Alig meghaladva a „kormányozhatósági sebességet”, andalgunk a túlpart irányába. Néha kicsit élénkül, aztán elül, megint húz, lappad…. Azért csak közeledik a régi Auróra szálló betonkolosszusa. A víz közepén alaposan körbe távcsövezünk, keresve a meteorológiai adatgyűjtő oszlopot, de nem leljük. Azt még nem rakták ki. Délre azután egész szépen megközelítjük célunkat. Türelmünk fogytán, motor indul, és behajózunk Balatonalmádi TVSK telephelyére.

Az első, amire felfigyelek az, hogy itt bizony jelentős fejlesztés történt. Pontosabban, a móló végi vendéghelyeket valódi deszkajárdával, farcölöpökkel, továbbá elektromos csatlakozó dobozokkal látták el. Na, így már valóban használhatóak lettek. Hurrá! A vitorlások jó része viszont még a parton várja jobb sorsának eljövetelét, így temérdek a szabad hely. Be is pofátlankodunk az egyikre, nem messze a darutól. Ilyen üresnek még sohasem láttuk ezt az öblöt. Rendben kikötünk, elrendezkedünk. Szokásosan, udvarias kedvességével fogad kikötőmester barátunk. Elbeszélgetünk a fejlesztésekről. Jó ilyenekről hallani, efféléket látni. Micsoda remek dolog, hogy a BHZRT és a TVSK így „összebútorozott”, és kölcsönösen átjárhatóságot teremtettek bérlőiknek.

Visszamegyünk a hajóhoz, és jaj! Hangyák! Másznak, vonulnak, futkosnak a fedélzeten. Egy, kettő, öt, tíz, száz, egyre több és több! Mi a fene. Honnan jönnek? Hamar rájövünk. Az egyik fa farcölöpből özönlenek elő és szépen, libasorban vonulnak át a Rheára. Elő a rovarirtót, befújjuk a kötelet. Ez megtorpanásra készteti őket. Lesöpörjük a fedélzetet. Úgy tűnik, egyelőre, ha nem is véglegesen, de megoldottuk a problémát. Viszont egyáltalán nem megnyugtató, hogy a farkötél szinte feketéllik a rovarok tömegétől, akik kitartóan keresik az átjárás útját. Megspricceljük a cölöpöt is. Jó pár vízbe potyog, de a többi tojik rá. Árgus szemekkel figyeljük a helyzetet. Tíz perc elteltével, ahogy csökken a vegyszer hatása, egy-egy katona csak átjut és célba veszi otthonunkat. Szomorúan konstatáljuk, hogy elvesztettük az ütközetet. Szégyen a futás, de hasznos. Átállunk egy békésebb helyre. Jelezzük a problémát. Megköszönik, bevetnek valami szigorúbb anyagot.

Mehetünk ebédelni. A szomszédos Yacht Camping még téli álmát alussza kitűnő éttermével egyetemben, így kénytelenek vagyunk tovább kutyagolni a „centrumig”. Jó kis séta, pláne üres hassal. Eredeti célunk Kutics Balázs Porció étterme lett volna (télen-nyáron nyitva) a Baross Gábor utca 3 címen. Meg is találjuk, a kitett étlap kimondottan csábító, árak rendben. Most mégsem oda térünk be, ugyanis egy itt lakó barátunktól kaptunk egy másik tippet. Pár lépésre innen, jobbra befordulva a mellékutcába megleljük a Mélytányér nevű kocsmát. Bemegyünk. Pici az egész, pár asztal csupán, de találunk helyet. Azonnal kapjuk az étlapot. A választék nem túl nagy, de csábító. Egy-kétszáz Forinttal ugyan drágábbnak tűnik, mint a Porció, de azt mondták, hogy sokkal ízletesebb a kaja, ugyanis jobb a szakács. Kapjuk az italokat, rendelünk, és szinte azonnal érkezik a leves. „Tüzes” a vörösbor, különlegesen finomak az ételek, némi görögös fűszerezéssel. Hatalmasak az adagok, ekkora rántott szeletet már régen láttam.

