900 km hosszan elnyúló vulkáni eredetű szigetek, mely a Virgin-szigetektől Guadeloupe-ig tartó szélcsendes (Leeward) és a Guadelouptól délre, Grenadáig található szélfelőli (Windward) szigeteket foglalja magába. A karibi hajózás során általános a horgonyzás és a bójára állás. Akármerre is fújja hajónkat utunk során a  passzát szél, mindegyik szigeten találunk lenyűgöző, szélvédett öblöket, csendes horgonyzóhelyeket. A bőszeles vitorlásélmény mellett színes korallok és egzotikus halak között búvárkodhatunk, vagy a homokos tengerparton pálmafák árnyékában finom koktélokat kóstolhatunk hamisítatlan karibi élőzenére.

Idén januári vitorlástúránknak nem véletlenül választottuk a karibi térséget. Korábbi szokásunktól eltérően az egyhetes charterhajózást „felturbóztuk” néhány nap szárazföldi turistáskodással is. Az alapvetően 8 főből álló csapat három kis részre szakadva, önállóan térképezte fel Guadeloupe vagy éppen Martinique szépségeit, míg a várva várt szombati napon összefújta a szél a teljes legénységet Point á Pitre kikötőjében. A franciák jó szokásukhoz híven nem kapkodták el a hajóátadást, utolsó hajónak hagytak minket, mi pedig kihasználtuk a nem várt szabad időt és neki  láttunk a helyi rumok alapos kóstolásának. Hogy összekössük a kellemest a hasznossal, apránként, nehogy egy rum is kimaradjon a kóstolásból, elvégeztük a bevásárlást a kikötő előtti üzletben.

A nap már kezdett lemenni, a passzátszél is mintha csendesedett volna, az üvegek tartalma határozottan fogyott, végre sorra kerültünk. Egy vadiúj Dufour Grand Large 390 vitorláshajó gondoskodott a kényelmünkről az egyhetes túra során. Sportos vitorlázásra kevésbé alkalmas, néha semmilyen vitorlázásra sem, legalább kényelmes, komfortos, de legfőképpen dögös hajót kaptunk, egyértelműen látszott a tervezőjén, hogy még életében nem volt hajón, de rajzolni azt fenemód tud, képzelete határtalan.

A részletes hajóátvétel után percek alatt berendezkedtünk és egy pillanat alatt belaktuk a hajót. Első közös vacsoránkat még a szárazföldön, a népszerű Zoo Rock Cafében költöttük el, Le Gosier kikötői negyedében. A menü kardra tűzött csirke, bárány és marhaszeletek voltak, egy focicsapatnak elegendő zöldségkörettel. Vacsora után már épp kezdtünk volna divatba jönni, amikor a legjózanabb még időben hazaparancsolta a társaságot. Holnap korán kelünk, indulunk Dominikára!

Mi fel is keltünk időben, nem úgy a kikötői kapitányság. Naivan 8:30-as indulásban reménykedve, 10 órakor már imádkoztunk, hogy talán elindulunk délelőtt. 11 órakor végre megtörtént az országból való kijelentkezés, hivatalosan is útnak indulhattunk Dominikára. Köszönhetően a mintegy testőrként mellettünk álló Lagoon 450-es katamaránoknak, melyek nem csak az utat, de a napot is kitakarták, izgalmas kikötői manőverezés után végre elindultunk. A kikötőt elhagyva 2-3 mérföld hosszan zátonyok közti navigáció követett, a térségben használt IALA B bójarendszer elég trükkös, pont fordítva használják a piros-zöld bójákat, ami a kikötőből kifelé nem gond, de visszafelé némi extra odafigyelést igényel.

