Az egész úgy indult, hogy nem menjen már el úgy az idei szezon, mint a tavalyi, mert szerintem ha öt-hat napot voltam vízen, sokat mondok. Bedobtam, hogy válasszunk ki három egybefüggő napot a nem túl távoli jövőben, és afféle felhozó tréning képpen túrázzunk egyet a Balatonon. Otthon az volt a deal, hogy oké, de ne az értékes hétvégék “rovására” vitorlázzunk, így egy hétfő-szerda (Május 17-19) lett bekarikázva a naptárban.

Mint felpörgött kamaszok az osztálykirándulás előtt, ment a levelezés, csetelés, hogy ki mit hozzon, mit vásároljunk, satöbbi. Bekerült azért a ládákba ukulele, szájharmónika, és végső megoldásként egy bluetooth hangszóró is, ha mégis a spotify-ra bíznánk a zeneszolgáltatást. Májó B25-ösével -ezúton is köszi!- és annak komfortjával tervezve a hétfő reggeli találkozásunkkor megállapítottuk, hogy az évek előrehaladtával az ember egyre rövidebb utazásokra egyre többet pakol… A csapatszállító garanciális szervizre volt hivatalos, így az elharácsoltam az Anya-taxit, így sikerült három napra (két éjszaka) gyakorlatilag plafonig pakolni az autót. (Máig nem világos, miért kell Miskolcról vinni például a zsugor vizet a Balatonhoz.)

Nem siettünk, hiszen csendes szemerkéléstől a stabil áztató esőn át minden volt az egész autóút alatt. Az előző héten napról-napra figyeltük az időjárás előrejelzést és ahogy közeledett a hétfő reggeli indulás, egyre reménytelenebbnek tűnt az egész, Örkénnyel szólva Megette már az egészet a fene…, szóval az esélytelenek nyugalmával 11 körül nyugodtan lófráltunk a budaörsi decathlonban, mert persze mindig otthon marad valami. Végül leértünk az alsóörsi vízügyibe és beköltöztünk az ott parkoló B25-ösbe. 

Az előrejelzéshez képest biztatóan alakult az idő, és egy jóféle halászlére azért még átsétáltunk az éppen éledező vendéglő-sorra. Mire meg kávéztunk, már tényleg nem maradt kifogásunk, hogy még aznap legalább pár órára kifussunk. Borongós, de barátságos idő kerekedett, gyönyörű széllel. 

Úgy voltunk vele, hogy az este folyamán eldöntjük, hogyan tovább, de az biztos volt, a következő éjszakát egy másik kikötőben töltjük. Este átgurultunk Füredre egy bevásárlásra, mert azért a Balaton finoman szólva nem tért még magához “vendéglátásilag”, így abból indultunk ki, hogy minden étkezést a hajón kell megoldani. Vacsorára mégiscsak felavattuk a védettségi igazolványokat egy-egy BELTÉRBEN elfogyasztott pizza apropóján.

A kedd reggel olyan volt, mintha egy másik évszakban ébredtünk volna: szikrázó napsütés, kristálytiszta levegő, kifújt stabil élénk szél. Egy a kikötői víz nyugalmát élvező, kíváncsi hattyú kívánt jó reggelt-et, ami olyan fokú giccs, amikor megkérdezed a többieket, hogy “Amúgy ezt ti is látjátok?!” Reggeli után átsétáltunk a Móló Café-ba, egy kellemesen erős kávéra. Itt Misi kutya “várta a lepattanót”, de jutalomfalat híján faképnél hagyott bennünket.

Végül kifutottunk és egy szál fokkal robogtunk a Tihanyi szoros felé, miközben a hajón rendeztük sorainkat. Annyira jó, stabil szelünk volt, hogy lényegében egy takkon át csúsztunk a nyugati medencébe. Itt aztán a szél mellé megjöttek a -nekem legalább is a Balatonhoz képest- szokatlanul nagy hullámok. Előszezoni hétköznap lévén, rajtunk kívül csak néhány hajó volt kint. 

