A legtöbb klasszikus versenyhajó addig is hosszú, keskeny, alacsony építésű, magas vitorlázattal rendelkező hajó volt. Már korábban is épültek egymáshoz hasonló cirkálók, jellemzően még kutter jegyekkel, gaffos vitorlával. Az egységesítés jegyében a Svéd Vitorlás Szövetség (SSF) 1907-ben egy bizottságot hozott létre és megbízta azzal, hogy tervezzen nemzeti versenyhajóosztályokat. Az addigi megengedő szabályok túl egyszerűnek bizonyultak, szinte kizárólag a versenyszempontokat tekintették elsődlegesnek. Az 1903-ban meghatározott Általános Szabály (amit Amerikai Szabálynak is neveztek), illetve a Nemzetközi Szabály sem bizonyult megfelelőnek az SSF számára. A bizottság a következő év folyamán elkészítette az ajánlását, amit első Négyzetméter Szabályként (Square Metre Rule) 1908-ban fogadtak el. A szabály értelmében a hajókat a vitorlaméret alapján sorolták osztályokba, továbbá minimum értékeket határoztak meg a súlyt és a kabin méretét illetően. Eredetileg négy új skärgårdskryssare osztályt hoztak létre: 22, 30, 45 és 55 m². Nem sokkal később ezeket további osztályok követték: 1912-ben a 38 m², majd 1913-ban a 15, 75, 95, 120 és 150 m² majd végül 1915-ben a 38-as és 45-ös osztályt a 40 m²-esben egyesítették. Az új osztályok 1907 és 1920 között nagyon népszerűvé váltak a balti és skandináv térségben. Hamarosan a Balatonra is megérkeztek az első schärenkreuzerek.

A klasszikus cirkálók első virágkora kétségkívül a két világháborúig közötti időszak volt. Olimpiai osztályként az 1928-as amszterdami olimpián is szerepeltek a cirkálók: a 6mR Yacht osztályban magyar egységként a legendás finn tervező, Gustaf Estlander tervei alapján készült Hungária is részt vett. Ő az egyetlen olimpián részt vett cirkálónk. A szintén 6mR Yacht Talizmán az 1940-es helsinki olimpiára készült, de az a háború miatt nem került megrendezésre. A fejlesztés iránya, a szabályok finomítása ellenére, egyértelműen a versenysport és azon belül is a sebesség hajszolásának irányába hatott. A helyzetet hasonlóképpen kell elképzelni, mint amikor megjelentek a Balatonon az addig nem látott kéttestűek és Liberák, amelyeknek a mezőny szinte csak a hátát látta. A megengedő szabályozás miatt a cirkálók – azonos vitorlázat mellett – egyre hosszabbak és keskenyebbek lettek. Az alacsony palánkú és keskeny hajók egyre inkább versenyre kihegyezett rohanógépekké váltak, amelyek sokszor a mind a biztonságot, mind pedig a praktikumot (kényelmet) nélkülözték. A kormányozhatóság és manőverezés jelentős többletfigyelmet és technikai tudást igényelt. Míg az 1920-as antwerpeni olimpián induló 40-es cirkálók még csak 9-10 méteresek voltak, a tervező asztalon már 9:1 hossz-keresztarányú cirkálók is megjelentek. A vízvonalhossz ilyen mértékű – már-már öncélú – növelése feszegette a határokat. A folyamatot végül a Squere Metre Rule 1925-ös átdolgozása állította meg, ugyanakkor az olimpiai játékokról történő kiszorulás fájó sportdiplomáciai kudarc volt. Megjelentek viszont újabb cirkáló típusok, amely összességében segített a sport- és túravitorlázás szélesebb körű elterjedésének. Az innovációban élen járó svéd műhelyek is számos egyszerűbb, elérhetőbb, gazdaságosabb modellt fejlesztettek ki (pl. Mälar osztályok, Neptunkrsyssare, Winga Kryssare típusok stb.). A II. világháború a fából készült hajók korszakának is véget vetett. De annak ellenére, hogy a kompozit anyagok megjelenése a hajóépítésben is teljesen új távlatokat nyitott meg, a klasszikus formák iránti igény – igaz szűkebb körben – továbbra is megmaradt.