Az utolsó bóját elhagyva végre kiértünk a nyílt Karib-tengerre. Egy álom vált valóra! Enyhén napos időben, 10-15 csomós északkeleti passzátszélben teli vitorlázattal szeltük a hullámokat. Szelnünk is kellett, hiszen a bürokráciának köszönhetően késésben voltunk a vasárnapoként (és újabban szerdánként) megrendezésre kerülő híres, hírhedt dominikai hajós buliról. Hogy miért vasárnap? Kolombusz Kristóf egy vasárnapi napon fedezte fel a szigetet és erről nevezte el. A helyiek a felfedezőjük iránti tiszteletük jeléül minden vasárnap fergeteges bulit szerveznek a szigetre érkező hajósoknak. A buliban csak helyiek, leginkább betépett rasták és a világ minden tájáról  érkező hajósok vannak. Ha hotelben megszálló turista vagy (na nem, mintha lenne hotel Dominikán) akkor itt nincs helyed! 

Közel 7 óra örömvitorlázás után még pont időben, a buli kezdése előtt megérkeztünk a dominikai partokhoz, Portsmouth öblébe. Már messziről látni lehetett a bója rengeteget és az árbocdzsungelt. Infrastruktúra híján, mindenki bójára áll, ha elfogy, akkor horgonyt dob. Nekünk szerencsére még épp akadt egy szabad. Minden bóján álló hajóért egy úgynevezett „boatboy” felelős. Ő visz ki a csónakjával a partra, hoz vissza a buli végeztével a hajóhoz, másnap értünk jön, segít a papírok intézésében, majd idegen vezet attól függően, hogy milyen túrára is nevezett be az éppen aktuális csapat. A buliról csak röviden, hiszen hosszan nem is tudnék épkézláb és kristálytiszta emlékek hiányában. Csirke és halvacsora közül lehet választani (azt hiszem), mellé korlátlan rumpuncs. Tényleg korlátlan! Kipróbáltuk és nyert a rum, kiütéssel. Az extra hangulatról helyi rasta DJ-k és barátaik gondoskodtak. Ha valaki esetleg nem tudná, vadon nő a cannabis és a kokacserje a szigeten. Ami pedig Dominikán történt, az ugye ott is marad.

A megbeszéltek szerint, hétfőn pontban reggel 8-kor jött értünk Alexis, majd azzal a lendülettel vissza is küldtük, mindenkinek jobb lenne a 9 órai indulás. Gyorsan megetettük a delfineket, majd közös megegyezéssel elkezdtük a napot. Egy óra múlva már Alexis csónakjában ültünk, irány az Indián-folyó. A Karib-tengerbe torkolló kesze-kusza folyó hihetetlen növény és állatvilággal rendelkezik, iguánák, egzotikus halak, pitonok és színes madarak mindenfelé. Ha ez nem lenne elég, néhány kanyar után elérjük a Karib-tenger kalózai c. filmből a varázslónő kunyhóját. Féltávnál, a semmi közepén egy kalózkocsma. Az italkínálat homályos, de esküdni mernék, hogy rum az volt. Kutyaharapást szőrivel! Az Indián-folyó után, a „hivatal” fellé vettük az irányt és hivatalosan is beléptünk a Dominikai Közösségbe. Ezután indulhatott a kisbuszos szigettúra. 

Első megállónk a Titou Gorge volt, mely szintén a Johnny Depp fémjelezte kalózos filmből lehet ismert. Egy kis patak a dzsungel közepén, mely óriási barlangot vájt az évmilliók során. A barlang legvégén lélegzetelállító vízesés. A vízesés után megebédeltünk egy helyi étteremben, életemben nem ettem még ilyen finom rákot, a karibi sör pedig jéghideg volt. 

Ezek után tele hassal ismét útnak indultunk. Célpontunk a lenyűgöző dupla Trafalgar vízesés volt, a főváros Roseau közelében. 

A sok gyaloglástól elfáradva a délután hátralevő részét forró, kenes, gyógyvizes medencékben, wellnessezéssel töltöttük a dzsungel közepén. Hol máshol ?! Már sötét éjszaka volt mire Alexis barátunk visszavitt a hajónkhoz, fájó szívvel, de elbúcsúztunk tőle és Dominikától is. 

