Még egy év várakozás, ismét tíz repjegy, megspékelve immáron 10 db negatív PCR-teszttel, 14 óra utazás, kb. 20 oldalnyi ilyen-olyan papír tüzetes átvizsgálása és végre pecsét az útlevélben, hivatalosan is megérkeztünk a Seychelles-szigetekre. Egy két évvel ezelőtti februári álom valósággá vált. Igaz özönvízszerű esőben, de már a taxiban úton a kikötő felé elkezdhettünk ábrándozni az előttünk álló hétről.

2022. január 8-án, szombaton, délután 16 óra előtt pár perccel a teljes legénység megérkezett a Mahé szigetén, Victoriában található Eden Island Marinába. 

A csapat vegyes összetételű volt, 4 párból (ebből 2 nászutas!) egy műszaki zseniből és  - mint utóbb kiderült - egy született tonhalhalászból állt.

Az indulási kikötőnkbe való megérkezés után - legalábbis egy darabig - a korábbi túrákhoz hasonlóan zajlottak az események. Amíg a csapat nagyobbik része a nagybevásárlást magára vállalva felkereste a szigetcsoport egyetlen normális méretű és kínálatú élelmiszerboltját, addig gyorsan elintéztem a szokásos papírmunkát a chartercég irodájában, hogy még a bevásárlás vége előtt megtörténjen a hivatalos hajóátadás, a vitorlázat, a motor, egyéb műszerek és felszerelések átvizsgálása.

A szakadó esőben golfkocsival vittek el a bérelt hajóhoz, amely egy - naivan azt gondoltuk - minden igényt kielégítő 2020-as - szinte még új - Dufour Grand Large 520 vitorláshajó volt.

 A chartercég alkalmazottja már a mólón várt. A szakadó esőre való tekintettel azt kérte, hogy a részletes átadást toljuk el másnap reggel 8 órára, most csak néhány dolgot mutat meg (WC/zuhany, konyha, légkondi..stb), hogy a lehető legkellemesebben tölthessük el az első esténket a hajón. Hamar végeztünk, de nem aggódtam, gondoltam másnap reggel bőven lesz erre időnk, a szigetek közti távolságok nem nagyok.

Közben megérkezett a bevásárlós csapat. Kifosztották a főváros legnagyobb Sparját és aggodalmasan közölték, hogy jó, ha a bevásárlólista felét be tudták szerezni, pékáruért másnap reggel kell visszamenniük. Az eső még mindig szakadt, tehát gyorsan kellett behordanunk a csomagokat és az időközben megvásárolt élelmiszereket is.

Meglepően hangzik egy 52 lábas, 5 kabinos hajónál, de először szembesültünk azzal a problémával, hogy a hajó kicsi. Bár a számok nem hazudnak, de egy 52 lábas hajóhoz képest szűkösek voltak a  kabinok, a WC/zuhanyfülkék és alig volt tároló rekesz, ahová a csomagokat ill. a hűtést nem igénylő élelmiszereket el tudtuk volna pakolni. Tapasztalatból tudom, hogy egy jó elrendezésű 40 pár lábas hajó nagyobb komfortot tud adni.

Bármennyire is dögös volt a hajó, a belső elrendezése, kialakítása egyértelműen csalódást okozott, de még csak ezután jött a fekete leves. Már a pakolás közepén jártunk, amikor kiderült, hogy bokáig ér a fenékvíz és a büdös hűtő tele van penésszel. Két nappal később jöttünk rá, hogy be kell kapcsolni a controll panelen a hifi jelzésű gombot, hogy működjön a bilge pumpa (nem vicc!).

Maradt tehát a szivacs és vödör híján egy nagy fazék. Felitattunk és szárazra töröltünk minden rekeszt, majd azzal a lendülettel kigányoltuk a hűtőt is, végre végeztünk a pakolással, jöhetett a kabinok kisorsolása. 52 láb ide, 52 láb oda minden kicsi és szűkös a hajón, a legigazságosabbnak az tűnt, ha a szerencsére bízzuk és kisorsoljuk a kabinokat ( a párokat azért nem).

Mindezek után közösen átnéztünk néhány dolgot a hajóban, és az alábbiakat tapasztaltuk. Hiába voltunk parti áramon nem volt áram (rossz volt a csatlakozás a hajóban, a kábellel nem volt baj, ezt a hét folyamán leteszteltük). Áram híján kipróbáltuk a generátort, amely bekapcsolás után leállt, majd nem indult be újra. A motor szintén nem indult. Ezzel ugrott a vízkészítő is, amely elég sarkalatos pont 10 fő esetében komolyabb kikötői infrastruktúra hiányában ill. a légkondi is.

