A Porthole C172 felderítő repülőgépe (bérelt) Sanyi barátom (Csopaki harcostársunk) vezényletével kettőezer láb magasságba röppen, hogy a Gellérthegyet megkerülvén, ezerre ereszkedve körülnézzünk a Duna felett. Ugyan hány hajó szeli habjait szeretett fővárosunk környékén.
Ez bizony hót üres. Hihetetlen. Lelátunk egészen a Római-partig, de sem egy motorcsónak, vagy kajak – kenu – evezős nem mutatkozik. Pedig csodaszép, meleg későnyári kora délután van. Nézzük a Kopaszi-gát tükörsima öblét. Ez is néptelen. Pedig itt (még két éve is) számos fiatal sportolt. Gyerekeket is oktattak Optimist vitorlásokon. Pezsgett az élet. Most csupán a nap ezüstös csillogásában gyönyörködhetünk. Úgy látszik, hogy még nem kecmeregtünk ki teljesen a „vírus” okozta bénultságunkból. – Időszerűnek érzem, miszerint nem volna baj, ha ismételten írnék egy cikket Dunai hajós testvéreink dolgairól –.
Ráfordulunk a Csepel-sziget északi csúcsára. Van itt ugyanis egy szép nagy, még parlagon heverő terület, melyre különböző beruházó csoportok nagy ívű, látványos hasznosítási tervekkel fenekedtek. Az elmúlt napokban viszont nagy dolgok történtek. Pontosabban, megszületett a papír, aláírattatott, pecsét is került rá. Annyi a szürke beton monstrumoknak, gigászi rondaságoknak. „A Csepeli közpark összesen 36 hektáron épül meg, pihenőterekkel, közösségi kertekkel, sportpályákkal, gyalogos- és kerékpárutakkal. A területen lesz galériaerdő a Duna-ág mellett, sétányok, fás ligetek, játszóterek és vizes élőhely is. „Megkötötték a szerződést a pályázaton nyertes s73 Tájépítész Stúdióval a Csepeli közpark részletes tervezésére” – írta közösségi oldalán Vitézy Dávid, a Budapest Fejlesztési Központ vezérigazgatója. – Hurrá! Remélem, meg is valósul, és nem siklik félre valami buktatón. Legyünk optimisták. A baloldali kép bal felső sarkában látható a szóban forgó terület.
Láttuk, amit láttunk, légyen elég a szárnyalásból, térjünk vissza az anyaföldre. Azaz szálljunk szeretett Balatonunk sziporkázó tükrére.
Jelen pillanatban nyolcvankét centiméter a vízállás. Ez egész tűrhető is lenne. Kora őszre még a hetvenötös szint sem számít különlegesnek. Viszont pár kikötőben komoly nehézségek léptek fel, sőt két helyen egyenesen lehetetlenné vált mélyebb merülésű vitorlásokkal partot érni. Például Tihanyban. Túrahelyek megközelítése reménytelen. A közforgalmú rész mellékmólóját ugyan ügyesen meg lehet célozni, még hozzá is lehet simulni. Viszont négyezer petákot még a BHZRT bérlőinek is ki kell pengetni pár órás megállásért. Nekem nagyon nem tetszik. Ugyanis a hétszázötvenezres évi tarifán felül ezt annak ellenére felszámolják, hogy a szerződésünkben szereplő (díjtalan vendéghely igénybevétele) nem teljesül, méghozzá a bérbeadó hibájából. Ugyanis e helyen legalább háromévente mederkotrást kellene végezni – ez így is volt szokásban –, ami az elmúlt öt – hat évben elmaradt. Ugyanez áll Balatonfüredre is. Vajon miért?
Más fejlesztések történnek, nem is kevés. Különösen az utasszállító flotta korszerűsítése, bővítése. Remek! Ünnepeljük a százhetvenöt éves fennállást szebbnél szebb kiállításokkal, eseményekkel, jobbnál jobb programokkal. Brávó! Balatonfüred előtt felsorakozik az egész BHZRT flotta. Impozáns! Mögöttük pedig használhatatlan a kikötő. Nem zsenánt egy kicsit? Szóval az infrastruktúra megőrzésére, uram bocsáss javítására is nagyobb figyelmet kellene fordítani. Remélem, ez mielőbb megtörténik, amit előre is köszönök!
