Annyi vihart kaptunk, hogy csak, na. Már az indulásnál egymást érték a vészjósló fellegek. Hol itt, hol ott szakadt le a zápor-zivatar.

Nekünk ugyan mindig sikerült, ha méterekkel is, de szerencsésen elkerülni valamennyi égi áldást, de sajnos a túrán résztvevő másik hajó nem volt ilyen szerencsés. Úgy ronggyá áztak, hogy visszafordultak Földvárra, majd fél nap késéssel tudtak utánunk eredni. Sebaj, azért Szemesen utolértek. A lucskosra keresztelő égiháború témaköréhez tartozik ama kaland, amikor is az idei egyik legnagyobb felfedezettjeinknél (Erika Leander Kert Balatonszemes) !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! vacsoráztunk. Ennek végeztével szűnni nem akaróan ömlött a „parasztáztató”, mi pedig semmiféle kabátot sem hoztunk magunkkal. Kedves és találékony vendéglátónk enyhített nyomorunkon. Nagy fekete szemeteszsákokat szabott méretre és húzott ránk, így tudtunk – viszonylag szárazon – visszakecmeregni a hajónkhoz. Nem volt kellemes, ugyanis a legkülső vendéghelyen tanyáztunk, ami igen csak odébb esett. E településsel kapcsolatban két „feketelevest” említenék meg (kötelességem szólani róla). Az egyik a kikötő kialakítása, melyet alaposan kiveséztem a https://porthole.hu/cikk/12099-merre-dol-a-le című írásomban. Csak azt tenném hozzá, hogy a BHZRT az úszómólók végén lévő, idáig – használható és viszonylag megfelelő – vendéghelyeket is kiadta (az utolsó szemig) bérlőknek. Így jelenleg, ez a célpont kizárólag, csak teljességgel csendes, hullámmentes időjárásnál alkalmas éjszakázásra. (Amint a képen látható, ez esetben malacunk volt, ugyanis a grimbusz északkeletről vágott le, és nem nyugatabbról.)

A másik, ami ugyan távolabb áll a vitorlázástól, de erősen befolyásolja tavunk természeti egyensúlyát. A Balatonszemes Lídó kemping sorsára térnék ki. Mint már annyiszor (az unalomig ismételgetve) emlegettem, a természetes parti és vízi növényvilág kegyetlen és kíméletlen pusztításának ügyét ásom elő megint csak. Az kevésbé érdekel – bár fáj a lelkemnek –, hogy ki mit szerez meg, és a nagyérdemű szereplők hogyan veszekednek, majd osztozkodnak, pereskednek https://nepszava.hu/1122982_kempingjeert-perel-balatonszemes. Viszont felbőszít, amikor száz évet is megélt nemes fák tucatjait vágják ki, továbbá közel kéthektárnyi alacsonyvízi nádast  – ami létfontosságú a halak ívása, meg a madarak és hüllők fészekrakása és költése tekintetében, a rovarokat nem is említve – takarítanak el. Mindezt akkor, amikor már úgyis vészesen fogynak.

Azt persze mindannyian tudjuk, hogy mit építenek az elharácsolt területre. Kedves biciklista „szélvész” barátommal sétáltunk ide fényképezni, és szemügyre venni a fejleményeket. Ízeset káromkodott, látván a helyzetet, (többször szállt meg itt családjával, túráik során). Azzal vigasztalta magát – és jómagamat –, hogy a másik kemping (Balatontourist Vadvirág Kemping & Üdülőfalu) – reményeink szerint – megmarad. Úgy legyen!

De lépjünk túl a „feketeleveseken”, nézzünk inkább a szép dolgok felé, hiszen akadnak azok is bőven. Például a Balatonbogláron felderített https://www.erzsebetvendeglo.hu/ új !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! panzióra.  A „Boglári Húsos Leves” igen nagy kulináris élvezetet jelentett számomra. És a kiállítások. Egymást érik a megnyitók és egyéb rendezvények. Igen csak nekilendült a dolog. Temérdek látnivalóval halmoz el a Balatonboglári Varga Béla Városi Kulturális Központ. Köszönjük meg odaadó munkájukat!

Balatonlelléről, a csónaknál alig nagyobb miniatűr, működő gőzhajó ragadt meg bennem leginkább. Szép, csendes idő lévén befűtötték, majd pár vidám gyerkőc utassal tettek egy kört a kikötőben. Irtóra élvezték. Fantasztikus látvány volt, ahogyan kéményéből szürkés füstöt eregetve, ütemesen zakatolva, szuszogva, pöfögve, alig húzván nyomdokvizet, siklott a tükörsima öbölben. Ritka egy efféle, sokaknak örömet szerző ipari műemlék. Gratulálok a megalkotóinak és üzemeltetőinek!

