Van az úgy, hogy a víz nemigen vonz, inkább kódorgunk kicsit Balatonföldváron. Látnivaló itt is akad.

                Reggel arra leszek figyelmes – miközben a hajón kortyolom kávémat –, hogy jön egy jókora tartályos kocsi, betolat a daru mellé, csúszdát nyújt ki, és már ömlik is belőle a ponty ivadék. Rengeteg halat eresztenek szabadon. Majd dolguk végeztével távoznak. Egyet viszont nagyon hiányolok. Méghozzá azt, hogy nem raknak ki táblát, valami olyan szöveggel, hogy „Haltelepítés történt, ezért a kikötőmedencében horgászni tilos”. Szóba elegyedek egy éppen arra ballagó, nagy cuccot cipelő horgásszal, amint a Galamb-sziget felé lépked. Beszámolok neki a helyzetről. Mosolyogva megnyugtat, miszerint tudnak róla. Kizárólag ragadozóra vadásznak villantóval, vagy élő csalihallal. Azt is a nyílt víz felé dobálva. Ja, az más.

                Elindulunk hegyet mászni, azaz felsétálunk a kilátóhoz. A gyalogösvényen hevernek a legutóbbi szélvész (Fonyódon 156 km/órás lökéseket mértek) által kidöntött fák. Majd csak eltakarítják őket. A múzeum előtt meglepődve látom, hogy Méder Áron híres Carina névre keresztelt hajója végre méltó helyre került – sok évig hányódott mindenfelé, volt Balatonlellén a kikötő sarkában, aztán Fonyódon egy spotegyesület kerítése mellett hevert –.

Ez a csöppnyi, hat méteres teknő kerülte meg a földet. Hihetetlen teljesítmény. És dicsőség. Szerintem nagyon hiányzik mellőle egy ismeretterjesztő tábla, ugyanis az erre járók többségének halvány fogalma sincs arról, hogy mit is látnak.

                Megnézzük a kiállítást. Alaposan „kinőtte” magát. Rengeteg érdekesség látható, sok régi fényképpel, makettekkel. Tanulságos és szép. Nekem nagyon tetszik. Felliftezünk a kilátó tetejére. Csodálatos a kilátás. Belátni a környéket. A Tihanyi-félsziget szinte makettnek tűnik. Az egyik emeleten még presszó is hívogat, nagy terasszal. Le is gördül egy Unicum. Megelégedve távozunk a létesítményből, bárkinek ajánlom az idelátogatást. Annál inkább, mert egész évben, télen is nyitva tartanak.

Az imént a torony tetejéről pillantottuk meg az épülő új kikötőt. Impozáns látványt nyújtanak a védett öblöt képező hullámtörők. El is határozzuk, hogy lefelé menet útba ejtjük az építkezést.

                Nemsokára oda is érünk. Nagy a sürgés-forgás, zakatolnak a nehézgépek. Teljes sebességgel, feszített tempóval folyik a munka. Kell is, hiszen a jogi procedúrák alaposan lelassították a tevékenységet. Még rettentő sok feladat van hátra.

                Pillanatnyilag a medence mélyítését végzik. Nemrégen még kotrógép fújta ki a homokot hosszú csövön a „marás” gödrébe. Viszont úgy tűnik, hogy az megtelt. Így most markológépek rakodják egy lánctalpas teherhordó platójára, ami kiviszi a partra és egy gigantikus kupac tetejére üríti. Elég sziszifuszi és hosszadalmas folyamat.

Temérdek masszát kell eltávolítani, ugyanis térdig érő vizet 260 cm magasságra szükséges emelni. Felmerül a kérdésem, hogy miképpen fog ez a hegy eltűnni? Az építésvezető megnyugtat, miszerint száradás után elviszik útépítésekhez alapozáshoz. Szóval nem fog itt sokáig éktelenkedni. Legyen így.

                A keleti mólószár mellett cölöpverő gépek dübörögnek. Meglepődve látom a hullámtörő melletti sort. Az meg minek? Megtudom, hogy a gáttal párhuzamosan is úszómólók lesznek, melyeket nemsokára meghoznak. Ja, az más. Én úgy képzeltem, hogy a magas kövezés tetején alakítanak ki járófelületet, és ahhoz csatlakoztatják az úszó egységeket. Úgy látszik felületesen néztem a terveket. Véleményem szerint, így a hullámtörők nem lesznek bejárhatóak, sem sétálni, horgászni vagy egyebet csinálni nem lehet rajtuk. Most ismét rápillantottam a helykiosztásra, ahol a kövezés tetején van valami járófelület, ugyanis ott vannak az elektromos elosztószekrények. Meglátjuk. Ez van, nem én vagyok a tervező, csak kívülről károgok. A daruzó terület viszont már kezd kialakulni. Remek. Fő, hogy dolgoznak, majd csak elkészül egyszer.