Lassan de egyenletesen fordult lefelé a szél, így félúton egy fordulót bele kellett tenni, elindultunk Sajkod felé, hogy nyerjünk vagy 1000 méter magasságot. Így már irányban voltunk … ??? felé. Igen, mert ezen a ponton el kellett döntenünk, hogyan tovább. Végül abban maradtunk, hogy képtelenség, hogy ne legyen bárhol is vendéghely, végül Lelle lett az irány. A befúvások szelidültek és teljesen kisimult a szél, így kirefeffelve mentünk tovább.

Több helyen olvastam már a B25-re jellemző kormány remegést. Ez a jelenség kissé futtatott menetben volt érezhető, amikor jól trimmelt vitorlákkal szinte terhelés mentes a kormány és csak néha kell belenyúlni. 

Egy kis keretes:

Hogy mekkora hajó VALÓ a Balatonra, az szinte vallási kérdés. Van ugye az Úszó Apartman Egyház, mely szerint ameddig van kotróhajó, addig nincs miről beszélni. Miért merül ez fel? Mert talán ez a 25 láb egy vízválasztó, de valahol 30 láb körül lehet az a méret, ami egyszerre élhető és ami már kisimítja a Balatont, ha zordabb a helyzet. 

Nagyon érződik a B25 felépítésén és ergonómiáján az a pár évtized. Ugyan ekkora hajóhosszban manapság kokpit alatti dupla ágy, wc-fülke, minikonyha, étkezőasztal, két oldalt padok/ágyak és még egy dupla-ágy jár az orrban. Mégis annyira kezes, barátságos, jóindulatú és biztonságérzetet adó hajó a huszonötös, hogy nem lehet rá haragudni. Nincs is miért. Minden esetre amikor beálltunk Lellén a vendéghelyre, egy 31-es Bavaria volt a szomszédunk és szerintem ha lefűrészeltük volna a dekket, simán beledaruzhattuk volna a 25-öst.

Nagyon korán volt még, talán hat óra sem, de valamiért pont elég volt aznapra. Parti áram katt, gyors bejelentkezés és elindultunk felfedezni, hogy hol gyujtották már be a grillt. Végül pár perc séta után beültünk egy “nyiladozó” helyre és kikértük a menet közben megfogalmazódott cigánypecsenyéket. Előtte lecsúszott egy-egy vérré váló és melegséget árasztó, piros alapon sárga keresztes ital, aminek a Kern András -bocsánat, szóval Kardos doktor- is úgy örült a görög partoknál, bőrig ázva. 

“Éhes ember ne kísérletezzen.”- szól egy régi kollégám, barátom bölcsessége, és a cigánypecsenye ott van a között a kb. öt étel között, amit egy biztosra menő éhes ember kérhet egy vendéglőben. Nagyon rendben volt.

Kellemesen eltelve, lezuhanyozva, szisszentek a söröcskék és ciderek már a fedélzeten, közben előkerült az ukulele és a szájharmonika. A tökéletes kikötői zárás.

Hogy is volt az évszakokkal? Minden napra egy? Hétfőn elindultunk a koratavaszi esőben, másnap a koranyári napsütésre ébredtünk, harmadnap pedig… Undorító, aprószemű szurkálós szitálás, kb 10 fok és reménytelen novemberi párásság. Fájt.

Fájt elindulni kávét szerezni. A szerda délelőtt lényegében a csendes elázásról, hazacsordogálásról szólt. Érdekes, mert egyébként nagyon jó tempót mentünk (tudom-tudom, másoknak ez egy Kenese-Keszthely részidő), és alapvetően jó volt az alaphangulat. 

A három nap alatt alig voltam a kormányállásban, valahogy jobban esett csak végre vízen lenni, élvezni az előszezont, hogy szinte csak a miénk a Balaton. Mentálisan hihetetlen pihentető volt kiszakadni az elmúlt bő egy év nyomasztó bizonytalanságából. 

Szerettük. 

(A kis túránk még Május 17-18-19-én volt, résztvevők Farkas Tamás, Szilágyi Levente, Repei Tamás. A Hajónk -útitársunk és szállásunk- a Deboti VSE B25-ös iskola hajója volt.)

Azért itt hagyok egy cliffhangert; ...ekkor még nem tud(hat)tam, hogy alig alszok párat, ismét nyakunkba vesszük a tavat, habár egy másik csapattal.