A BLYC kikötőben keményen nyomják, nem csak a Hidegen Légió edzett hajósai. Remélhetőleg december harmincegyedikén, a Szilveszteri Regatta napján, barátságosabb arcát mutatja a Balaton. Erre egyébként, az előrejelzések szerint minden eshetőség megvan.

Én inkább maradok a parton, hiszen ott is akad bőven érdekesség. A szél és hullámvédett öbölben máris megakad a szemünk pár szokatlan tollas jószágon. Füstös és jeges récék bukdácsolnak, méghozzá szép számmal. Messze északról érkezetek, hogy nálunk teleljenek. Február végén azután, uzsgyi, mehetnek haza.

A víz mélyére nem látunk le, buzgón őrzi titkait. Pedig odalent ilyenkor is zajlik ám az élet, ha nem is olyan intenzíven, mint a többi három évszakban. Emblematikus halfaja tavunknak a fogassüllő (Sander lucioperca). Teste erősen nyújtott, orra hosszú és hegyes, szája széles. Háta zöldesszürke, oldala világos, enyhén csíkozott. Úszóit apró fekete pöttyök díszítik. Testhossza 40 – 70 centiméter között változik, súlya leggyakrabban egy – két kiló, viszont esetenként akár a 10 – 13 kilogrammot is megütheti – ekkorát én még nem láttam –. Magányos vadász, halakat zsákmányol, kedvence a szélhajtó küsz. A nyári hónapokban, ha alkonyatkor a kikötőmedencében szétrebbenő, legyezőszerűen kiugró apróhalat látunk, akkor valószínűleg süllő kergeti őket. Télire viszont pihenőre tér, mély vízzel fedett márgás részekben vermeli el magát. Közvetlen rokona a kősüllő (Sander volgensis), aki nálánál jóval kisebb, csíkosabb, és a mólók kövezése előtt portyázik. Távolabbi sógor-koma a sügér (Perca fluviatilis). Nem nő nagyra, legfeljebb harminc centire, és fél kilogramm tömeget érhet el. Orra tömpe, szájnyílása széles. Háta sötétszürke, oldalát hat-kilenc majdnem fekete csík tagolja. Falánk egy jószág, apró halakkal él, de bekebelezi az ivadékot, sőt az ikrát is. Nem szép dolog. Enni nehéz, hiszen kész gombostűpárna, csupa tüske apróság, viszont az íze remek. Az utóbbi időben több helyen is szerepelt a jobb éttermek kínálatában. Ínyenceknek ajánlom. 

Eddig emlegetett uszonyosainkat télvíz idején még reményünk sincs megpillantani, viszont a csukát (Esox lucius) éppen még lehetne. Ugyanis őkelme nem vermel el, sőt még a szokásos élőhelyéről sem tágít, csak akkor, ha valami kemény mínusz következtében fenékig befagyhat felette a víz. Egyik kedvenc leskelődő – csörtető területem a Tetves-patak befolyó környéke. Nem egyszer láttunk már itt mozdulatlanul álló halakat – szép nagyokat is –. Varázslatos volt megfigyelni pompás színének változásait. Ugyanis amikor éber, alapjaiban zöld, viszont ha alszik, akkor barnás. Most viszont hiába jöttünk, mert akkora a sár, hogy még a töltés közelébe sem tudunk eljutni, ami nem akkora baj, hiszen óhatatlanul mocsárba csúszás lenne belőle. Az pedig igen ótvar elfoglaltság, még nyáron sem hiányzik, nemhogy ebben a zimankóban. Nincs az a csuka, ami megérné. Nézzünk más valóságshow után.

Óvatosan, bármiféle zajt kerülve lépkedünk a töltés tetején meg – megállva, távcsővel pásztázva a nádas és a rét határát. Amint egy – egy pontot stabilan kémlelek, több helyen mocorgásra, szaladgálásra figyelek fel. Jó kövér rágcsáló szerűségek hepajoznak. Hát ti kik vagytok? Tán csak nem az északi (patkányfejű) pocok (Microtus oeconomus) egyedeit látjuk? Ők egyébként a jégkorszak utáni maradványfajokhoz tartoznak. Hazánkban csak a Dunántúl néhány nedves, vizenyős részéről ismertek. Méretük általában nagyobb a többi pocoknál, bundájuk sötétbarna. Hosszú percekig figyeljük őket. Hitelt érdemlően viszont nem tudom beazonosítani. Gyanítom viszont, hogy jól táplált, kutya közönséges mezei (Microtus arvalis), esetleg kószapockok (Arvicola amphibius) szórakoztatnak minket. Leselkedünk tovább. Picinyke madárkák surrannak a száraz nádszálak tövében. Ökörszemek! Méghozzá elég sokan vannak. Rendkívül apró, összbenyomásként barna jószágok, testtömegük alig éri el a kilenc grammot. Valójában erdőben, parkokban és kertekben élnek. Akkor meg mit keresnek itt? Pókokat! Ezeket fogyasztva tudják kihúzni a telet, ezért húzódnak ide – olvastam valahol –. Tehát igaz, így is van. Mára kifagytunk, elég volt, húzunk haza a meleg szobába.