                Viszont megdöbbenve olvasom az alábbiakat: „Megsemmisítette a Kúria a balatonföldvári strandkikötő engedélyét” – írja a Magyar Narancs –. „A történet előzménye, hogy a Veszprém Vármegyei Kormányhivatal évek óta újra és újra engedélyt ad egy 175 állásos megakikötő kiépítésére a balatonföldvári Nyugati strand kellős közepén, a helyi civilek szívós tiltakozása ellenére is. A Mosolygó Balatonföldvár Egyesület azok után fordult felülvizsgálati kérelemmel a Kúriához, hogy a Pécsi Törvényszék márciusban elutasította a civil szervezet kifogását a Veszprém Vármegyei Kormányhivatal döntése ellen. A Pécsi Törvényszék előzőleg két alkalommal is a földvári civileknek adott igazat, megsemmisítve a kormányhivatali engedélyeket, új eljárást előírva. A kormányhivatal azonban következetesen újra és újra kiadta a kikötőengedélyt, így a beruházó Balabo Kft. nem az általa eredetileg tervezett ütemben ugyan, hanem szünetekkel, de építeni tudta a kikötőt, amely mára komoly készültségi fokig jutott el.

A Kúria kedden azonban megsemmisítette a kormányhivatal által harmadszorra is kiadott engedélyt, és új, immár a negyedik eljárás lefolytatására kötelezte a hatóságot.

A beruházó Balabo Kft. a lapnak ezután azt írta: csalódással vették tudomásul az egyesület döntését a per folytatásáról, de bíznak abban, hogy a Kúria helybenhagyja a Pécsi Törvényszék jogerős ítéletét, és a beruházás megvalósulásának határideje nem tolódik tovább. A Kúria döntése végül is nem a várakozásaik szerint alakult.” Na, ez hiányzott! Csak nem akar véget érni a jogi huzavona. Van itt annyi hatóság, hogy sose fogy el, döntögetnek egymással ellentétesen. Miért nem egyenesen a Kúria adja ki az építési engedélyt? – Ez magánvélemény volt, setét elmém szüleménye –. Kinek jó ez? Szerintem senkinek. Ugyanis, a szóban forgó létesítmény már olyan készültségi fokon van, ahonnan fizikailag nincs visszaút. Sajnos, vagy szerencsére, de ez tény. Remélem, tudják folytatni a munkálatokat, nem késnek tovább. Erről ennyit. Menjünk inkább vitorlázni.

Süt a nap, fúj az északkeleti, repül a hajó. Meglessük a „nagyhajók” pályaversenyét a kikötő előtt. Impozáns látvány.

                Lehúzunk Tihany partjához, és raumban ereszkedünk olyan közel, amennyire csak lehet. Telerakták ugyanis kőzátonyokkal (legyen hol ívnia a süllőknek), így lehetetlenné vált a nádszélek mentén való hajózás. Azért így is látunk pár hattyút úszkálni, valamint az öblök mélyén nagykócsagot lépegetni, ahogy halra vadászik. Feltűnik, hogy a horgásztanya felett, az Akasztó-hegy oldalában, a löszfal bizony omladozik. Ez nem jó. Lehet ellene tenni valamit? Nem tudom.

                Megtávcsövezzük Sajkod híres strandját. Teljesen néptelen, sehol egy teremtett lélek. Minden büfé zárva, téli deszkázással védve. Kár, ugyanis ebben a szép időben nyilván járnak erre kirándulók vagy kerékpárosok. Feltehetően ennének – innának. Bekanyarodunk a Sajkodi-öbölbe.  Örvényes Platán szabadstrandja is kihalt. Megyünk tovább, élvezzük a szép időt. Balatonudvari néhai halikráztató csatornájába is bekukkantunk. Behajózni viszont százas vízszint alatt nem tanácsos, pláne azért, mert nagyon el van hínárosodva.

                Visszafordulunk Földvár felé, ugyanis kezd gyengülni a légmozgás. Visszapillantok a tájra. Örömmel látom, hogy ezt a környéket még nem árasztották el a ronda nagy szürke apartmanházak. Remélem, így is marad szeretett tavunk e partszakasza.

Levesnótára hazaérünk. Csigaház már bezárt, a Marika viszont hétvégente még üzemel. A Platánba megyünk, remek olcsó menük vannak.

Ennyit az ősz derekáról, nemsokára „Magvető hava” (október) következik. Vajon mit tartogat számunkra?

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!