A Párizs környéki békék Németország lehetőségeit nagyon erősen korlátozták. Vesztesen került ki az I. világháborúból, gazdasága romokban hevert, ráadásul egy sor embargó sújtotta. Az infláció az egekben volt, amit csak 1924. novemberében sikerült megfékezni az értékálló birodalmi márka bevezetésével. A háború vége óta nagyon kevés új jacht épült, behozatalra alig volt mód. Az addig bevett hazai cirkáló típusok között az inkább belvízre tervezett Nationale Kreuzer osztályok domináltak. Az 1911-ben tervezett 45-ös típusú, regatta és túrahajóként is közkedvelt cirkáló különösen a Berlin körüli tavakon volt vezető típus: 1925-ig kb. 170 db készült belőlük. Ma is számos 45-ös és 75-ös hajó szeli a német tavak vizét, sőt a Dragon világbajnok Marcus Glas az utóbbi években több mint 20 darab új 45-öst épített. Amikor ezek a típusokat a háború után felvitték a tengerre, kiütközött a korlátozott tengeri alkalmasság. Ezért, több balesetet követően, figyelmeztették a tulajdonosokat, hogy lehetőleg ne nagyon hajózzanak velük ki a nyílt tengerre. Bár a nagyobb, 60 és 75 négyzetméteres Nationale Kreuzer osztályokat elvileg kifejezetten tengerparti, tengeri cirkálásra hozták létre, hamar kiderült, hogy nem alkalmasak igazi hosszú utakra és a zord időjárásra. Ugyanis regattákra készültek, ezért a maximális sebesség elérése érdekében a test anyagvastagságát gyakran a lehető legalacsonyabb határhoz közelítették. Továbbá idővel az eredetileg gaff vitorlázatúra tervezett cirkálók teljesen át lettek szerelve az újonnan megjelenő, sokkal hatékonyabb magas vitorlázattal, miközben megtartották egyéb paramétereiket, így az árbóchosszt is. A Balti-tengeren ezek a magas árbócú, ugyanakkor túl könnyű építésű hajók egyszerűen gyengének bizonyultak. Ezért más típus után kellett nézni ahhoz, hogy a nemzetközi regattákra 1928-ban visszaengedett német vitorlázók fel tudják venni a versenyt a skandináv és angol riválisokkal.

Az 1925-ös Square Metre Rule konszolidációt követően a svéd eredetű schärenkreuzerek kontinens-szerte domináns nemzetközi versenyosztályokként jelentek meg. Bebizonyították, hogy viszonylag rövidebb vízvonalakkal rendelkező hajókkal is lehet tengeri regattákat lebonyolítani. A hajókról ugyanakkor hiányzott az élettér és a fedélzeti kényelem a hosszabb utakra, valamint erős szélben és nagy hullámzásban a könnyű, vékony palánkozású és túlvitorlázott hajók sérülékenysége is megmutatkozott. A német útkeresés jegyében a Balaton egyik legendás hajóját, az 1910-ben épült 8 mR jacht Tramontana II-t  is tervező Max Johannes Heinrich Oertz (1871-1929) volt az első nemzetközileg is jegyzett német hajóépítő mérnök, aki az innovációban meghatározó befolyást gyakorolt. Munkássága túlmutatott a hajóépítésen: hidro- és aerodinamikai zsenialitását és maximalizmusát később a repülőiparban is kamatoztatta. Megfogalmazás szerint „a használható cirkálónak mindenekelőtt elég szélesnek és nagy stabilitással kell rendelkeznie, és ahhoz, hogy kezelhető legyen, ne legyen túlvitorlázott, de ugyanakkor a fedélzet alatt maximális kényelemmel kell rendelkeznie, de nem is lehet túl mély (…) nagy bravúr kell ahhoz, hogy egy ilyen ideális járművet gyorsan is csináljunk.” Oertz hajói megmutatták, hogy nem lehetetlen egyszerre gyors és kényelmes hajókat készíteni. Az éledező német hajógyártást már ekkor sem lehetett elvonatkoztatni a német hadiipartól. A német haditechnika – az I. világháború tapasztalataiból tanulva – fokozatosan a repülés felé fordult, ezért hajó- és repülőipar Németországban kéz a kézben fejlődött. Megoldásra váró problémaként jelentkezett, hogy a húszas évek közepén a háborús sokkból éledező német középosztálynak, a Német Vitorlás Szövetségnek és a haditengerészetnek sem álltak rendelkezésére versenyképes, ugyanakkor a Balti-tengeren is biztonságos saját cirkáló típusai. Elérkezett a megoldás pillanata.

Szöveg: dr. Borók György

Lektorálta: Dulin Jenő