Másnap reggel vakító napfényre ébredünk. Megcélozzuk a Szántód mögötti erdőt (Lulla irányába). Szép túra, jó pár kilométer keskeny „cserkesz utakon”, ahol szinte csak a vadászok járnak. Régen is sokat kajtattam errefelé. Az autópálya megépítését követően sokat változott a táj. Szerintem hátrányára. Ugyanis az út teljesen kettévágja a területet. A Balaton közeli (elég nagy rész) élővilága gyakorlatilag elszeparálódott a dombság többi területétől. Míg annak idején tele voltunk őzekkel és szarvasokkal (bőgést is hallgattunk), most hírmondójuk sincs. Eltűntek. Bár építettek pár, az úttesten átívelő hidat a vadak számára, de ezek olyan keskenyek, hogy nem funkcionálnak rendesen – más, nálunk fejlettebb országokban legalább nyolcszor ilyen szélesek –. Kihaltnak tűnik a táj, nyomok sincsenek, kivéve pár vaddisznó tappancsot. Mit mondjak, nem valami vidám látvány. Viszont kellett az út mindenképpen. Talán lehetett volna körültekintőbben, négylábú társaink érdekeit is figyelembe venni. A vadásztársaságok viszont nemrég megkíséreltek tenni valamit. Betelepítették a muflont (Ovis aries orientalis). „Durr, a kirakat”! 

Ugyanis eme kiváló „kecske” hazánkban teljesen tájidegen (szerintem), táplálék és élőhely konkurense az őznek valamint a szarvasnak, viszont náluknál jóval erősebb és „zavarás tűrőbb”. Tehát kiszorítja az őshonos állományokat. Ráadásul nyakra-főre szaporodik. Előfordulási helyei a Mátra, a Budai-hegység, a Börzsöny, a Bükk, a Pilis és a Vértes. A Zempléni-hegység muflonjainak minősége ugyan közepes, de az ott lévő mostoha viszonyok között megőrizték vadságukat, növelve ezzel a vadászati élményt. Nesze neked! Az agancsosok viszont menekülhettek a fenébe. És most Somogyba is behozták a bajt. 

Viszont azt el kell ismerni, hogy bizonyos szinten működik a dolog, ugyanis legalább valamiféle növényevő csak benépesíti a tájat. Mi is megpillantjuk őket a távolban, egy napsütötte domboldalon. Szóval kételyeim azok vannak, viszont nem vagyok az ügy szakértője. A vadgazdálkodók így látták helyesnek, hát legyen.

Lekortyolunk egy nyelet szilvóriumot a kulacsból és vándorolunk tovább. Kibukkanunk a rétre. Az fák határában vezető úton vészeljük át a sártengert. Meglehetősen sivár képet mutat, bár a megfigyelést segíti a hóval borítottság. Könnyebb észrevenni a ballagó nyulat, vagy a fogoly családot. Most nem mutatkozik senki, viszont a csalitosban egy fészket veszünk észre, melyben ül valaki. Jó tizenöt méterre megtorpanunk. Elő a távcsövet, hogy „közel hozzuk”. Részletesen megnézhetjük a lakóját. Igazi ritkaság. Ő a réti fülesbagoly (Asio flammeus). Az egyetlen fészeképítő baglyunk. De mi az ördögöt keres itt ez idő tájt, hiszen délen kellene telelnie?!  Márciusban illene, hogy megérkezzen, a júniusig tartó költési időszakára. A fészekalj öt-hat, pocokjárásos években akár tíz-tizennégy fehér tojásból áll, és huszonnégy-huszonnyolc napot követően kel ki. Akárhogyan is, de jeles tollasunk márpedig itt maradt. Remélem nem sérült, hiszen kereknek, jól tápláltnak tűnik. Nyugodtan forgatja fejét, bölcsen nézelődik. Nem csoda, hiszen nappal is vadászik. Mi sem zavarjuk meg. Egészen lassan kihátrálunk, majd jó nagy körben megkerüljük. Érezze csak jól magát.

