Már a nevezéshez szükséges háttérmunka sem volt egyszerű, szerencsére a versenykiíró jogászok teret engedtek a kreativitásnak. Mivel a kiskatamaránok indulhattak motoros kisérettel, úgy gondoltam, hogy megpróbálok beférkőzni, mint „egytestű katamarán”. De beláttam, hogy ezzel a taktikával intellektuálisan alábecsültem volna a jószándékú rendezőket, ezért más utat választottam.

Mivel azok az osztályhajók, akik nem szerepeltek a kiírásban Yardstickban kerülnek értékelésre,  ezért megpróbáltam a Kalózból, mint osztályhajóból regisztrált yardstickest faragni. A német listában megleltem a Kalózt, külön fa és külön műanyagra szabott előnyszámmal, így az adekvát 110-es mérőszámmal regisztráltam a hajót a magyar flottába a Ys III. kategóriába. Ily módon belesimulva a kiírás feltételrendszerébe, elkezdtem a hajó felkészítését a hosszú túrára. Mivel 30 láb körüli hajók lesznek az ellenfelek, ráadásul nekünk hátrányos magasabb előnyszámmal, ezért azt feltételeztem, hogy a testsebességünk miatt eleve jelentős hátránnyal követjük a mezőnyt. Biztonsági felszereléseken kívül unaloműző élvezeti cikkeket is csomagoltunk, de erről inkább később. A horgonyt elvetettük, mert borulás esetén csak nehezítené a mentést. Kedvenc szabóságunknál rendeltünk egy kurtított, vantnibekötésig érő grószt, hátha esetleg nagy szél kerekedne, de végül ez nem készült el, viszont lett jó nagy szél. A  mentőmellényünk zipzáras kenguru-zsebébe szépen belesimul a vízhatlan tokos iPhone, de azt csak a nagy vágtában gondoltam végig, hogy hiába a Kwindoo help gombja, vagy a VMSZ telefonszáma, ha a jó kis teló csak ujjbegyazonosítás után kommunikál. Nem túl életszerű, hogy egy borulás után, úszkálás közben kódolgatok, ezért máskor viszünk egy sokgombos oldscool mobilt is. Az öltözet sem mindegy. A legfontosabb, hogy a derekunk a vállunk, és a könyökünk ne tudjon lehűlni. A csimpaszkodásra szabott kiülőnadrág otthon maradt, mert hosszú ideig úgy sem fogunk bírni kilógni, ehelyett több réteg thermot és ami talán a legjobb: merino alsó réteget öltöttünk. Derékra melegítő öv, felül spray top, arra a mentőmellény.

Azt gondoltuk, hogy ez a ruhatár bőven elég az éjszakai hűvösre is számítva.

Eljött a várva várt szombat, azt terveztük, hogy dél körül áthajózunk, hogy a nevezésre és a 3 kor kezdődő fogadásra időben átérjünk. Az összes időjós oldalt folyamatosan figyeltük és láttuk, hogy nap közben átvonul egy szeles front, de a rajt idejére szépen legyengül, sőt az éjszakára teljes leállást is feltételeztek. Sebaj, a rajt úgyis csak 6-kor lesz, addig minden lenyugszik, ha túl erős lenne a szél, napközben egy szál fokkal is átérünk Földvárra. Délben ki is hajóztunk az MVM kikötőből és becélozva Tihanyt elindultunk lefelé. Már akkor is fújt rendesen, de úgy éreztük, hogy ura vagyunk a helyzetnek. A vízirend éber őrei nem így látták. Jöttek nagy nínózva, hogy mi a fenét kóválygunk kint a tavon, amikor a „fa-szálló” tetején villog a kettes fokozat. Próbáltunk bűnbánó arccal némi empátiát kisajtolni, de érezhető volt, hogy itt még a fizetési kötelezettség is felmerülhet. Amikor tudattuk, hogy csak ide mennénk Földvárra versenyezni, akkor lefagyott miden jóindulat és eléggé bántó éllel azt találták mondani, hogy mi egy csónakban vagyunk és nincs semmi keresni valónk ilyen időben a vízen. Tulajdonképen teljesen igazuk volt, de ez még nem ok, hogy ily könnyen feladjuk álmainkat. Mondom nekik, - igen komoly arccal, hogy a víziközlekedés szabályai szerint ez valóban csónak, de ha versenyen vesz részt az bizony más elbírálás alá kell, hogy essen. Mert nem csak a versenyre, de az oda és visszaútra is lehetőséget kell biztosítani függetlenül az időjárási körülményektől. Innen már javult a pozícióm mert azzal, hogy kibújtam a bírságfenyegetés alól, már csak egy kisérő motorost kellett felmutatnom. Meg is ígértem, hogy hamarosan jön a kisérőm, nem is tudom, hol késik, de megyek és megsürgetem. Látszólag elfogadták a történetet, de szépen beállva a hajózási útvonalba,  esélyt sem adtak, hogy valamerre elsomfordáljunk. Először a BYC-ben kerestünk Földvárra tartó hajóst, de nem találtunk. B terv, hogy csak fokkal, part alatt be a gödrösbe hátha a sekély víz meg a parti sziklák távol tartják az üldözőket, de erre nem volt szükség. Andorka Rudi vezette Helikon épp csak elhagyta a füredi kikötőt és mire felocsúdtak már rájuk is kötöttünk.

