Gyönyörű idő fogadott vasárnap délután, amikor megérkeztem Marina Kaštela kikötőjébe. Amikor átautóztam a hírhedt Sveti Rok alagútján, a velebiti hágó tengeri oldalán legalább 15-km-es araszoló autósort pillantottam meg. Az egysávosra szűkített alagút nem okozhatott ekkora torlódást, valószínűbb, hogy a tengerről hazatérők talán utolsó nagy rohamával találkoztam. Azt hittem ezek után, hogy így október elején már nem lesznek sokan a vízen. Tévedtem.

Az Azure Cup arról híres, hogy ide nem a legnagyobb bajnokok jönnek fizetett kötélhúzókkal, inkább olyanok, akik nem utasítják vissza a léha kényeztetést a parton, de amíg átvitorláznak egyik helyszínről a másikra, azért versenyeznek is, ha már eljöttek. 16 db kényelmes 50+ lábas hajón a küzdelem nem jelent nagy terhelést. A rendezők őrködnek a többnyire rutintalan menedzserek biztonsága felett. Nincs gennaker, spinnaker, a hajók többsége önváltó fockkal szerelt. Nekem ez tetszik, mert ha a cél az, hogy megkedveltessék a vitorlázást, akkor ne legyen feszkó, ne toporzékoljon a szkipper, ha a legénység Laokoón-csoportot képez egy-egy manőver során.

Ezek után azt képzeltem, hogy békés munkanélküliként tölthetek néhány napot a fedélzeten. Az első versenynapon a flottának Vis szigetére kellet áthajóznia, ami figyelembe véve a 70 km-es távot, nem tűnt könnyed vagy rövid hajózásnak. Az előző esti, hosszúra nyúlt kultúrprogramot még nem heverte ki a társaság. Volt ott szemnek-szájnak való ellátmány, steak-ek, halak, samba táncosok, különleges borok, sőt még egy jótékonysági licit is a Rotary javára. De nem volt kegyelem, 9-kor már el kellett lökni a partot, mert a körülöttünk látható népes regatta flottákat meg kellett előznünk, nehogy helyhiány miatt boruljon a Vis-i program.

Mivel itt nincs szájbarágós versenykiírás, nem készült precíz nyomtatott versenyutasítás, ezért nagy jelentősége van a hatékony kommunikációnak. Eleve – szélkereső - motoros karaván üzemmódban közelítettünk Vis felé, bízva a lassan felépülő Jugó erejében. A hajókon mindenki izgalommal várta az instrukciókat. Amit Franjo megadott angolul, azt én szabad magyar fordításban leadtam a megbeszélt VHF 77-es csatornán. Ez elég lehetett volna, de nem mindenkinek működött a rádiója. Sebaj! Csináltunk egy Viber csoportot, így ott is megjelent az infó. De nem mindenkinek volt Vibere. Így akinek nem volt, az megkapta SMS-ben. Végül, azt hiszem, mindenkihez eljutott.

Franjo Juric, a horvát versenyvezető tekintélyt sugárzó, határozott egyéniség. Olyan szakember, aki még életében nem versenyzett, de a szabályokat nagyon ismeri és a feladatát komolyan veszi. Egyike a legismertebb, legkeresettebb horvát versenyvezetőnek, már eddig is több nagy rendezvényen tevékenykedett. Az elmúlt héten a Rendőr vitorlázók világbajnokságát vezette, de szerephez jutott a TP 52-esek adriai versenyén is.

Végre lett egy kis szél, indulhat a rajteljárás! Ott ahol fújt, ott túl mély volt a tenger, nem tudtunk horgonyozni. Volt egy kis kísérő RIB, rengeteg horgonykötéllel Franjo átszállt és megcsinálta a rajtvonalat. Igen ám, de így a rendező hajó jogkörei átadódtak a RIB-re, amit tudatosítani kellett a mezőnnyel. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, próbáltunk messze eliszkolni, de így is akadt hűséges követőnk. A jogfosztott zsűrihajón ketten maradtunk Balázzsal azzal a feladattal, hogy menjünk előre Visre, foglaljunk helyet a 16 versenyhajónak és egy kisérő VIP-es katamaránnak. Szinte láttam magam előtt a szitut, ahogy súlyosan megvesztegetem a helyi mooringfiúkat, hogy lezárják a kedvemért a kikötő nagy részét. Akkor még nem tudtam, hogy mi csak a B terv voltunk, mert a szervezők operatív törzse, Márton és Bea már régen a helyszínen vannak, hogy biztosítsák a helyünket a térség egyik legfrekventáltabb kikötőjében. Már elhagytuk a Hvar-i csatorna bejáratát, amikor hív Franjo, hogy egy hajó még nem vette az utolsó pályajelet ezért kétséges hogy eléri-e a befutót. Az a feladatunk, hogy próbáljuk a mezőnyt befuttatni a kijelölt Veli Vodnjak sziget közelében. Tűzünk vissza, mert a vezető hajó vészesen közeledik, félő, hogy nagyon csalódott lesz, ha nem találja a célvonalat. Mivel sem horgonyozni, sem bóját lerakni nem tudunk, ezért az a terv, hogy az érkezők elég, ha elhaladnak mellettünk. Már-már elkezdjük kommunikálni a megoldást, amikor befut Franjo a RIB-en, letesz egy bóját és van igazi befutó! Ennyi az egész, a rendezés olajozottan tökéletes. És a versenyzők mindebből semmit nem vesznek észre.