Fonyódon több ízben is előfordultunk. Évről évre fejlődött a város, meg a kikötő is. Mostanra igen kellemes és vonzó hely lett belőlük. Látnivalókból sem szűkölködnek. Vannak ugye a kilátók. Oda egyszer sem jutottunk fel, ugyanis előszezonban csak hétvégenként látogathatóak, a nyári hőségben pedig nem igen vonzott a hegymászás. A Kripta Villát és a Fonyódi Múzeumot viszont gyakran meglátogattuk https://www.fonyod.hu/hu/hasznos-informaciok/kultura/fonyodi-muzeum . A legnagyobb ez évi, ide kötődő élményt számomra a „Karó közt a potyka” című (vendég) kiállításuk jelentette. Még sohasem láttam ennyire közvetlen, ötletes és emberközeli, finom humorral átitatott megközelítést e témában. És úgy általában, ez az egész létesítmény úgy jó, ahogy van. Egymást érik a szebbnél szebb programok. Szinte olybá tűnik, hogy egy kétségtelenül nívós és értékes, de komoly, száraz és rideg intézményből egy sok mindenki számára vonzó, kedélyes, vidám show műsort varázsoltak a „Tündérek”. Mi például figyelemmel kísérjük a „naptárjukat”, és célirányosan úgy intézzük, hogy pont akkor kössünk itt ki, amikor valami történik. Hálás köszönetünk érte, az itt dogozó munkatársaknak!

Keszthelyen is megfordultunk párszor. És valahogy mindig azt dobta a gép, hogy a közforgalmú hajóállomáson éjszakázzunk. Méghozzá a mólók által védett háromszögben. Folyamatosan működtek a vizes blokkok, volt villany, mi kell még. Szépen rendben tartja a BHZRT. A Phoenix kikötő viszont, a part menti sétány kiépítésével, bő tíz perccel közelebb került. Most nem volt olyan fontos odalátogatni, ugyanis Sasi barátom és Erika, az igen kedves felesége, valamint Tappancs haverom (bobtail, azaz Óangol juhászkutya) – akik szerintem eme jeles létesítmény lelkei voltak – eltávoztak a messze Horvátországba. Hogy miért is, arra tippem sincsen. Pedig de szívesen kezet ráztam volna velük. Jövőre azért oda is be kell, hogy térjünk. Idén viszont kimaradt. Azonban a sztenderdeken kívül két szép élménnyel itt is gazdagabb lettem. Az egyik a kastély pálmaházának környékén rendezett orchidea kiállítás és madárkert volt. A virágok lebilincselő látványt nyújtottak, és bódító illatukkal szédítették el a látogatók hadát. A madarak közzé pedig be lehetett sétálni. Nagyon szelídek, megszokták az emberek közelségét. Ott totyognak a lábunk mellett, néha ránk gágintanak, hápognak vagy füttyögnek. Esetleg a cipőfűzőnket húzogatják és kóstolgatják. Etetni nem szabad őket. Lenyűgöző élmény egy térben létezni szárnyas társainkkal. Persze óhatatlanul, előbb vagy utóbb, de csak belelép az ember a „puhába”, de sebaj, ez vele jár. Jó, hogy így fejlesztik és gondozzák a Kastélyt. Bár csak másutt is ezt láthatnám.

A másik élmény, ami ért, az a Tour de Hongrie egyik szakaszának befutása volt. Varázslatos látványt nyújtott, amint a sok száz kerekes hatalmas sebességgel végigsuhan a város utcáin (persze kerítéskordonok között), majd még pár kilométer hajsza után, harsány éljenzés, trombitálás és taps közepette áthalad a célkapun, ami a Fő tér szélén állt, mögötte egy hatalmas parkolónak kijelölt résszel a sportolóknak, valamint az őket kísérő technikai járműveknek fenntartva. Igen–igen tetszett. Maga a látványosság is, de leginkább az egész rendezvény szervezettsége.  Vér profinak tűnt az egész, „tokkal–vonóval”. A felvezető, kísérő, valamint operatőröket szállító motorosok, a rendőri jelenlét, a szerviz és segítő gépkocsik, mentők, tűzoltók. Még helikopter is körözött a mezőnyt kísérve. Bátorkodom kijelenteni, hogy mindez világszínvonalon zajlott. Semmivel sem volt szegényesebb, (hitványabb, szürkébb) mint a Tour de France valamelyik szakaszának befutása, egy francia kisvárosban.

Mindig kedves a szememnek, amikor azt látom, hogy nem leszakadunk a nálunk (jóval) fejlettebb országoktól, hanem közelítjük, esetleg utolérjük, uram bocsáss meg is tudjuk előzni őket. Él ez a város. Egyre szebb, kellemesebb, élhetőbb és jobb lesz. Mennyivel más, mint amikor az értelmetlen politikai vagy egyéb pénzharácsolási csatározások és marakodások folynak, és közben hanyatlik, pusztul (néptelenedik, szürkül, romlik, szétrohad) valami. Összefoglalva: minél több efféléről szeretnék tudósítani! Csak gratulálni tudok hozzá!