Idén viszont, amennyiben nem emelkedik jelentősebben a vízszint, ha fájó szívvel is, de Tihanyt és Füredet elfelejthetjük. Belefulladtak a lekvárba.
Másfelé kell, hogy induljunk túrázni. Erről az Istennek se mondunk le. Az első napunkon viszont rettenetes kutya időjárás uralkodik. Szóba sem jöhet a vízre szállás. A partra menetelhez is komoly elhatározás szükséges. Intenzív helikopterberregés vesz rá, hogy lesétáljunk. A „katasztrófavédelem” és a rendőrség végez vízből mentési feladatsort. Impozáns pontossággal csinálják a gyakorlatokat. Jó nézni. Ne adja a Jóisten, hogy valaha is segítségükre szoruljon bármelyikünk. Viszont megnyugtató, hogyha mégis, szakavatott oltalmazókra számíthatunk. Nagyon szépen köszönjük fáradozásotokat!
Másnapra eloszlanak a fellegek, az északnyugati is feltámad. Meleg viszont csöpp sincs, a napon tűrhető. Három óra alatt leszáguldunk Badacsonyba. Sürget az idő, ugyanis holnapra ismét eső várható és nem akarjuk, hogy valamelyik közbülső állomásra szorítson be minket. Kikötést követően, kicsit megkésett ebédünk után nézünk. A „rablósor” jórészt zárva van. A Vendégváró büfé is. Puff neki. A szomszédjuk viszont működik. Ettünk már jobbat (frissebbet) is, de éhen nem halunk. Felsétálunk a Kéknyelűhöz, ami persze még késő délután is várja szomjas vendégeit. Ürmösboruk viszont sajnálatos módon elfogyott. Sebaj. Még bekukkantunk a Fröccsteraszra, majd „hunyó malter” dupla hálózsák alatt.
Reggelre megjön az égi áldás. Jó bőven. Hegytámadás mínusz, irány tehát Tapolca. Két óránként járnak a vonatok. Az „interpici” piros fűtött szerelvénye úgy húsz perc alatt odazakatol velünk. Szapora léptekkel, alig megázva érünk a Tapolcai-tavasbarlanghoz.
Ég tudja, hogy mikor jártam itt utoljára. Ámulok és bámulok a fejlődéstől. Attraktív látogatóközpontot alakítottak ki a bejáratnál, látványos, tartalmas kiállításokkal. A vetítőteremben érdekes rövidfilm is látható. Leginkább az ragadott meg, ahogyan a bronzkorban itt élt személyeket és szokásaikat olyan emberközelien jelenítik meg, mintha közöttük járnánk rájuk csodálkozva: nocsak, ti ugyanolyanok vagytok, mint mi! Közösek érzéseink, gondjaink, örömeink.
Amint felszínre jutunk a föld mélyének rejtelmes alagútjaiból, oszladozó fellegeket és ki – ki bukkanó napocskát látunk. Ebédelni a közeli Peppinó étterembe tévedünk. Remek hely és viszonylag olcsó. Jóllakva távozunk. Végigsétáljuk a kötelezőket (Malomtó), majd visszazötyögünk Badacsonyba.
Az elkövetkező napon még mindig nem akaródzik vízre szállnunk, hála a jeges szélpokolnak. A délelőttöt elsétáljuk. Felfedezzük a Halászkertet. Egész évben nyitva tartanak. Jók a kaják, elfogadható árfekvésben. Szinte alig drágább a rablósori büféknél. Legközelebb biztosan kipróbáljuk. Tovább kódorgunk, s valami szerény táblára figyelünk fel. Az áll rajta, hogy BABU. Ez meg mi fán terem? Elolvasván a teljes szöveget kiderül, hogy nem más, mint egy elektromos-busz járat. Méghozzá térítésmentes. És üzemel. Igaz, ugyan a végállomásról pontosan indul, viszont a közbülső megállókra kevés fel-leszálló utas és gyér forgalom esetén jó tíz perccel előbb érkezik, és nem várja be a meghirdetett időpontokat. Erre számítsatok! Viszont nagyon jó az útvonala, ugyanis átvisz Tomajba, végigtekeregve a településeken. Mi tagadás, van sava – borsa ezeknek a pályázaton nyert cuccoknak. Bátran ajánlom minden túrázó társamnak. Az más tészta, hogy ez az ingyenesség meddig lesz érvényben, ugyanis a járműveket üzemeltetni is kell, meg fenntartani. És ez bizony pénzbe kerül. Ki fogja kifizetni? Na, mindegy, akkor is klassz dolog.