 

Új nap, új sziget, sőt szigetek. Méghozzá a Szentek-szigetei több kis szigetből álló szigetcsoportja. Egyre erősödő szélben tettük meg a kb. 25 mérföldes távot, közben saját magunk szórakoztatására külön versenyt folytattunk egy katamaránnal és egy 3 árbocos acéltestű komoly óceáni hajóval. Mindkettő lenyomott minket, sebaj, kicsit késve, de megérkeztünk mi is. A Fort Napoleon alatt a délutáni órákban már lehetetlen volt szabad bóját találni, 50 méteres lánccal, 17 méteres mélységben pedig még mi sem tudtunk biztonságosan horgonyozni, ezért átálltunk a szomszédos szigeten található Fort Josephine alá, egy tündéri kis öbölbe. A hegytetőn található romos erőd az 1900-as évek végén még börtönként funkcionált, mára a falak ledőltek, de a panoráma változatlanul lélegzetállító. A szemközti sziget tetején lévő Fort Napoleon tisztán kivehető. A két sziget közti szorosban volt az angolok és a spanyolok között az egyik legnagyobb tengeri csata, mely az angolok győzelmével ért véget. Sokan attól a naptól számítják Spanyolország nagyhatalmi státuszának a végét. 

Korán reggel keltünk, magunk mögött hagytuk Ilet a Cabritot és irány Terre de Haut, a szigetcsoport legnagyobb szigete és a tekintélyt parancsoló Fort Napoleon. Fél órás keresgélés után és egy kis kanadai segítségnek köszönhetően (még a dominikai buliban haverkodtunk össze velük, akik a bóját foglalták) bójára tudtunk állni, a hajó biztonságban. Gumicsónak le, irány a part. Félúton a motor leállt, leszívták a benzint Dominikán, de szerencsére van evezőnk. Miután újra szilárd talaj volt a lábunk alatt, megkerestük a kapitányságot, hiszen újra francia földön vagyunk, ismét be kell jelentkezni az országba. Miután letudtuk a kötelező papírmunkát, a következő másfél napban már csak az erőd meghódítása, szebbnél szebb fehérhomokos, érintetlen strandok meglátogatása és természetesen a helyi rumok szorgos kóstolása várt ránk. A Fort Napoleon jelenleg tengerészeti és hadtörténeti múzeumként funkcionál, az egész karibi térség történelme ki van állítva az erőd különböző termeiben. 

Az utolsó napon a sziget világhíres strandjait fedeztük fel, mind közül is kiemelkedett egy, a Pompierre Plage. Az estét közös vacsorával töltöttök a szárazföldön, majd méltó búcsút véve a szigettől, megkóstoltunk pár rumot a helyiek által közkedvelt Coco Caféban.

 

 Elérkezett a péntek, sajnos vissza kell vinni a hajót a kiindulási kikötőnkbe, Point á Pitrébe. Közös hajón elfogyasztott reggeli után bepöccentettük a motort, vitorlát bontottunk és elindultunk Guadeloupe irányába. A napokkal azelőtti időjárásjelentés sajnos beigazolódott, 25-30 csomós átlagszél, ennél erősebb befújások már rögtön az elején. Betekerhető nagyvitorla híján, két reffsorral (amiből az egyik nem működött) lehetetlen volt megfelelő törölköző méretet hajtogatni, így maradt a fokvitorla és a dieselgénua. Szentek-szigeteit magunk mögött hagyva lassacskán, de sötét viharfelhők kezdtek gyűlni az Atlanti-óceán felől. Csak ne felénk induljon el, gondoltuk magunkban. Elindult, nem felénk, ezt megúsztuk, tört elő a sóhaj mindenkiből. Elkiabáltuk! Mintegy szempillantás alatt megfordult, hogy újult erővel csapjon le ránk az isten haragja. Percek alatt elsötétült az ég, paintball golyó nagyságú és erősségű esőcseppek, 50 csomósra felerősödő szél, nulla látási körülmények. 10 perc alatt 10 évet öregedve, gyakorlatilag átrongyolt rajtunk a vihar, majd még egyszer újra, a korábbinál gyengébben lecsapva, hazafújt minket a kikötőbe. Utólag már tudom, Poszeidón tengeristen csak segíteni akart, hogy minél előbb hazaérjünk.

Nem örökre, de egy kis időre fájó búcsút veszünk a Karib-tengertől.

 

Kiss Dávid, skipper, Karib-tenger