Sok jóra nem számíthattunk 30 fokban és 80 %-os páratartalomban. De ezzel még nem volt vége. Hiába voltak tele a víztartályok nem folyt a víz egyik csapból sem. Nem volt egyszerű rájönni, hogy a bázis navigációs fényeket kell bekapcsolni a controll panelen, hogy legyen víznyomás (aki nem hiszi, bérelje ki ugyanezt a hajót, a neve Vanga....na jó ezt még az ellenségemnek sem kívánnám).

 Innentől kezdve, amolyan balatoni „discohajó” mintájára díszkivilágításban hajóztunk, vagy épp álltunk horgonyon egy héten keresztül, de mit lehet tenni, vízre azért szüksége van az embernek. Szóval belőttük a karácsonyi fényeket, hogy le tudjunk zuhanyozni (sokadik olvasás után is teljesen szürreális, pedig így volt, 9 tanúm van rá) és elindultunk első közös vacsoránkra.

 Hiába a nyüzsgő marina és a közeli luxusszálloda, kevés az étterem a környéken és azok is jobbára zárva voltak. Azért sikerült egy normális éttermet vadászni, ahol seychellesi mértékkel egész korrekt árak voltak (esküdni mernék, hogy a magyar árak háromszorosánál nem fizettünk többet).

Vasárnap reggel 8 óra. A megbeszéltek ellenére a chartercég embere sehol, az iroda zárva pedig időközben jó hosszúra nyúlt a hibalista. Az első 10 próbálkozásra természetesen a telefont sem vették fel, majd a világ legtermészetesebb módján azt mondták, hogy Praslinon van a cég központja, oda kell mennünk, ott lesz a hivatalos hajóátadás, ill. a nem működő dolgok kijavítása.

 „Ember, nem működik a motor…(sem)”, majd egy plusz óra várakozás után megérkezett a helyi Bob Marley imitátor, aki azzal a lendülettel eltűnt a motortérben és ebéd után láttuk legközelebb. Csodák csodájára beindult a motor. Gyorsan eloldottuk a köteleket (azt a kettőt, hiszen megfelelő számú kötelünk sem volt) és irány Praslin szigete egy finoman fogalmazva is bizonytalan műszaki állapotú és gyakorlatilag át nem vett hajóval.

Versenyt kellett futni az idővel, hiszen a praslini iroda 17 órakor zárt. Gyenge háromnegyedszélben, a motort alig pörgetve (percekkel azelőtt még be sem indult) 3 perccel zárás után érkeztünk meg Praslinba. Most először voltak pontosak, az iroda valóban bezárt pontosan 17 órakor. Azt mondanom sem kell, hogy a telefont nem vették fel. Még besötétedés és az érkező felhőszakadás előtt volt egy kis időnk felfedezni a kikötő környékét és strandolni egyet.

Étterem fronton a helyzet még rosszabb, mint Mahén volt. Egy étterem volt nyitva, ahol horror áron elfogyasztottuk második közös vacsoránkat.

Hétfő reggel 8 óra, sehol senki. Úgy néz ki csak a zárásnál ismerik az órát. Már 9 is elmúlt, mire bejutottam az irodába, hogy elmondjam a problémánkat. Egészen kora délutánig tartott a hajó javítása és annak átvétele.

Válaszút elé érkeztünk, vagy kihagyjuk a világ második legnagyobb óriásteknős kolóniáját és egy vadregényes túraösvényt egy trópusi mangróve mocsáron keresztül, vagy a világörökség részét képező Vallee de Mai nemzeti parkról és az ott található világhíres tengeri kókuszokról és az Anse Lazio csodálatos vízivilágáról mondunk le.

Nem volt egyszerű, de köszönhetően a közelgő esőfelhőknek elengedtük végül Praslint és útnak indultunk Curieuse Island nemzeti parkja és óriásteknősök lakta szigete felé.

Sajnos nem tudtunk időben elindulni, már szakadó esőben hagytuk magunk mögött Praslin szigetét. Aznapi úticélunk a világ legtöbbet fényképezett szigetének („magazinsziget”), St. Pierre Island érintésével Curieuse Island volt. A sziget arról ismert, hogy a Galapagos-szigetek után itt van a világ második legnagyobb óriásteknős kolóniája.

Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, vad és hullámzó arcát mutatta az Indiai-óceán, az esőtől pedig még a hajó orrát is nehéz volt kivenni nem, hogy St. Pierre híres gránitszikláit. Nem éppen sétahajós körülmények között érkeztünk meg és dobtunk horgonyt La Raie Bay-ben. A hajó műszaki állapotából kiindulva nem fűztünk nagy reményeket a bocihoz és a külmotorhoz, de szerencsére a gumicsónak nem eresztett és a motor is pöccre indult. Három forduló kellett mire a teljes 10 fős legénység partaszállt. Két forduló között volt egy kisebb horgonycsúszásunk, gyorsan felszedtük, majd  kicsivel arrébb, több lánccal újra leengedtük a horgonyt.