Mi is felnyergelünk a tizenhat óra ötvenesre a Túrinform iroda előtti megállóban. A Borbély pincészetet látogatjuk meg (bejelentkezést követően) Badacsonytomajban. A Káptalantóti út tizenkilenc alatt leleddzenek. Megtalálni viszont nehézkes, ugyanis átszámozták a telkeket és a legtöbb helyen a régi számtáblát kint hagyták. Senkit ne zavarjon meg tehát az, hogy már mindenféle ötvenhetes meg hatvanas kapunál jár. Szilárd hittel kutyagoljon tovább, s miután elhagyja a lakott részt, a kanyar után kisvártatva eléri a birtokot. Egy csoda. Végeláthatatlan szőlősorok között vezet az út az épületig. Lenyűgöző.
Egyedülálló hangulata van ennek a helynek. Látvány, csend, levegő illata, apró kedves és igényes dolgok. Borbélyné Gabriella (talán a ház lelke) meleg fogadtatása, a közvetlen családias légkör. A Rizling nevű hatalmas, szelíd macskát se hagyjuk ki. Minden mozzanatuk, munkájuk szeretetét, foglalkozásuk iránti elhivatottságot, vér profizmust, a természet tiszteletét sugározza. S mindez a nagy tudású emberek szerénységével átitatva. Baromi jól érzem magam. Türelmesen elbeszélgetnek velem annak ellenére, hogy nemsokára csoport jön. Szürke marha pörkölttel, házi savanyúsággal, hidegtálakkal várják a borkóstolóra érkezőket (temérdek munkával járó előkészületek). Minden flottul megy, látszik, hogy nagy gyakorlattal rendelkeznek a nagy létszámú vendégsereg fogadásában. Asztalok szépen megterítve, kellékek előkészítve. Mindezekről feleslegesnek tartom további képek publikálását, hiszen a honlapjukon megtekinthetőek. Persze ételeik, italaik kitűnőek. Nem csoda, hiszen ki a töknek lenne jó bora, ha nem az "Év Bortermelője” cím birtokosának. Közben befut az autóbusz, mi meg gyorsan elköszönünk és felszívódunk. Nem is fényezem tovább ezt a helyet, hiszen magazinunk nem reklámújság. Azt sem mondom, hogy idehozzatok csoportokat – köszönik szépen, jönnek éppen elegen –. Viszont azt borítékolom, hogy ha hozzájuk betértek (szerveztek műsort) bárkivel (bárkikkel), amennyiben igényes népekről van szó, nem égtek le a programmal. Közben koromsötét este lesz, igen csak kilépünk a buszmegállóig. Jól is tesszük, hiszen pár perccel előbb befut a villamos, és visszarepít a kikötőhöz.
Következő reggelre normalizálódik a helyzet. Átvitorlázunk Szigligetre. Marcsinál (hétvégenként még nyitva) jót ebédelünk, majd felmászunk a Királyné szoknyáján lévő Óvárhoz. Alaposan kinőtte magát az elmúlt évek során. Felújították és biztonságos korlátokkal látták el a meredek lépcsősort. A kilátó állapotát is megőrizték és okos – hasznos – érdekes ismeretterjesztő táblákat, továbbá pörgő-forgó gyermekbarát eszközöket helyeztek el benne. Nagyon tetszik. Érdemes felkeresni azoknak, akik nem riadnak vissza egy meredek lépcső megmászásától.
A hajón vacsorázunk, hiszen kicsit melegedett az idő, didergés nélkül ücsöröghetünk a víz felett, csodálva a csillagos eget és a hold ezüsthídját. Érzésem szerint idén utoljára. Szimpla hálózsákban alszunk.