Földváron könnyedén neveztük a hajót, mert nem csak a Viharban, de a Yardstick III-ban is nyomunkra leltek.

A verseny előtti party pont olyan volt mint a többi nagy offshore-os farewell szerte a világban. Volt szerencsém részt venni Las Palmason az ARC,  Máltán a Rolex és a Clipper Race földkerülő londoni rajtja előtti búcsúbulijain. A hangulat közös, az ellátmány itt Földváron bármelyiket veri. Finom távolkeleti ízek, halak, porcellán tányér és csupa kedves arc. Van némi harctéri ideg, mert a várt gyengülés nem akaródzott kiteljesedni. 44 hajó adott be nevezést, ami figyelembe véve a Csillagtúra és az EGISZ Kupa egyidejű rendezvényét, komoly érdeklődést jelez.

A terv az volt, hogy a hatórai, kikötő előtti rajtra fél órával korábban elindulunk, csak fockkal, mert a közel 30 csomós nyomásokban lehetetlen lobogtatva várakozni, a grószt csak közvetlenül a rajt előtt húztuk volna fel. A Spari előtti mólóról indultunk a kikötő keleti oldalára, a Galambszigettől jó két hajóhossznyi magasságot tartva. Nem vettem észre a sziget felett elnyúló hínármezőt, ami lefogta a hajót, és képtelen voltam kifordulni. Bekövetkezett a lehető legrosszabb szép lassan rácsúsztunk a sziget köveire, pont a kikötőszájjal szemben, ahol a legjobban törtek a hullámok. Beállunk a vízbe, hogy a testünkkel védjük a hajó, de borzalmas volt hallani, ahogy még így is neki-neki durrant a köveknek. A kifelé motorozó hajók főleg a kisérő motorosok segíthettek volna, de úgy látszik nem észlelték a helyzetünket hiába kiabáltunk, integettünk. Végül az egyik motoros megszánt minket és elhúzta a hajót a kövekről. Orral odaálltak, megfogták a hajó orrát és hátramenetben kiszabadítottak. Még kötélre sem volt szükség az egész mentési manőver nem tartott tovább fél percnél, de az a 10 perc amit a vízben állva töltöttünk, az kivette minden erőnket. Persze a rajtot már nem értük el, de abban bíztunk, hogy a 15 perces limitbe még beférünk. A grószt a legnagyobb nyomásban kemény hullámokon húztuk fel, nem is sikerült az árboc csúcsáig feltépni, de ez a raumos menetben nem volt különösen zavaró. A legrosszabb ilyenkor az, hogy nem mehetek előre segíteni, mert az biztos borulás. Ildikó hősiesen küzd a húzással és a szűk nútba etetéssel, már majdnem fent van amikor az alsó élet hátra feszítő kötél kiakad a hátsó szemből és a vitorla középig becsúszik a bumba. Normál esetben ezt némi ügyességgel hátrahúzhatnám és újra beakaszthatnám, de nem most. Vitorla le, rögzítés és fel újra. A lobogtatás során elveszítjük a két középső latnit zsákostúl. Megvagyunk, irány a rajtvonal, alig kapunk levegőt mire átjutunk a késés 12 perc. A mezőny már nem is látszik, de nekivágunk. Csurom vizesen próbálunk lelazulni, a stressz lassan oldódik, a parát váltja a siklás fantasztikus élménye. Gyorsan alkalmazkodunk a helyzethez. A két ventil képtelen kirántani a beömlő vizet, megnyitjuk a hátsó kifolyó ablakait, a swertet félig felrántjuk és a hajó kezes bárányként válik vezethetővé. Szikrázó napsütés a gyönyörű hullámok és azt hiszem az a mérhetetlen mennyiségű endorfin amit talán az agyalapi mirigyeink szabadítottak ránk egy új dimenzióba emeltek mindkettőnket.

