Nekibátorodunk. Nagyvitorla kiereszt, a Rhea orra pedig a Györök fok felé fordul. Használjuk ki a raum adta esélyt, menjünk messzebbre. A Keszthelyi öbölbe bekanyarván (a Suhu után) már simul a víz, a „kisasszonyszelet” csak néha színezi pár negyvenes löket. Simán elérjük Vonyarcvashegy „hullám nem járta” öblét. Gábor barátom (a kikötőmester) integetve vár a stégen, hogy segédkezzen a kikötésnél.

Rögtön elújságolja a nagy hírt, miszerint új tulajdonosa van a létesítménynek. Időm sincs meglepődni, már jön is a gazda bemutatkozni és üdvözölni. Acsai Lacinak hívják és nyakig van a temérdek munkában. Ez persze világosan látszik, amint körültekintek. „Új seprő jól söpör” – szól a mondás –. Ez viszont itt több ennél. Nem kevéssel, sokkal. A tavalyihoz képest merőben más a látvány. A legszembetűnőbb, hogy máris jóval több hajó ringatódzik a cölöpök között, szépen sorban. A másik, hogy itt is-ott is kisebb csoportok valamit tevékenykednek, dolgoznak. Jönnek, mennek, rakodnak, cipekednek, nádtöreket szednek, fémszerkezetet hegesztenek, füvet nyírnak, vagy mit tudom én még mit. Tehát egyszerre több fronton is „folyik a harc”, megy az építkezés, válik valóra a fejlesztés. Érzésem szerint, valahogy minden felgyorsult.

 

Későbbi beszélgetésünk során csodás „nagy ívű” tervekről hallhattam. Az épület is megváltozik – ez látható, nemsokára kész –, tehát beszámolhatok róla. Abban maradunk, hogy a többiről majd akkor, ha legalább már valami realizálódik. Egy viszont bizonyos számomra. Méghozzá az, hogy olyas valakié lett ez a kikötő, aki amellett, hogy saját két kezével végzi a munkát, nem „kiszedni”, hanem „betenni” akar a buliba. Akár, igen jelentős tőkeberuházással is. Végtelenül tiszteletre méltó, rám igen jó benyomást tett ez a ritka hozzáállás. Nagyon sok sikert kívánok hozzá, és folyamatosan figyelemmel szeretném kísérni az itteni történéseket. Egy „tündérkert” van születőben, bízom benne, hogy nem csak álom marad.

Ellenszenvemet leküzdve, ebédelni betérünk abba az ITA Tó vendéglőbe, ahonnan tavaly egy este éhesen kipenderítettek https://porthole.hu/cikk/11382-uj-kikoto-var-felfedezesre . Szépen köszönünk, most nagyobb a szerencsénk, ugyanis leülhetünk. Rendelünk, jön is a takarmány, megesszük. A menza kajánál talán egy árnyalattal magasabb a színvonal. Bejönnék ide legközelebb is? Ha nincs más, akkor igen a válasz, szokásos, mindent alapjaiban summázó kontrolkérdésemre.

Több újságban olvastam, hogy lehet itt egy kellemes, úgy három kilométeres sétát tenni az erdőben, az aprócska hegyen lévő Fénykereszthez, majd onnan a Kitaibel Pál kilátóhoz. Nosza, derítsük fel, hátha tudok valami jót ajánlani kedves túrázó társaimnak. Kezdetben elég hosszan kutyagolunk a hetvenegyes út mellett a napon, keresztül a településen, majd nagy nehezen – semmi tábla – balra fel a Fénykereszti úton. Útbaigazító jelzés nuku, csak egy lerogyott fémsorompó fekszik keresztbe. Na, végre egy felirat bukkan ki a levelek közül. Mi is áll rajta? Szemét lerakása szigorúan tilos!

 

Ettől aztán tájékozottabbak lettünk. Megyünk tovább jó szerencsénkben bizakodva, kaptatva a libadöglesztő emelkedőn. Sebaj, látjuk a végét. Egy frászt! Csak derékszögben jobbra fordul, és itt kezdődik egy csodaszép Kálvária. Hát, ez aztán egy kész kálvária, ugyanis olyan meredek, hogy még belépcsőzve sem lenne semmi. Így pedig, hogy a fehér murvával megszórt út pont a domb legmeredekebb oldalán vezet nyíl egyenesen felfelé, tiszta túlélőpálya. A kövecskék szanaszét görögnek még a hernyótalpas kirándulócipőm alatt is, csúszik minden lefelé. Csak a szélein, jóformán négykézláb lehet feljutni. Ezt a marhaságot! Nem lehetett volna a lankás oldalon építeni? Na, igen, az Úr útjai kifürkészhetetlenek, fogjuk fel bűneinkért való vezeklésnek, vagy valami penitenciának. Végül, lihegve csak feljutunk. Le is rogyunk szusszanni az árnyas padokra. És bámuljuk a gyönyörű kilátást. Kiheverve fáradalmainkat, tovább indulunk. Caplatunk, gyalogolunk az úton, a kilátó sehol. Pedig már rég el kellett volna érnünk. Elegünk lett, megfordulunk. Már majdnem visszaérünk a Fénykereszthez, amikor egyikünk egy oldalösvény melletti padot fedez fel. Befordulunk, hát ott a kilátó! Tábla persze szokásosan sehol!