Egyre beljebb keveredünk a rengetegbe. És egyszerre csak azt érezzük, hogy valami éktelenül büdös van. Mi a tök lehet ez? Kilométerekre vagyunk a legközelebbi lakott településtől. Kielemezzük az illatot, és megegyezünk mibenlétének tekintetében: ez bizony valódi, eredeti, jó magyar disznószar! Méghozzá elég nagy mennyiségben, és valahol, szél felett a közelünkben. Nekifogunk felderíteni. Toronyirányt csörtetünk a dzsumbujban, ami egyre szúrósabb és áthatolhatatlanabbá lesz. Balra kell térnünk, ahol egy stabil, murvával megszórt kocsiútra lelünk. Ezen haladunk pár lépést, és feltárul előttünk a titok. Igen csak meglepődünk. Még ilyet?! Úgy tíz egyedet számláló disznófalka tanyázik egy hevenyészett karámban, valami szebb napokat is megélt deszkaól előtt. Itatóvályú, moslékos teknő, vakaródzó oszlop, van itt minden, ami kell. Csüdig tepesztenek és vígan hemperegnek a mindent elborító, jól „felvizezett” trágyában. Valami eszement mocskosak és szagosak, viszont szemmel láthatóan vidámak, és csuda jól érzik magukat. Eszük ágában sincs EU konformnak lenni. Kicsit odébb áll egy bádog konténer, melynek ajtajából előkerül a kondás. Kölcsönös üdvözlést követően kiderül, hogy Ő valójában egy több diplomás biológus, állattenyésztő, állatorvos, élettan kutató… stb. És, amit látunk, az egy komoly, minden engedéllyel és jogosítvánnyal felvértezett, viszont a nevét elhallgatni kívánó cég kísérleti helyszíne, ahol is a sertések „rideg tartásával” kapcsolatos tapasztalatgyűjtéseket folytatnak.  Pontosítva, ezek nem közönséges disznók, hanem tősgyökeres, pedigrés, mangalica kocák, melyeket „alkalmas helyzetbe hoznak” arra, hogy vaddisznó kannal legyenek „fedeztetve” (párosodjanak). Mindennek célja a vérfrissítés, illetve új, kedvező tenyésztési és húshozammal bíró tulajdonságokkal rendelkező fajok és fajták kitenyésztése, létrehozása, megalkotása. Újdonsült ismerősünktől megtudjuk, hogy október elején kezdődött a projekt, melynek temérdek kezdeti nehézséggel kellett megküzdenie. Őrzés ugyanis nem volt, melynek következtében a kihelyezet állomány rohamos fogyásnak indult – feltehetőleg a helyi etnikum táplálékláncába épült be –. Ezen (és temérdek más) problémán úrrá lettek (két puskás ember őrködik itt éjszakánként).

S mivel a vaddisznók párzási valamint búgási ideje november és január közé esik, és sikerült több „aktust” regisztrálni, komoly esély van arra, hogy a dolog sikeresen záruljon. Persze ez a vemhességi idő - ami 16-21 hét – elteltével válik bizonyossá. Ezután még következett egy teljesség igényével részletekbe menő előadás a módszerekről, biológiai trükkökről, azok előnyeiről, hátrányairól… stb. amit most nem írnék le. Meghallgattuk, megköszöntük, és sok sikert kívánva távoztunk. Két bizonyosság kering elmémben: egyik, hogy okosabbak lettünk, mert sok érdekeset hallottunk, a másik, hogy Badacsonyban a „hegytámadást” követően, a borozók végiglátogatásának nyomán, mi is hasonlóan festünk, mint a fent emlegetett állatok, tehát semmi jogalapunk nincs a leminősítésükre. Maradjunk ennyiben.

Búcsúzzunk el az óévtől. Mindenekelőtt szeretném megköszönni kedves olvasóinknak kitüntető figyelmét, és azt, hogy velünk tartottak a túráinkon. Hálás vagyok hozzászólásaitokért, dicsérő, de még inkább bíráló, pontosító, ötleteket adó és témákat felvető, figyelmemet felkeltő megjegyzéseitekért. Nagyon jól esett, hogy rám köszöntetek a vízen, és oly sokan megszólítottatok a mólókon azokban a kikötőkben, ahol túráim során előfordultam. Odaültetek asztalunkhoz egy koccintás és pár szó erejéig, illetve meghívtatok magatok közzé, hasonló okokból. Tehát ismételten NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! Lekötelezett vagyok továbbá munkatársaim felé, akik segítették munkámat, korrektúrázták írásaimat, maradéktalanul teljesítették kéréseimet a közzététellel kapcsolatban, illetve azonnal kijavították figyelmetlenségem vagy trehányságom következtében bekövetkezett hibáimat.

Mivel is köszönjek el az elmúlt szezontól? Talán a legfontosabb számomra, hogy talán sikerült felhívni a figyelmet arra a temérdek pusztításra és rombolásra, amit közös értékeink ellen követtek (követtünk) el, és amit a következő évben nagyon, de nagyon nem szeretnénk látni! 

Bízzunk benne, hogy az Új esztendő sok szépet tartogat számunkra, emberekkel, álatokkal, növényekkel, jó szelekkel, kéklő Balatonnal! Idézzük hát fel Árpád vezérünk imáját:

„Boldog Isten nézz ránk a magas egekből, áraszd ránk mosolyodat fénylő napszemedből. 

Nemzetek Istene, add nekünk e földet, Magyarok Istene, tarts meg itt bennünket.

Évezredeken át áldd meg életünket, viharban és vészben oltalmazz minket.

Adj szívünkbe békét, derűt, boldogságot, ne érezzük soha a hontalanságot.

Duna, Tisza partját magyar szóval áldjuk, ez legyen örökre a mi Szent Országunk.

Legyen minden magyar a Te fénygyermeked, pihentesd meg rajtunk áldott tekinteted.”

2019. december 30.

Köszönetet mondok Sára Ágnesnek a nyitóképért.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!