Révfülöp vonalában már a mezőnyt is beértük, újra versenyben éreztük magunkat. Csak azt éreztük, hogy  nagyon megyünk, fogalmunk nem volt, hogy mennyivel. A Kwindoo track információja szerin a legnagyobb sebességünk 12 csomó volt, hogy ez mennyire megbízható adat azt nem tudjuk, de tény, hogy a rajttól a györöki fordítóig 3 óra alatt leértünk, 8 nagyhajót fizikailag is megelőztünk, ehhez nagyon kellett rohannunk. Badacsony környékén a szél enyhülni kezdett és mi egyre türelmetlenebbé váltunk. Ha nem hallottuk a csúcssebességhez tartozó búgó rezonancia hangját, úgy éreztük, mintha megálltunk volna. Igen, felkaptuk a spinnakert és addig fenn is tartottuk amíg az újabb erősödés el nem kapott minket. Tudtuk, hogy nagy nyomás alatt a levétel a legkockázatosabb, de ezt is meg kellett oldanunk. Amikor befújt,  leejtettünk hátszélbe, a lee-szárat lassan engedtük mindaddig amíg a grószshotton meg nem nőtt a húzás. Ekkor a tehermentesített spít szépen le lehetett engedni, miközben lábam között a kormánnyal a hátsó decken kucorogtam. Arra kellett ügyelnünk, hogy a hajó ki ne jöjjön a siklásból, mert akkor könnyen lefúrhat az orra. Ezt a gyakorlatot Györökig hatszor játszottuk el. Az utolsó spí levételünket az alkonyat elhaló fényében közvetlenül a Huba motoros mellett hajtottuk végre, meghalzoltunk és irány Földvár. Amekkora kéj volt a nyugati rohanás a visszaút már keservesnek bizonyult.



A szél gyengült, így hiába a futtatott éles menet, ha a hajót már nem tudtuk megsiklatni. A hosszabb hajók szép komótosan elballagtak mellettünk, de olyan is volt aki hosszan kisért bennünket, és pont a befutó előtt táltosodott meg. Az endorfin termelés leállt, helyette a kínzó görcsölő végtagok, a hideg és a csillapíthatatlan pisilési inger keserítette életünket. Még jó, hogy bepakoltunk unaloműző és éhségcsillapító holmikat, hová is? A hátsó deck alatti rekeszbe. Nos oda csak úgy lehet benyúlni ha kormányzás közben háttal a menetiránynak letérdelek, kicsavarom az állandóan szoros Holt allen deklit és kipakolok a felfújt légzsákok alól. Ha meg tudtam volna csinálni akkor borulunk, mert ülni kellett volna a hajót, de nem volt ilyen veszély mert mozdulni is alig tudtam. Mit vesztettünk? A bluetouth-os hangszórót, de ha elő is vesszük van olyan zene amelyik melegít? Ott volt 4 doboz Cola, hogy el ne aludjunk, de nem voltunk egyáltalán álmosak.  Befutottunk hajnali kettőkor, a késői rajtunk miatt a teljes távot kevesebb mint 8 óra alatt teljesítettük oda 3 vissza 5 óra alatt. Yardstick III.-ban 4.-ek lettünk 2 perccel lemaradva a dobogóról. A versenyen 46,3 mérföldet mentünk 5,86 csomós átlaggal. Maximális sebességünk 11,94 csomó volt!

A befutót követően még hazavitorláztunk Füredre. A 3-4Bft-os forgolódó Északiban gyötrelmes volt a cirkálás. Kiengedett leekocsival, átfagyottan, gémberedetten tipegős fordulókkal végül biztonságosan átértünk. A  kikötőbe fél négy körül érkeztünk a part eszméletlenül imbolygott, de otthon már várt a forró kádfürdő. Alvás majd egy kis átmozgató edzés: bringával Földvárra. A díjkiosztó hozta a verseny különleges hangulatát. Meglepetésünkre a rendezők különdíjjal értékelték a teljesítményünket.

A legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy ilyen nagy szélben neki vágnánk e mégegyszer? A válaszom egyértelműen nem. Ami miatt mégis bevállaltuk azt azért tettük, hogy ily módon is demonstráljuk a Kalóz alkalmasságát szélsőséges időjárási körülmények között is. A mi hajónk a nyolcvanas évek elején készült azóta is folyamatosan versenyeznek vele. Rengeteg Kalóz hever méltatlan körülmények között, mert a kishajós túrázás megszűnt a Balatonon, a kikötők nem nyitottak a kishajóval érkezők befogadására. Nincsenek nyilvános sólyák, ahol bárki vízre tehetné a hajóját. A rendőrség csak egy csónakot lát, ha a Kalózzal találkozik. A vitorlás oktatásban, vizsgáztatásban szinte csak a bödönhajók jutnak szerephez. Sajnos azt is megtapasztaltuk, hogy a bajban még a versenyzői szolidaritás is szelektív.

Köszönet a rendezőknek, hogy lehetővé tették az indulásunkat, barátainknak akik éberen őrködtek biztonságunkért, és különösen hálás vagyok Ildikónak aki nem csupán kitűnő társ a hajóban de elszántsága, tűrőképessége erőt adott a legnehezebb helyzetekben.