Valamit még el szeretnék mesélni a Balaton eme sarkával kapcsolatban. Szerencsére ritkán esik meg velem, hogy kicsúszik kezemből a RHEA irányíthatósága. Most viszont egy alkalommal – szégyen ide, szégyen oda – de megesett. Történt ugyanis, hogy egy szép nyári reggelen (Zsuzsi kapitánnyal – kedves feleségemmel – kettesben) Badacsonyból indultunk a Balaton fővárosába. A meteorológia eleinte élénk, majd a délelőtt folyamán rohamosan mérséklődő északi szelet prognosztizált (az első fok villogott). Legkisebbre reffelt nagyvitorlával és normál orrvitorlával vágtunk neki az útnak. Szépen átszeltük a hatalmas szigligeti öblöt. A „benzin” pedig egyre csökkent. Györök környékén már vánszorogtunk. Egy fokozatot kiengedtünk. Nem sokat segített, ugyanis a légmozgás szellővé szelídült. Miután beandalogtunk az öbölbe, előre távcsöveztem. Sima vizet és „egyenesen álló” vitorlákat láttam. Több se kellett, kiengedtük a teljes groszt (a sárga még érvényben leledzett). Mendegéltünk, majd úgy a Vonyarcvashegy Halászkápolna előtt akkora nyugati vágott szembe, hogy kabinablakig lefeküdtünk. Eleinte még szeltük a vizet, robogtunk ide-oda, viszont a hullámok egyre nőttek és a nafta is gyorsan erősödött. Jó hetvenesre - nyolcvanasra saccoltam. Ömlöttek a spriccek az arcunkba, paskoltuk a mindinkább tornyosuló tajtékokat. Krajcoltunk fel s alá, gyártottuk a szódát, de előre nem igen haladtunk.

A löketeknél egyre kevésbé tudtam megakadályozni, hogy szélbe álljunk. Na, itt kezdett kezelhetetlenné válni a szituáció. Vízszintesre dőlés, szélbefordulás, vitorlalobogás, megtorpanás. Ment a hajó, amerre ő akart, a túlvitorlázottságtól szinte kormányozhatatlanná vált. Nagy nehezen kifordultunk hátszélbe, és szélárnyékba takarásban sikerült berollozni az orrvitorlát. Ettől valamit konszolidálódott a helyzet, de (az egyenetlen terheléstől) érezhetően meglassultunk. A bőgő pedig tovább durvult, és még forgolódott is. Kicsit kevésbé éles préseléssel viszont, ha keservesen is, de egyre közeledett a hajóállomás. Végül nagy nehezen kikötési közelségbe szenvedtük magunkat. Kovácsoltuk a tervet, hogy mit és hogyan (motor indul, szélbe áll, vászon hirtelen eltűnik). Kezdjünk hozzá! De hol a szél? Totális csend. Volt, nincs. Csak a hullámok maradtak (ekkor kezdett a másodfok pislákolni). Lazán bemotoroztunk és kényelmesen, immáron elrendezett rongyokkal, a Porthole molinót felhúzva, teljes harci díszben simultunk a partfalhoz. Csurom vizesen. Így történt hát, ami történt. Nagy kaland volt.

Szakadjunk el Keszthelytől. Még több kikötőben megfordultunk a közelmúltban. Láttunk (tapasztaltunk, megtudtunk) néhány negatívumot, de még több pozitívumot is. Vonyarcvashegyen cudar meredek az út fel a Fénykereszthez. Jóformán négykézláb kell mászni. A kilátás viszont sok mindenért kárpótol. Szigligeten minden a szokásos, Badacsonyban viszont elszennyeztük a Kisfaludy forrást, és a Szegedi Róza házban lekerült a falról a Balatoni almanach. Most egy raktárban porosodik – szerintem a múzeum legnagyobb értéke és különlegessége volt –. Restaurálását szervezzük. Ábrahámhegyen a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! Nádas Panzió és étterem végleg bezárt. Sajnáljuk. Nagyon szépen köszönjük azt a sok finomságot és kedves vendéglátást, amit szeretett Porel Melindánktól (volt tulajdonos) kaptunk! E pillanatban viszont, a kikötő elérhető közelségében !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! helyünk sajnos nincs! Jövőre keresni kéne valamit.

Még egy – helyfüggetlen – élményt említenék, ami igen nagy örömet jelentett számomra. Méghozzá azt, hogy több olyan valódi, többhajós túrázó csapattal volt szerencsém találkozni és megismerkedni, akik a „régmúlt időket idézve”, valódi vízen járó népek, és igazi többnapos csavargásokat tesznek a tavon.