 

Minden bosszúságunkért kárpótol a látvány, már a második emeletéről. Csodálatos a kép, szinte leírhatatlan. A tetejéről még szédítőbb, csak rizikós felmászni, mert igen csak korhadásnak indult az építmény. Sürgősen le kéne védeni, vagy óhatatlanul az enyészeté lesz. Valahogy ez az egész ügy azt a benyomást kelti, hogy szereztek egy összeget a megvalósításra, valahogy összehozták, aztán a fenntartásra már semmi nem jutott. Bár ne lenne igazam.

Nagy nehezen lekászálódunk a kálváriáról, majd az utcákon tekeregve igyekszünk a parti sétányt elérni. Bevágódunk egy krimóba, felfrissülünk. Így már jobban élvezzük a séta során hol itt, hol ott felbukkanó köztéri, jópofa fa faragványokat. Előfordul köztük mindenféle figura: mongúzok, kacsa, korabeli halászjelenet, vagy meglovagolható krokodil. Ötletes, ízléses és szép. Tetszik. Pláne, hogy megleljük a nagystandot, bemegyünk, és még nyitva is van egy csehó, ahol tűrhető fröccsöt adnak. Iszogatunk és filozofálunk. Boncolgatjuk ezt a kirándulást. Végkonklúzióként abban egyezünk meg, hogy bár gyönyörű, csodálatos, de messze több mint egy hat kilométeres séta. Nem „kislányfoci”, csak tapasztalt erdőjáró, hegymászó túrázóknak ajánlható, megfelelő felszereléssel, cipővel. Semmi esetre sem strandpapucsban, kisgyerekkel….

A parti sétányon andalgunk visszafelé. Megcsodáljuk, ahogy valami jó nyolcvanas szél végigsöpör az öböl tükörsima vízén. Aztán korán nyugovóra térünk, hiszen másnap Keszthelyre készülünk.

Reggel el is indulunk szépen, enyhe északnyugatiban még ki is kanyarodunk az öböl közepére megszemlélni, ahogy a vízügy munkahajói hangos csikorgással, puffogással leverik a nagy fekete vascölöpöt, melyre a meteorológiai megfigyelő és mérő műszereket telepítik a különböző adatok és értékek folyamatos kontrollálására.

A közforgalmú hajóállomáson kötünk ki, méghozzá védetten a háromszög móló takarásában – ilyen zivataros időben ez feltétlenül indokolt –, ugyanis egy barátunk érkezik a csapathoz vonattal, így közelebb vagyunk, mintha a Phoenix kikötőben tanyáznánk. És itt is működnek az illemhelyek és a zuhanyozók éjjel-nappal, a tetőterasz kávézó is, tehát semmi probléma.

Ebéd a Madyson étkezdében (szokásos !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! hely, rögtön a móló tövében), majd séta a városban. Ember itt sincs sok. A múzeumok többsége már úgy-ahogy napközben nyitva tart, a főutca menti boltok és vendéglátóhelyek is. Páran ülnek is bennük. A Kastély parkjában szépen végeztek a felújítással, valamint a kert rendezésével. A nagy szökőkút még nem működik, a virágok viszont virulnak és illatoznak, a fák zöldellenek, a gyalogutak megépítve, lehengerelve, jól karbantartva, könnyen járhatóak. Sár, pocsolya sehol.

 

Kicsit sajnálom, hogy az eredetileg tükörsima kék víztükrű körmedencék virágágyásokká lényegültek át, de úgy látszik, vagy nem volt pénz a vízellátó hálózat rendbehozatalára, vagy a koncepció változott meg. Sebaj, de legalább rendben van tartva. A tóban viszont vidáman úszkálnak még aranyhalak is.

Elröppent a délután, a pálmaház és környéke is bezárt, így visszafelé indulunk. Végigandalgunk a kihalt sétáló utcán, elnyalunk egy fagyit. Mi tagadás, számomra fura ez a szezon előtti kihaltság. Alig lézeng valaki rajtunk kívül. Azt szoktam meg, hogy itt zsibong a sok turista, villognak a fények, még késő este is pezseg az élet, szól a zene innen is-onnan is. Legközelebb hosszabb időt szánunk erre a városra, hiszen van még jó pár újdonság, látnivaló, ami nemrégen nyílt, és még nem számoltam be róla.

 

Természetesen a parkon megyünk keresztül. Most is lélegzetelállító, vadregényes. Tiszteletre méltóak ezek a száz éves fák. A felső szélen viszont szorgos láncfűrészek visítva, berregve hasítanak a csendbe, kidöntvén pár ilyen, tökéletesen egészséges (a szeletelt fatörzsből látni) matuzsálemet. Vajon mi lehetett a bűnük? Ja, hogy közel voltak a közúthoz, és veszélyeztették a járművek forgalmát. És ez az elmúlt száz évben nem volt baj? Na, mindegy, nyilván valamit én nem látok jól. Vagy mégis?!

Vacsora, majd lefekvés. Holnap korán kelünk, hiszen nagy út vár ránk. Badacsonyba készülünk!

2018. május 15.

Merlin!