanság, a megállni nem képes folyton–folyvást toluló mozgás. A hajón átszelt víz maga az út, az utazás, szinte az életút jelképe. A természet fenséges és félelmetes erejének legfőbb manifesztációja.
Számunkra talán a lét teljességét jelenti. Boldogságot, örömet, kitörést a beszűkült térből. Kis Hazánknak tengere ugye – közvetlenül – nincsen. Magas csipkézett hegyei sincsenek – már. Minden bizonnyal számunkra talán ezért is oly erős a víz vonzása, amely a szárazföldi bezártságból a végtelenbe felnyíló horizont felé csábít. Ez eddig rendben is volna így. A vízi csavargókat ilyennek teremtette a Mindenható – úgy kell nekünk. De nem vagyunk egyedül. Nem ám! Kiváltságosak sem. Nem csupán a tehetősebb, esetleg műveltebb vagy olvasottabb, szerencsésebbeket fertőzi meg eme métely, a szegényebb, kevésbé képzett rétegek számára, hovatovább életcélként jelenik meg az „ó, csak egyszer is láthassam a tengert”. De sokan is írtak erről jobbnál jobb műveket! Hadd éljem bele magamat Tar Sándor (1941 – 2005) egyik szürke hősnőjének karakterébe, aki egy csöppnyi, sötét albérletben lakik családjával, amely tökéletesen alkalmatlan bárminemű társas élethez. Ennek következtében mindenki gyűlöl mindenkit, tennen magát is. És a kis közösség reménytelen nyomorát nem hogy enyhíti, de még nyomatékosabbá teszi egy poszter a falon. Sziklás tengerpart, pálmafák, tündöklő nap, égszínkék víz, nyugalom, gondtalan boldogság, béke. A tohonya férj meg csak horkol, a gyerekek szuszognak, a párna nyirkos, a mosógép zakatol és tócsát ereszt, a távvezérlőt – ami csak akkor működik, ha úgy szottyan úri kedve – a cellux tartja egyben. A falakról itt–ott megfakult tapéta hámlik, és a fizetetlen csekkek kötege csak nem vékonyodik. Fél száraz kifli kanyarog a margarin alatt kora reggel, a busz pedig nemsokára indul. Kezdődik a napi daráló, várja a futószalag, ami könyörtelen folyamatossággal tolja kezébe a munkadarabot, hogy a milliószor ismételt tekerést–pöckölést elvégezze rajta. Az illúziókat keltő látvány és a valóság száznyolcvan fokos ellentétei egymásnak. A képen megjelenő életet elérnie teljességgel esélytelen. És mégis. Ha rátekint, a lét élni érdemes módját látja.
Belebotlottam Bélába. Egy nagy cég parányi, kékesen vibráló neoncsöves üregében, ahol látástól vakulásig körmöli a statisztikákat és jelentéseket, amelyeket soha senki nem fog kiértékelni, még el sem olvasni. Csak a főnök óbégat a határidők miatt. Vagy csak úgy általában. Fizetése alig, a jutalom is divatjamúlt lett. Sok éve volt már, hogy attraktív felesége faképnél hagyta a gyerekekkel, amint letaposott valamelyik snájdig üzletkötővel. A csemetéket becsületben felnevelte, kirepültek messzi világokba. Ő pedig itt ragadt magányában. Az évek viszont könyörtelenül elszálltak anélkül, hogy előbbre vagy feljebb jutott volna. Egy kis lakás viszont megmaradt – hála a haver ügyvédnek. Ablaka viszont alig akad, onnan is csak az udvar falára lát, ha viszont székre áll, a kórház hullakamráját meg a folyton füstölgő kéményét bámulhatja. Ja, még a kőművesek ideiglenes zöld árnyékszéke is ott díszlik és illatozik a fal tövében. És ebben a lepusztult környezetben, egyszer csak váratlanul - szinte önmaga paródiájaként - feltámad benne a mélységesen emberi vágy. El innen, ki innen! De hová? Nem is lehet kétséges. A varázslat csakis valami víz mellett lehet! Ha a tenger nem is, de a Balaton elérhető! Miért is ne, kiszorítható. Bele kell, hogy férjen! Kéklő hullámok, szikrázó nap, strand, jéghideg sör, jobbnál jobb nők garmada. Uccú neki, hajrá!
Persze koránt sem jön be mindenkinek ugyanaz. Nevezzük őket Tóniéknak. Volt nekik egy Suzuki. Lett – csodák csodájára - némi suska. Apuci elviszi őket Porecbe. Apartman, tintakék Adria, fehér sziklák. Jaj de jó lesz! A határt átlépve viszont perceken belül jelentkeznek a baljós árnyak. Megszűnt a gyerekek mobiljain az Internet, elérhetetlen a Facebook! Tragédia! Aztán csapás, csapás hátán. A feleség megbotránkozik a nudistákon, riasztja a tömeg, frusztrálja, hogy egy árva szót sem ért, zavarják az idegen szagok. Szégyenkeznek a fehér bőrük miatt, majd pecsenyére égnek a napon. A kószáló fiatalok pedig rosszarcúak, nyilván kábítószeresek. Tónit kivéve, a család többi tagjának, az utazás és a tenger nem a felfedezés, a teljes élet jelképe és élménye, hanem szorongást és félelmet keltő idegenség. Hatalmas kudarc az egész vállalkozás. Végkonklúzió: mennyivel jobb Zamárdiban a szabad strandon! Legközelebb megint oda menjünk! (Ez most szeretett hazai kínálatunk reklámja volt!)
Mondjuk hát ki a tutit: A lakások falán hivalkodó pálmafás, tengerpartos poszterek hitvány életpótlékok, melyek egyrészt valami hiányt próbálnak betölteni, másrészt a maguk giccses, sorozatban gyártott, harsány színekben tobzódó mivoltában mintegy célt, formát és tartalmat adnak a jobb élet utáni artikulátlan vágynak. Na és, ez olyan nagy baj?
Végkonklúzióként bátorkodnám kijelenteni, miszerint a bármiféle víz nem léte alapvető léthiányt indukál, az élet lehetőségeinek és tereinek szűkösségét, az örömöktől történő megfoszttatást eredményez. Hiszen a víz mindannak a szimbóluma, ami az életből hiányzik: a nyugalomé, a szenvedélyé, az örömé, a boldogságé.
Az életé magáé!
2018. január 8.
Merlin!