Ez igen! Nagyon meg vagyunk elégedve. Pár szót váltunk a tulajdonossal. A bankkártyákat elfogadják. Kicsi a hely, de a gyorsasággal próbálnak meg operálni. Esetünkben sikeresen. Minden oké, remek ötletet kaptunk. Csak ne lenne ilyen kutya messze a kikötőtől. Felterjesztem tehát a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! címre. Adatai: Mélytányér, Balatonalmádi, Jókai u. 1. Toskos Dimitris +36705246692 . Még kisebb társaság esetén is szóljatok oda asztalfoglalás ügyében.

Megvolt a kaja, sétálhatunk egyet. A Vasút Art Járó szinte kötelező, most éppen gyönyörű, vér profi fényképkiállítást láthatunk. Pár alkotás számomra egyenesen döbbenetes.

Mendegélünk tovább. Most nem a hegy tetejére (szokásos utunkon), hanem Káptalanfüred felé a parti ösvényen. Belesünk a varázslatos nádi-ártéri világba, hogyan is ébredezik a tavaszi természet.

Március még pár hete havat is tartogatott. Az énekes rigók már akkor dalolni kezdtek, csattogtak az erdei pintyek, és messze hangzott a széncinegék cipő-cipő szignálja. A partokon csak a tavalyi nádszálakat borzolja a szél, a nádasok karicsoló lakói még jórészt úton vannak. Barkós cinegékkel viszont találkozhatunk, sőt nem ritkák a télire ide húzódott ökörszemek. Egy kiálló száraz ág csúcsán cigánycsuk ül, és kiabál, ahogyan csak a torkán kifér.

 Az egyébként rendkívül óvatos szajkó (mátyásmadár) ilyenkor csapatostul repül, és a legkülönbözőbb madárhangokat utánozza, nem kis zavart keltve a többiekben. Aztán nyilván jót röhög rajtuk. Az efféle „vadonban” fészkelő egyetlen ragadozónk, a barna rétihéja ugyan vonuló, de néha áttelel. Most is van szerencsénk látni egy párt, amint látványos nászrepülésükkel szórakoztatnak a territóriumuk felett. Jellemző, amikor a hím baglyokéra emlékeztetően kering, majd hirtelen zuhanni kezd, hogy azután újra a magasba lendüljön. Légi játékát persze messzire hallatszó kiáltásokkal kíséri, így igen könnyű észrevenni. A jelenlegi magas vízszint mellett, a patakok befolyói szinte álló vízzé duzzadnak, így láthatunk csukákat is, amint mozdulatlanul őrzik a lerakott ikráikat, persze közben zsákmányukat lesve. Ők már márciusban végeztek az ívással, most kelnek ki a csemeték, hogy mire a saját korosztályuk táplálékhalai megjelennek, ők már akkorák legyenek, hogy el tudják fogyasztani őket. Addig planktonnal táplálkoznak. Ki van ez találva rendesen.

Nézzük a pillangókat. Az áttelelt citromlepkék már rég köztünk repkednek. Csak a hímek citromsárgák, a nőstények a legkülönfélébb színárnyalatokban pompáznak. Még pár napjuk adatik, majd petéket raknak, végül elpusztulnak. Fajuk másik attraktív képviselője a fecskefarkú lepke is szép számmal libben légiesen, egyik virágról a másikra. Áprilisban ő helyettesíti a díszes (vagy közönséges) réti (vagy erdei, esetleg mocsári) tarkalepkét. És az, hogy hébe-hóba káposztalepkét, vagy fehér szemes lepkét is látunk, félreérthetetlenül mutatja a nyár közeledtét.

Ahogyan sötétedik, rázendít a békakórus. Így tavasszal különösen többszólamú, ugyanis a vízi fajokon kívül itt „vendégeskednek” a többi „korán kelők”. Úgymint a gyepi és leveli békák, a zöld és barna varangyok, meg a többi földi gyalogló figurák. Folyamatosan „unkogva-röfögve” várják párjaikat, így ők zengik a basszust, kiegészítve a zöld és barna „mellúszó bajnokok” tenorját, kontrázva a kecskebékák szopránját. Lerakják hat-nyolcezer petéjüket több méteres szálakban, aztán irány vissza az erdőbe, mezőre, ki hova tartozik. Öreg estére érünk a hajóhoz, kórusuk zenéjére mély álomba zuhanunk.