A szigeten megállt az idő, a nemzeti park őreinek néhány fabódéját leszámítva civilizációnak semmi nyoma. Mintha a Jurassic Park egyik szigetére léptünk volna. Szabadon, mindenfelé hatalmas, nem ritkán 100 kilós és egy méternél is magasabb teknősök és kiskutya méretű rákok bozótvágóra hajazó ollókkal.

 Lenyűgöző látványt nyújtottak a dinoszauruszokra hasonlító teknősök háttérben az érintetlen, áthatolhatatlan őserdővel. A teknőskolónia mellől indul egy mangrove mocsáron keresztül vezető kiépített, vadregényes túraútvonal, amely a La Raie Bay-t köti össze a sziget délnyugati oldalán található Anse St. José-val. Itt található a híres skót lepraorvos, Dr. William Macgregor 1873-ban épített gyarmati stílusú háza.

A túra végeztével körbejártuk a horgonyzó helyünk mentén elnyúló gránitsziklákat és  hasadékokat. Miután visszatértünk a hajóra apró hibát követtünk el. A nemzeti park 200 méteres területén belül ugyanis tilos horgászni (ebbe pont bele esik a horgonyzóhely) és alighogy belógattuk a botot, már mellettünk is volt a vadőrök motorcsónakja és elvették a botot.  Az este ettől függetlenül remek hangulatban telt a hajón, igazi olaszos estét tartottunk, tonhalas tésztával, fehérborral, olasz zenével.

A másnap reggelt a szigeten kezdtük a vadőrök bódéjánál, ahol hosszas rimánkodásomra sikerült elérni, hogy ne büntessenek meg, viszont az előző nap lenyúlt botot nem adták vissza. Kicsit keserű szájízzel vettünk búcsút a „teknősök szigetétől”. Aznap a hajózásé volt a főszerep. A függőleges gránitszikláiról ismert St. Pierre-sziget, az Ave Maria-szikla, a szintén képeslapra illő Kókusz-sziget és a Petite Soeur és Grande Soeur (a Nővérek) és végül Félicité privátsziget érintésével értük el végcélunkat és egyben hajózásunk fénypontját, a szigetcsoport harmadik legnagyobb, de egyértelműen legszebb szigetét, La Digue-t.

A délutáni órákban értük el a „marina” bejáratát, gyors rádiózás után egy szűk és rendkívül sekélyvízű, mindkét oldalról zátonyokkal szabdalt csatornán keresztül hajóztunk be a hullámtörővel védett öbölbe.

Az öbölben horgonyt kell dobni és a hajó farát Y-ba kikötni a parti fákhoz, sziklákhoz. A karibi „boat-boyok” mintájára itt is kaptunk helyi segítséget a kikötésnél. Új barátunk Ricky, nem csak a hajóról gondoskodott, hanem a teljes legénységnek elegendő bicikliről az előttünk álló három napra és egy fergeteges BBQ grill partyról, de ne menjünk ennyire előre.

La Digue a természet által különleges formájúra koptatott szikláiról vált ismerté, amely fantasztikus gránitképződmények számtalan filmrendezőt és fényképészt megihlettek már. A szigetet látványos apró öblök szabdalják, amelyeket fehér homok borít. 

A harmadik legnagyobb Seychelles-i sziget mindössze 5km hosszú és 3,5km széles, 9 mérföld körbehajózni, legnépszerűbb a gyalogos és bicikli-közlekedés. A hét hátralévő része a pihenésről, strandolásról, snorkellezésről és természetesen bicajozásról szólt. Minden pillanatát élveztük az itt eltöltött időnek. A sziget majdnem teljesen körbe biciklizhető, közben óriásteknősöket kerülgetve bárhol megállhatunk, strandolhatunk a pálmafás korallhomokos partokon.

Az utolsó, még a szigeten töltött napra hagytuk a sziget leglátványosabb, egyben fő attrakcióját, a délnyugati szigetoldalon található L’Union Estate Farmot, amelyen található kopraüzem, hajóépítő műhely, fahéj és vanília ültetvény, valamint az Union család régi temetője és az Emmanuelle filmbeli kreol ház is itt látható, a mindenhol felbukkanó óriásteknősök társaságában. A park legdélebbi pontján található Anse Source d’Argent partszakasz mesébe illő strandjaival, az édenkertet idéző pálmafáival, a világon egyedülálló gránitszikláival, fehérhomokos strandjával és ezerféle zöld és kék óceánjával.