Reggel alig fuvallatban csordogálunk visszafelé keletnek. Vajon meddig jutunk? Akad még két napunk, nem kell túlzottan sietnünk. Vadásszuk az itt – ott feltámadó szellőfoltokat. Mindig megörülünk neki, ha belecsúszhatunk valamelyik közelünkben mutatkozó brízbe (aprócska hullámok által megreszelt folt). Azután szép lassan megtelik a medence előttünk enyhe északnyugatival. Alig húzva nyomdokvizet, de szépen megindul a RHEA. Kongatják a levesnótát, amikor kikötünk Balatonbogláron. Akad még vagy négy szabad vendéghely, probléma egy szál se.
Ebédelni, kizárásos alapon a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! Erzsébet étterembe megyünk. Rég ettem már kedvenc Boglári húsos levesemet. Ugyan a másik nyitva tartó lehetőség (Gianpierro's étterem) sem rossz, de igen vastagok az áraik. A Sziget strandnál leledző Naplemente bisztró nyilván zárva – alkonyatkor megnézzük –. Jóllakva ejtőzünk kicsit, majd körsétára indulunk.
Temető domb (kápolnák) felejtős, hiszen a kiállítóhelyek rövid ébrenlétük után téli álmukba szenderültek. A Gömbkilátóból viszont gyönyörködhetünk az őszi kékségben tündöklő Balatonban.
A szabad strandon még páran megmártóznak a hűs vízben, de a legtöbb vendég csak sétálgat és nézelődik. Ételt – italt viszont hiába keres. Korai volt ez a rolóhúzás, hiszen jó pár erre járó akad. A Sziget strand viszont néptelen. Beigazolódott pogány sejtésem, miszerint itteni kocsmánk valóban bedeszkázva szomorkodik. Nem csoda, hiszen az öblöt vastagon belepte a zöld békanyál. Ki a fene menne itt fürdeni. Méretes piócák viszont bőven akadnak a mocsárban. Imádom őket!
Reggelre húzós északi szélre ébredünk. Na, éppen ez kell nekünk. A nap is hét ágra süt, hideg sincs. Tüstént belefogunk a krajcolásba, repül a hajó, gyártjuk a szódát rendesen. Hasunk viszont Balatonszemesnél kiparancsol. A kikötőépület előtt állunk a cölöpök közé, még éppen elégséges a vízmélység. Ja, itt nem töltődik fel a medence iszappal olyan gyorsan, hiszen nincs a közelben nagy géphajós fordulópont. A Babszem kávézóban (addig nyitva tartanak, amíg az utolsó hajót ki nem daruzzák) kitűnő sültekkel csillapítjuk éhségünket, majd sietve tovább indulunk, ugyanis vészesen csökken a szél.
Kicsit nyugatiasodik, így oldalszelezhetünk. Ennek köszönhetően tűrhető tempóban elhaladunk Balatonszárszó partjai előtt, sőt még Földvár szállodáit is elérjük. Ott viszont majdnem megállunk. De csodák csodája, enyhe déli légáramlat libben, ami alig több mint kormányzási sebességgel, de eltol minket a mólókig. Szerencsésen hazaértünk. Ezzel véget ért idei utolsó hosszabb túránk. De szép is volt. És reménykedjünk abban, hogy a Bahartnál nem süket fülekre talál a kikötőink állapotáról (vízmélységéről) szóló sirámom, és talán még az ősz folyamán hozzáfognak a lekvár likvidálásához. Úgy legyen!
Befejezés gyanánt térjünk vissza ahhoz a témához, amivel elkezdtük. Pillantsunk rá a vén Dunára. Sorsom Budakalászra sodort, hogy átkompozzak a Lupa-szigetre. És mit látok? Nem hiszek a szememnek. A víz tele van hajókkal. Motorosok suhannak, gurulóüléses keelboat siklik, kajakok, kenuk szelik a vizet. Húzza apraja, nagyja, fiatalja, öregje! Tele az egész Duna-ág. Verőfényes szombat délelőtt van, és nyoma sincs a Budapestnél tapasztalt kihaltságnak. Ugyanaz a kép tárul elém, ami három éve volt tipikus. És ez nagyon rendben van így. Rettentően örülök neki!
Előbb – utóbb csak feléled világunk a „vírus” okozta bénultságából! Bízzunk benne! Legyen ez a végszó!
2021. október 10.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