Reggelre kelvén, egyszer az életben nem sietünk vízre szállni. Szombati nap lévén, megnézzük azt a híres nevezetes Balatonalmádi Piacot, amelyre Krisztina barátnőnk hívta fel figyelmünket. Megint csak vég nélkül gyalogolunk, de úgy szűk félóra múltával csak elérjük célunkat. Mit mutat a „nagytotál”? Hát bizony, ez is csak egy piac a sok közül. Nézzük közelebbről. Egyik mondásom: „Mutasd a WC-det, megmondom, ki vagy.” Lássuk. Szokatlanul tiszta, van kézmosószer, papír. Eddig jó. Hever-e szétszórt szemét? Nem látok sehol. Vizsgálódom tovább. Az összbenyomásom azzal indul, hogy valahogy igen csak rendezett és kedves ez az egész. Lerí róla, hogy létezik valódi gazdája, méghozzá nem is akármilyen. Temérdek munka lehet mögötte.

De mit is lehet itt „zsákmányolni”? Főként a nagy sátor alatt látom a klasszikus zöldség-gyümölcs kínálatot, kintebb a haszon és dísznövény palántákat. Szép friss, harmatos minden. Jó, ez másutt is van, lapozzuk. Árulnak különféle ruha-szerűségeket, elég gagyi, semmi különös. Na, itt egy fehérrel terített asztal, rajta házi készítésű ez meg az. Lekvárok, befőttek, mézek. Másik pulton különféle sajtok. Oké.

Mi van hátrébb. Igen sokan könyveket kínálnak. Megnézem közelebbről, hát itt már bizony akadnak ritkaságok. Sőt kimondott különlegességek és értékek is. Megakad a szemem egy Csapody Vera által illusztrált növényhatározón. Szóba elegyedek az árussal. Ide minden hétvégén eljön, sok üzletet köt, előfordul, hogy még árvereztet is. Meg van elégedve. Rákérdezek a Csapody könyvre. Nem érték, vihetem háromszázért, de kettőért is odaadja. Fogalma sincs róla, milyen kincseket árul – állapítom meg magamban –. Csak azért nem veszem meg, mert már van belőle egy példányom, könyvespolcom egyik díszhelyén. Jobbára a külső gyűrűn tanyáznak a „csetreszesek”. Akad itt minden sz@r, néhol költői összevisszaságban. Persze a legtöbb portéka használhatatlan, törött vacak, igen kevés a valódi régiség. Megszólítom az egyik borvirágos orrú jellegzetes alakot. – Adjak húszezer Forintot, és azt nyilatkozza, amit csak akarok hallani – mondja. Hát, van üzleti érzéke, az szent! Ettől függetlenül dől belőle a keserv, hogy ma még nem árult semmit, csak kipengette a borsos helypénzt…. Úgy látszik, meghoztam a szerencséjét, ugyanis egy asszonyság már elő is túrt három repedt képkeretet. Rá is sózza ezer forintért. Lassan kezdek betelni a dolgokkal, oldalazom kifelé.

A sátor végénél viszont igazi szenzációba botlom, mint slusszpoén: egy jobb sorsra érdemes, őszes hajú, hatalmas tudású és rendkívüli intelligenciával megáldott kedves úr – ajánlva az általa írt könyvet – világosítja meg tudatlan elmémet (félre söpörve eddig szerzett tudásom alapján kialakult botor tévelygéseimet) a világegyetem működésével kapcsolatos kérdésekről, olyan formában, hogy valamennyi talányra, minden kétséget kizáró megoldással szolgál. Na, végre! Fény gyúlik setét kobakomban, s örvendek a szerencsémnek, hogy tanúja lehetek mind e temérdek bölcsességnek!

Ti se hagyjátok ki (amennyiben nem akartok továbbra is bűnös tudatlanságban szenvedni), szerdán és szombaton kitűnő reggeli program!

Mi viszont szedjük a sátorfánkat, és hajózunk tovább, azaz sajnos visszafelé.

2018. április 25. 

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!