Elindulnak, vitorláznak, fürdőznek, kikötnek, esznek–isznak, jól mulatnak, kirándulnak, buliznak, diliznek, harsányakat kacagnak. Másnap tovább mennek. És baromi jól érzik magukat, ha esik, ha fúj. Bravó!

És a „nagy totál” hogyan fest? Vitorlásversenyek itt is bőven akadnak. A Charterek sűrűn hordják utasaikat (főként Badacsonyba). Az étkezdék nagy része későn nyitott (két hónapra) és augusztus végére bezárt. Nesze neked szezonnyújtás. A strandok környékén leledző büfék színvonala rém alacsony, az általuk adott kaja csapnivaló (penészes kenyér, büdös halászlé, romlott húsból cigánypecsenye… stb.), szinte ehetetlen – tisztelet a kivételnek, nem általánosítok, de jellemzően ebben volt részünk –.

De ne ezzel a gondolattal fejezzük be ezt a csodás szezont! Mert ugye, az volt? Emlékezzünk a szépségekre – bőven akadtak –, a boldog pillanatokra, a felejthetetlen napokra. Összességében, érzésem szerint, minden egy kicsit jobb lett az előző évekhez képest. Örüljünk neki, ne sírjunk, ne nyavalyogjunk, mert még „úgy maradunk”. Olyasmi is akadt, amiről akár példát is vehetünk. Voltak, akik nem átallottak a „viharos tengeren”, egy kalózzal végigszáguldani az Ezüstszalagon. https://porthole.hu/cikk/11937-all-inclusive-es-tenyleg-ezustszalag-2018. Az év „hőstettének” tartom! Ha valaki, akkor én aztán tudom értékelni, hiszen gyermekkoromban, egy kézzel faragott cigányteknő – seprűnyél árboc – lepedővitorla csodahajóval kezdtem a játékot. Később kalózoztam is eleget (megsiklatni sohasem sikeredett), szóval van fogalmam arról, hogy mi az. Sokunk nem tudná utánuk csinálni. Ne is akarjuk! Viszont tegyük meg azt, amit tudunk, őrizzük meg a környezetünket, vigyázzunk négy (vagy több) lábú, valamint szárnyas társainkra. Persze, tiszteljük és segítsük egymást is! Ide vág még egy sztori: András Barátom december 10 – én, fél perccel lekéste a 10.15-ös tihanyi kompot. A már távolodóban lévő hajó viszont megállt, amint észrevette a lemaradt autót, visszatolatott és fedélzetére vette a gépkocsit és utasait. Ezzel megóvta őket attól, hogy egy órát vesztegeljenek. Emberségből csillagos ötös! És valahol, szerintem ez tűnik jellemzőnek a BHZRT munkatársainak mentalitására. Követendő a példájuk. Nagyon szépen köszönjük!

Bízzunk benne, hogy jövőre még jobb dolgunk lesz! Jó szelet és „magas eget” hozzá!

És most már télire sem kell „nyugovóra térjünk”. Aki bírja a hideget, számos program közül válogathat. Egyre több olyan remek „vállalkozás” akad, akik valóban felvállalják a szezonon kívüli aktivitást. Csak a példa kedvéért http://teliregattak.hu/ említem, nem reklámból. Annál is inkább, mert én, a magam részéről, erre az évadra befejeztem a vízen járást, és az arról szóló tudósítást, átadván helyemet a Hidegen légiónak, valamint a többi kő kemény sporttársnak. Érezzétek nagyon jól magatokat! És szeretnék gyakran hallani (olvasni) rólatok!

Egy dolgom maradt még hátra:

Kedves Barátaim, Olvasóim, sport és csavargó, kiránduló, természetet kedvelő társaim, továbbá mindazok, akik megtiszteltek azzal, hogy olvasgatták esszéimet! Nagyon szépen megköszönöm kitüntető figyelmeteket (figyelmüket). Különösen hálás vagyok dicsérő szavaitokért (szavaikért), de még inkább észrevételeitekért és bírálataitokért. Amennyiben tudtam pár kellemes percet szerezni nektek (önöknek), nem dolgoztam hiába – dolgoztunk hiába, korrektor, szerkesztő, műszaki szolgáltató… kollégáimmal, akiknek szintén köszönetet mondok odaadó munkájukért, odafigyelésükért és segítségükért – az idei harminc írásomon. Ennek reményében búcsúzom most tőletek (önöktől). Szeretném remélni, hogy nem sok időre.

Kívánok mindnyájatoknak (mindannyijuknak) nagyon Boldog Karácsonyt, valamint egészségben, eredményekben és élményekben gazdag Újesztendőt!

Tisztelettel, egyszer az életben nem „Jó szelet (tiszta vizet)”, hanem Áldást, Békességet: Merlin!