Az élénkülő Jugóban gyorsan – és még időben – elérjük Vis kikötőjét, ahol sikerült a partfalon kikötnünk. Ha belegondolunk, hogy közel 100 m a flottánk partfal igénye, akkor érthető, hogy ennek lefoglalása több, mint diplomáciai feladat. Mire besötétedik, a kikötő öblének minden bójáját és horgonyzóhelyét hajók foglalják el, de addigra mi már  kis buszokkal és terepjárókkal haladunk a keskeny szerpentinen a hegytetőn lévő hangulatos étterembe, hogy megkóstolhassuk a hely - a Rocki’s - specialitását, a pekát. A peka nem más, mint egy kerek edény, amibe bekészítenek húst, halat és a megfelelő köretet, mindezt lefedik és vastag, izzó parázs takaró alá helyezik. Mi polipos és birkás pekát ehettünk.

Szigetnéző túrával indult a keddi nap. A Dalmácia közepén elhelyezkedő sziget stratégiai szerepe minden időszakban tetten érhető. Az 1800-as évekig angol, majd ezt követően osztrák, olasz és amerikai fennhatóságot Európa 3. legerősebb hadseregét fenntartó kommunista Jugoszlávia követte. A sziget szigorú katonai zártsága csak az elmúlt 20 évben szűnt meg, és vált a turisták számára is elérhetővé. Mindezt úgy tudtuk meg, hogy volt egy autentikus horvát idegenvezető, aki 120 embernek mondta a magáét és volt két tolmács, Dénes és Márton, akik a tömeg két széléről próbáltak szinkronfordítani. Aki mind a kettőt hallhatta, az már abban is örömét lelhette, hogy a magyar nyelv árnyalataival miként lehet a sivár tartalmat élővé varázsolni. Abban nem vagyok biztos, hogy azoknál, akik csak egy tolmácsot hallottak, ugyanaz jött le, mint a másiknál. Mindenesetre a szegény horvát meg volt győződve arról, hogy aznap nagyon humoros volt, mert a hallgatóság dőlt a röhögéstől.

Friss, 15+ csomós szélben hagytuk el Vis-t és egy szeles, igen csak hullámos up-down pályán futtattuk meg a rátermetteket, majd döghullámos vízen, leálló szélben behajóztunk Solta-Maslinica kikötőjébe. Elképesztően finom halakban gazdag vacsorát követően nyugovóra tértünk, hogy a szerdai záró futamra mindenki kellően kipihent lehessen.

Ahhoz, hogy kiejthető futam legyen, szerdán két futamot kellett volna indítanunk. Franjo kora hajnalban már bújta az egymásnak is ellentmondó időjárási előrejelzéseket, és készített egy komoly túrafutam tervet, amit egy pályaversennyel kívánt kiegészíteni. Hiába gyülekeztek a hajók a kijelölt rajthelyen, a  szél kevés volt ahhoz, hogy a futamot el lehessen indítani. A szél kezdett élénkülni, de az idő vészesen fogyott. Ezért új, rövidebb túrafutamot jelölt ki és indítottunk el. Bár a szél elegendőnek bizonyult egy gyönyörű napsütéses túrafutam lebonyolításához, a pályaversenyre már nem jutott idő, így a verseny 3 futam alapján lett értékelve.

Bevallom őszintén, nem emlékszem, de nem is fontos, ki nyerte a versenyt. Ennél sokkal izgalmasabb az a légkör, amit egyre kevesebb rendezvényen tapasztalhatunk: a játék öröme. Látszólag minden olyan, mint a vérre menő presztízscsatákon. A hajók hatalmasak, a mezőny kellően népes, a szabályok betartása, a rendezés nem ad okot vitára. Nincs óvás, nincs agresszív kicseszős tülekedés. Az ellenfelek a legszorosabb szituációkban is mosolyogva integetnek egymásnak. Senki sem feledkezik meg a legfőbb szabályról: első a biztonság!

Hadd válaszoljak a címben feltett kérdésre! Rendeznék-e tengeri versenyt? Nem hiszem, hogy elegendő lehet a rendezői elhivatottság. Az Azure Cup jól példázza, hogy nem elég egy profi, a helyi körülményeket is jól ismerő verseny vezető. Ő csak a versenyt rendezi.  Ha nincsenek megfelelő parti programok, ha a jó hangulatot nem garantálják a rendezvény minden pillanatára odafigyelő szervezők, akkor én bele nem vágnék, mert bizonyára lenne győztese a versenyemnek, de rengeteg vesztese is, amit nagyon nem szeretnék.