A korábban megbeszéltek szerint az est és a hét fénypontja a „Ricky bárjában” megrendezésre kerülő BBQ party volt. Grill halat és csirkét készített házigazdánk kreol módra. A finom vacsorát éjszakába nyúló, amolyan igazi magyaros, pálinkázós, éneklős mulatozás váltotta fel.

Hajnalban egy nagy koppanásra ébredtünk. Az éjszaka folyamán egyre erősödő nyugati szélben a mellettünk lévő hajó horgonya megcsúszott és az oldala a mi hajónknak ütközött. Szerencsére ők is felébredtek és feszesebbre húzták a horgonyt. Kicsi a világ, magyar hajósok voltak, akikkel már néhány nappal korábban Praslinon is találkoztunk.

Megnyugodva visszafeküdtünk, hogy pár óra múlva újabb koppanásra ébredjünk. Ezúttal a mi hajónk csúszott meg, a megoldás ugyanaz volt.

A szél továbbra sem csendesedett, sőt fokozatosan erősödött és egymás után csúsztak meg a horgonyok az öbölben, a legszélső, a sziklákhoz legközelebbi katamaránt gyakorlatilag félig partra tette a mellette lévő és rácsúszó 4-5 másik hajó.

Jobbnak láttam kimenekülni mielőtt még izgalmasabbra fordul a helyzet. Egy bökkenő volt csupán, apálykor másfél méteres mélységet írt a Navionics az öbölből kivezető csatornában, a mi hajónknak pedig két méteres merülése volt.

Sikerült egy helyi skipperrel beszélni, szerinte nem a merülés miatt kell elsősorban aggódni, hanem a szűk csatornában felerősödő áramlat és az oldalról érkező, az erős nyugati szél korbácsolta hullámok miatt. Nem volt mit tenni, maradni kellett és várni a dagályra. A horgonycsúszást ellensúlyozva alapjáraton előre menetbe tettem a gázkart, az Y-kötés szerencsére hátul tartott, így aránylag stabil helyzetben vártuk ki a dagályt, még egy gyors reggelire is volt idő indulásig. A dagállyal együtt megérkezett Ricky barátunk is pálinkától sajgó fejjel, hogy elengedje a farkötelünket és elbúcsúzzon tőlünk. A horgonyt pillanatok alatt felszedtük és magabiztosan kihajóztunk az öbölből a sekélyvízű csatornán keresztül.

Talán félúton lehettünk La Digue és Mahé között, amikor a véletlennek köszönhetően egy eldugott kis rekeszben horgászfelszerelésre bukkantunk. A profi felszerelés néhány nappal korábbi „elvesztése” után ez rendkívül kapóra jött, hiszen egyébként is kezdtünk elálmosodni a hullámokon kellemesen ringatózó hajón.

Egy ásványvizes üvegről letekert damillal a végén két horoggal és műcsalival alig több mint 30 perc alatt három, egyenként kb. 2 kilós tonhallal lettünk gazdagabbak. A hazaút hátralevő részében már csak friss tonhalsteakről és fűszeres Takamaka rumról fantáziáltunk.

 Áramlattal szemben, mintegy öt órás hajózás után befutottunk indulási kikötőnkbe. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a chartercégtől senki sem várt minket és az irodát is zárva találtuk. Hosszas telefonálások után végül megérkezett egy helyi skipper, aki ránézésre, bemondásra mindent kipipált, aláírt. Ezek után már nem csodálkoztam, hogyan kaphattunk gyakorlatilag működésképtelen hajót egy héttel korábban.

A rapidgyorsaságú hajóleadás után kezdett tudatosulni bennünk, hogy utunk végére értünk, azonban még hátra volt egy a hajón, jó hangulatban, már kedves nosztalgiázással elköltött közös halvacsora a hazaút során fogott tonhalakból.

A mögöttünk álló hét során a Mahé – Praslin – Curiesue Island – St. Pierre Island – Ave Maria Rock – Petite Soeur – Grande Soeur – Cocos Island – Felicité – La Digue – Mahé útvonalon mintegy 100 mérföldet hajózva behajóztuk a Belső-szigeteket. A térség alapvetően gyenge szeles, a távolságok kicsik, a tűhegyes korallzátonyokat és homokpadokat leszámítva minden adott a kellemes és biztonságos hajózáshoz.

A szigetek meseszép partokat, egzotikus látnivalókat, egyedülálló természeti képződményeket, rendkívül gazdag növény – és állatvilágot kínálnak az ide utazó hajósoknak.

 Amennyiben felkészültnek érezzük magunkat az afrikai szolgáltatások színvonalára és az infrastruktúra gyakorlatilag teljes hiányára egy életre szóló élmény várja a magyar vitorlázókat ebben a minden tekintetben káprázatos, trópusi paradicsomban.

Biztonságos hajózást és jó szelet kívánok!

Kiss Dávid

skipper